Az elvesztett kisbabáknak is van világnapja október 15-én. Nálunk még mindig a tabutémák közé tartozik a vetélés, pedig a mesélés vagy az újraélés gyógyító.

Végh Éliás Zsuzsa (35), azaz „Sugi” Bogyáról érkezik. Mosolygós, kedves kisugárzású. Két kislányát, Dinát és Vikit férjével, Tomival nagy egyetértésben nevelik. Van azonban egy tragikus történetük 2014-ből.

atsuhano-babak-2-kezdo.jpg
Sugi első kislányával volt várandós, ám a baba váratlanul meghalt a pocakjában...

– Köszönöm, hogy úgy döntöttél, eljössz az interjúra!

– Tudok róla beszélni, sikerült a veszteséget feldolgozni.

– Akkor, kérjük, meséld el! A várandósság alatt minden rendben ment?

Tomival 16 éves korom óta alkotunk egy párt. Megyeren működtettem a szépségszalonomat, de Tomi egyre többet beszélt a gyerekről. A szüléstől rettegtem. A várandósság rengeteg kérdést felvetett: Vajon milyen anya leszek? El tudom majd látni a babát? A kilenc hónap alatt azért volt időm megbarátkozni a gondolattal, hogy anya leszek. A laboreredményeim tökéletesek voltak. Senki sem számított ilyesmire.

– Mikor vetélt el a babád?

– A kilencedik hónapban. Ez már elhalálozásnak számít. Az anya megszüli a halott magzatot, nevet ad neki, és eltemeti. 28 éves voltam, mikor történt. Halotti bizonyítványt is kaptunk.

– Nem volt figyelmeztető jel?

– Két héttel előtte jeleztem az orvosomnak, hogy úgy érzem, nincs mozgás. Megvizsgált, de volt szívhang. Elkönyveltük, hogy lusta a baba. A következő ultrahangon már iszonyatos erővel nyomta a készülék fejét a hasamba. Félve kérdeztem: baj van?

Az orvos közölte, hogy nincs szívhang. Lekászálódtam az ágyról, és megkérdeztem: mit jelent ez? „Nem él a baba” – hangzott a válasz.

– Nem tűnt ridegnek a közlés módja?

–Nem. Az orvosom tudta, hogy én az őszinteséget díjazom. A halott babát még meg kellett szülni, ezért beutalt a szülészetre. Villanások maradtak meg bennem: a nővérke arca, ami egyszerre volt aggódó és együttérző; a többi pocakos anyuka képe. Én csak raktam az egyik lábam a másik elé, de mikor kiértem az épületből, sírva fakadtam. Hívtam a páromat, aki Ausztriában dolgozik. De ő csak a munkájáról beszélt, teljesen leblokkolt, később az apukám jött értem. Az igazsághoz tartozik, hogy volt egy bátyám, aki szintén halva született a kilencedik hónapban. Apummal hasonló a természetünk: szenvtelen az arcunk, a fájdalmat a szívünkben éljük meg. A többi családtagot már én nyugtatgattam. Nem volt egymásra borulás, tudtam, hogy kemény napok várnak ránk. Közben Tomi már hazafelé tartott. Ő még titkon reménykedett.

– A kórházi ottléted hogyan alakult?

– A vizsgálóban megerősítették, hogy meghalt a baba. Az orvos kedvesen szólt hozzám, nyugtatgatott, hogy nem vagyok meddő. Ez maradt az egyetlen mantrám: hogy lehet még gyerekem! Próbálták beindítani a szülést, négy napig oxitocint és hüvelyi kúpot kaptam. A gyógyszerektől méhösszehúzódásom volt és végig hasmenésem. Nagyon fájt.

– Felkészítettek a kórházban arra, ami rád várt?

– Nem. De nem is nagyon igényeltem. Kizárólag Tomi jelenlétére vágytam. A négy nap alatt rengeteg orvos látott, egy kivételével mindegyik úgy kezelt, mintha teljesen normális dolog volna, hogy három héttel a szülés előtt meghal a babám. A lelki kondícióm nem volt téma, de a szülés sem akart beindulni. Végül egy hatalmas tűvel valamilyen folyadékot nyomtak a hasamba. Nem tájékoztattak arról, hogy mi történik velem. De akkor már nem fájt, mindegy volt. A negyedik nap végére már végtelenül elesettnek éreztem magam.

elofizetes_uj_no_9.png

– Mi zajlott a lelkedben?

– Rettegtem a természetes szüléstől, most is csak azt kérdezgettem, nem lehetne-e császárom? Pedig tudtam, hogy nem lehet, mert fennállt a vérmérgezés esélye. Senki nem tudta, mióta halott a magzat. Éjjel elbúcsúztam a babámtól, és kértem, ha már elmegy, engem ne vigyen magával. Nem sokkal később aztán elkezdtem vajúdni. A gép minimális fájdalmat jelzett, de nagyon fájt. Éjjelre fájdalomcsillapítót kértem, akkor már senkinek nem ártottam vele. Mély álomba zuhantam, csak a reggeli vizitre ébredtem fel. Az ottlétem alatt végig együttműködtem, csináltam, amit mondtak. Nem voltak kiborulásaim. Csendben elfogadtam a sorsomat.

– Mi történt később?

– Reggel kába voltam, fájásokat éreztem, de csak tompán. Átaludtam a vajúdást. A szülészeten apartmanos szobát kaptam, térítésmentesen. A gesztus azt mutatta, hogy együttéreznek velem. A szülés nem sétagalopp, de tolófájások nélkül kinyomni a babát, kurázsit kíván. A szememet végig szorosan csukva tartottam, és mikor meglett a baba, elém húztak egy paravánt. Felvételemkor ugyanis mondtam, hogy nem szeretném látni a magzatom. Később megkérdezték, szeretnék-e róla tudni valamit? 47 centiméter és majd 3 kiló volt, látszólag egészséges. Akkor tudatosítottam csak, hogy nevet kell neki adni.

A doktornő azt tanácsolta, adjunk neki más nevet, ne azt, amiben megegyeztünk. Így lett a kicsi Léna. A mellemet lekötötték, gyógyszereztek, nehogy meginduljon a tejtermelés.

– Otthon mi fogadott? A babakelengye a szekrénybe került?

– Minden maradt a helyén. Nem akartam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Az orvos szavai jártak a fejemben, hogy nem vagyok meddő. A kiságy elöl maradt, nem sokkal később abba került a második kislányunk, Dina. Az orvos Léna után 4 hónapnyi pihenést javasolt a szervezetnek. A vesztés után 6 hónappal újra várandós lettem.

– Mi mindenre ügyeltetek közben?

Lénát felboncolták, méhben történő fulladást állapítottak meg. Miként, miért történt? – a kérdéseinkre nem kaptunk választ. Alaposan kivizsgáltak, hogy mire kell majd a következő terhességnél figyelni. A második terhességem alatt ismét volt egy tévképzetem, hogy nem mozog a baba. Rohantam a kórházba, ahol megnyugtattak, hogy minden rendben van. Hinni akartam, de voltak kétségeim, hisz Lénával ugyanezt éreztem.

– A veszteség után született babákra a szivárványbaba kifejezést használják. Hisz minden baba megszületése reménykeltő. Mit éreztetek, mikor kézhez kaptátok Dinát?

Léna pici angyalka volt. Nem tudom miért, de vele sokat szorongtam. Úgy éreztem, még nem vagyok kész az anyaságra. A második várandósságom már nyugodtabb volt. Vágytam rá, hogy anya legyek.

– Dina természetes úton született?

– Örültem, mikor a 8. hónap végén az orvosom azt mondta, hogy feküdjek be megfigyelésre. A nővérek a szemüket forgatták, mert minden eredményem rendben volt. Hiába ismételgettem, hogy Lénával sem volt gond sokáig. Féltem, és maradni akartam. Aztán zuhanyozás közben elfolyt a magzatvizem, ekkor már a kilencedik hónapban voltam. Végül az orvosok a császármetszés mellett döntöttek. Dina több mint 3 kilós volt – és egészséges. Mégsem volt felhőtlen az örömöm, mert erős hastájéki fájdalmaim voltak, nem bírtam lábra állni. Megalázó volt hallgatni, hogy kényes vagyok. Hiába mutogattam, hogy nem a heg fáj, hanem feljebb, a jobb bordaív alatt, de senki nem figyelt rám. Izzadtam, folyt a víz a homlokomról. Azzal magyarázták, hogy felborult a hormonháztartásom.

Annyira gyenge voltam, hogy mikor odahozták Dinát, nem bírtam tartani. A szobatársam tartotta bennem a lelket. Most már tudom, hogy epegörcsöm volt: a hányinger, a verejtékezés tipikus tünetek, a fájdalmak hullámokban érkeztek.

– A csecsemőosztályon javult a helyzet?

– Az epefájdalmat állandó jelleggel érzi az ember, viszont a görcs hullámokban jön. Igyekeztem összeszedni magam, nehogy én legyek az az anyuka, akinek mindig fáj valamije. De később se lett jobb. Dinát otthon sem bírtam ellátni, egyetlen éjszakát töltöttem csak a házunkban. Az orvos kórházba utalt. Akkor már tudtam, hogy epegyulladásom van, tele vagyok epekövekkel.

– Megműtöttek?

– A női osztályra fektettek be, mivel a sürgősségin úgy gondolták: az ő felelősségük, hogy ebben az állapotban hazaengedtek. Kellemetlen volt visszatérni, de legalább Dina velem volt. Az volt az elsődleges cél, hogy a gyulladást csökkentsék a szervezetben. Műteni később is lehet! – mondták. Nem sokat ettem, ittam, és hát gyakran hánytam. A gyerekorvoshoz csak később jutottunk el, miután hazaengedtek. Kiderült, hogy a lányom alultáplált, így megint visszakerültünk a kórházba. Én meg azt hittem, elég neki a tej, hiszen folyton aludt. Felvilágosítottak: az a sárgaságtól volt! Úgy éreztem, valami rossz mozira váltottam jegyet. A gyermekosztályon további egy hetet töltöttünk. Dina infúziót kapott, tápos baba lett belőle, mert elment a tejem. Miután felerősödött, kisütött a nap, s minden olyan lett, amilyennek lenni illik. Végre gondtalanul élvezni tudtuk az együtt töltött perceket.

– Jut eszembe, mi lett az epekövek sorsa?

– Egy évvel később a gútai magánklinikán kulcslyuksebészettel 14 epekövet távolítottak el belőlem.

atsuhano-babak-belso.jpg
Egyházgellén, a templom mellett egy régi szoborcsoport figyelmezteti az embereket, hogy mennyi kis angyal ment el túl korán...

– Három évvel ezelőtt született még egy lányotok, Viki.

– A harmadik várandósságom önfeledten telt, Viki végig nagyon aktív volt, sokat mozgolódott. Ő is császárral született, de már nem volt semmi komplikáció. Igazi mintaanyuka voltam, végre agyondicsértek!

– Hogy zajlik most az életetek?

– Boldogok vagyunk. A munkámban ki tudok teljesedni. Időközben lakhelyünkre, Bogyára költöztem át a szalonommal: make-up artist vagyok, és szempillázom. A mindennapi életben pedig berendezkedtem arra, hogy a férjem hajnalban elmegy, s csak este jön haza, így a ház, a gyerekek körüli teendők rám várnak. Ám szívós természet vagyok. A lányok tudják, hogy van egy nővérük, beszélünk róla, a temetőben mécsest gyújtunk a sírnál. Férjem még gyermekként elveszítette apukáját, Léna őmellé került. Nem akartuk, hogy egyedül legyen.

– Bogya kis falu. Beszéltek az elsuhanó babádról?

– A barátok ösztönösen tudták, hogy mit kell mondani. Sajnálatra, babusgatásra nem vágytam, de Léna nem volt tabutéma. A kapcsolatunkat Tomival azért megcincálta. Közösen osztozni örömben, fájdalomban: szerintem az minden együttélés értelme. Tominak időre volt szüksége, hogy megküzdjön a fájdalmával, ne rekesszen ki belőle. És nekem is megvoltak a magam démonjai. Tessék, itt vagyok én! A terhesség alatt felszedtem 35 kilót, a babám elsuhant, én meg kívül-belül megváltoztam. Csoda, hogy távolodik tőlem a férjem? Holott Tomi soha, egyetlen percig sem hibáztatott semmiért. A végén volt egy nagy veszekedésünk, és utána minden jó lett. Tomi nagyszerű apa. Tudjuk, hogy a világon leginkább egymásra számíthatunk, és értékeljük a csodát, amiben részünk van: a lányainkat. A megpróbáltatások összekovácsoltak bennünket.

Sallay Erika
Kapcsolódó írásunk