Kedves, kiegyensúlyozott: látszik, hogy révbe ért. Holocsy Katalin (46), a Komáromi Jókai Színház művésznője kicsit még örül is annak, hogy ezúttal nem a színészi hivatásáról kérdezzük, hanem a másik – talán még fontosabb – szerepéről: az anyaságról. Csillogó szemekkel, boldogan mesél két kislányáról, Hannáról (11) és Rózáról (9).
„Mindig is azt hittem, hogy egy színésznő nem lehet jó anya. Hiszen a nézőt akkor sem lehet cserbenhagyni, ha a gyermek megbetegszik. Ilyenkor is menni kell, végig kell játszani az előadást… Talán ezért is lettem aránylag későn anya: 35 voltam, amikor Hanna, és 37, amikor Róza megszületett. Ekkorra viszont már annyira megérett bennem a vágy a gyermekek iránt, hogy úgy éreztem: nincs is ennél fontosabb feladat az életben…” – kezdi a beszélgetést. (© Fotók: Cséfalvay Á. András)
Holocsy Kata férjével, Tóth Tibor színésszel Dunaradványon él. Két kislányuk, Hanna és Róza a helyi alapiskolát látogatják. Pontosabban most már csak Róza: Hanna ugyanis ötödikes nagylányként tavaly a hetényi Tarczy Lajos Alapiskolába lépett át. Édesanyjukkal a családi élet örömeiről és kihívásairól; az anyaság és a színészi életforma összefonódásáról beszélgettünk.
– Folyamatos pörgésből tértél át az anyaszerepre, majd innen kerültél újra vissza a rivaldafénybe. Hogyan élted meg ezeket a váltásokat?
– Miután megszülettek a lányok, öt évig otthon voltam. Pár hónap kihagyással végig szoptattam, s egy napot sem töltöttünk egymástól távol. Máig emlékszem, hogy amikor először mentem vissza a színházba – Hanna 5, Róza 3 éves volt ekkor –, az ajtóból visszaszóltam: „Lányok, sietek haza!” Mire Hanna azt felelte: „Anya, ne siess!” Attól féltem, sírni fognak utánam, ám Hanna válaszától annyira megnyugodtam, hogy később sem volt lelkiismeret-furdalásom soha, amikor másra bíztam őket. Hiszen a gyerekek is vágynak új impulzusokra, nekik is jót tesz, ha mással is játszhatnak! Különben soha nem fordult elő, hogy egy fontos fellépésem előtt lebetegedtek volna. Mintha éreznék, hogy mikor nem lehet…
– Kire bízod a lányokat, amikor játszol?
– Hétvégén – ha mindketten dolgozunk a férjemmel – anyukám, a nővérem vagy az öcsém vigyáz rájuk. Hétközben pedig Évike, egy nagyon kedves barátunk segít be. Jelenleg én is kevesebbet dolgozom, aminek szintén Hanna és Róza a legnagyobb haszonélvezői. Bár nem olyan kicsik már, még intenzíven igénylik a jelenlétemet, s így maximálisan mellettük tudok állni. Bízom benne, hogy ha majd eljön az a bizonyos kamaszkor – vagy később, amikor kirepülnek –, sokat tudnak majd ebből az időszakból meríteni.
„A lányoknak sajnos már csak a két nagymamája él. Az én édesanyám komáromi, ő van hozzánk közelebb. Férjem édesanyja viszont Nagyszelmencen él, ami majdnem 500 kilométerre van innen. A szelmenci látogatásainkat éppen ezért az iskolai szünetekhez igazítjuk… A rokonság ilyenkor körberajongja a lányokat, hiszen ők a legkisebbek a családban.
– Milyen testvérek a lányok?
– Nagyon jó testvérek, bár teljesen különböző személyiségek. Ez már az első felsírásukkor is nyilvánvaló volt! Míg Hanna lányom kicsit hüppögve, nyafogva sírt fel, addig Róza, ahogy kibújt, rögtön üvöltött. Bizony, ez a mai napig így van. (Nevet.) Amikor hazajönnek az iskolából, az első dolguk, hogy bevonuljanak a szobába, és elmeséljék egymásnak, kivel mi történt. Ha pedig az egyik lány az iskolával táborozni megy – vagy valamilyen kirándulásra –, biztos, hogy meglepi valami apró ajándékkal a testvérét. Természetesen összeveszések és egymásnak feszülések náluk is vannak, ám ezek szerencsére nem tartanak sokáig.
– Téged mi foglalkoztatott az ő korukban? Hogyan tekintesz vissza ezekre az évekre?
– Hasonló volt az érdeklődési köröm, mint a lányoknak. Csak a mi időnkben – én a rendszerváltás előtt voltam alapiskolás – még nem volt ennyi lehetőség. Iskolán belül kevés olyan szakkör működött, ahol még a tanítás után fejleszthették volna a képességeinket. Arra emlékszem, hogy rövid ideig volt táncszakkör, ahová nagy örömmel jártunk a nővéremmel (Holocsy Krisztina, a Komáromi Jókai Színház színésznője – a szerk. megj.). Illetve tagjai voltunk az iskola énekkarának, és zeneiskolába is jártunk. Színjátszó szakkör vagy bábcsoport sajnos nem működött, pedig milyen jó lett volna!
– Ők ketten, ti hárman vagytok testvérek…
– Igen, van még egy öcsénk. Viktor nálam 12, a nővéremnél 13 évvel fiatalabb. Mi már nagylányok voltunk, amikor ő megszületett, és anyáskodtunk felette. Besegítettünk anyunak a fürdetésnél, etetésnél, és többször vigyáztunk is rá, amikor a szüleinknek programja volt. Mostanra persze összeértünk, és rá is bármikor számíthatunk. Viktor különben teljesen más szférában dolgozik: pedagógus az ógyallai alapiskolában, ahol roma származású gyerekek osztályfőnöke. Nagyon szereti a hivatását.
– Hannának és Rózának milyen iskola melletti elfoglaltságaik vannak?
– Mikor kisebbek voltak, néhány évig hordtam őket ritmikus sportgimnasztikára. Nagyon élvezték, de sajnos akkoriban elég sokat dolgoztam: nem volt egyszerű megoldani, hogy a tőlünk 25 kilométerre levő Szőnybe járjunk át – ráadásul heti háromszor. Ez végül a Covid-időszak miatt abbamaradt. Jelenleg mindketten zongorázni tanulnak, amihez kicsit én is ragaszkodom. Hiszem ugyanis, hogy egy hangszer ismeretével kinyílik számukra egy új világ. Persze, amikor gyakorolni kell, az nem mindig vidám, de mellettük vagyok, és együtt készülünk. Angolra szintén mindketten járnak iskolán kívül is. Illetve Hanna számára új időszámítás kezdődött, mert a dunaradványi kisiskola családias légköréből átlépett egy tágasabb iskolába, Hetényre. Itt még több szakkörbe van lehetősége bekapcsolódni: rajzolni tanul és táncra jár. A dunaradványi iskola révén megtapasztaltam, mennyi jó oldala van egy kisiskolának! (Az intézmény valóban kicsi: összesen 11 tanuló látogatja.) A pedagógus személyre szabottan tud foglalkozni a gyerekekkel, nem beszélve arról, hogy a diákok ismételve hallják a tananyagot, ami ezáltal jobban rögzül bennük.
– Lányaid már nem kicsik, de a kamaszkor még előttük áll. Mennyire érdeklődnek a „nőcis” dolgok iránt?
– Most kezdődött az a korszak, amikor már nem annyira a játék a fontos, sokkal inkább a ruha. Van sminkkészletük és körömlakkjuk is, amivel hétvégén és az iskolai szünetekben játszhatnak. Egyébként imádnak jelmezbe bújni, majd ahhoz illő sminket készíteni! Amikor kisebbek voltak, a „jelmezpartikra” sokszor a barátaik is átjöttek: királylányok, csontvázak, vámpírok, szellemek, tündérek hada fordult meg nálunk! (Nevet.)
– Volt, hogy valamit nem engedtetek meg nekik?
– Úgy gondolom, hogy egy gyermek akkor érzi magát biztonságban, ha a szülők szabályokat, korlátokat állítanak fel. Fontos megmutatni nekik, hogy mettől meddig húzódnak a határok. Most leginkább azt szeretnék, hogy egyedül engedjem el őket üzletbe, amihez nálunk egy forgalmas országúton kell átkelni. Megengedem nekik, de nézem őket, ahogy a zebrán átsétálnak, majd 10 perc múlva kiállok a kapuba, és várom őket. Szeretném, ha éreznék, megbízunk bennük. Én is ezt a mintát kaptam. A szüleim már gimnazista koromban minden buliba elengedtek, de útravalóul mindig azt a mondatot kaptam tőlük, hogy „Bízunk benned”. Nekem ez akkora erőt adott, hogy még csak eszembe sem jutott visszaélni ezzel. Ugyanezt szeretném átadni a lányaimnak, aminek a próbája majd kamaszkorukban lesz.
A tinédzserkor biztosan tartogat még meglepetéseket, de bízunk benne, hogy a biztonságos családi háttér, valamint a szülői minta elég alap lesz ahhoz, hogy ne legyenek nagy kilengéseik. Velem és a férjemmel bármiről tudnak nyíltan beszélgetni, a tabunak számító témákat sem kerüljük ki – és ezt nagyon szeretik a lányok.
– Milyen lányos apuka a férjed?
– Ó, hát szerelmes a lányaiba! A férjem még később lett apa: a 45. születésnapjára született Hanna. Akkor már mögötte volt egy életút, egy karrier, így sokkal jobban tudja értékelni a gyermekekkel való együttlétet. Hannánál az ő feladata volt a fürdetés, utána olajozta és masszírozta a hátát. Maximálisan kivette a részét a gyermekek körüli teendőkből, lehetett és lehet is rá számítani mindenben. A vasárnapi húslevest a mai napig ő főzi. A lányok imádják; ha hazajönnek az iskolából, már kérdezik is: „Apa hol van? Hogyhogy nincs itthon?” (Hisz ő is többet volt otthon az elmúlt két évben.) Időközben pedig lett egy kutyusunk is: most már Zsiga, a golden retriever is a családunk tagja.
– S mi tölti még ki az életedet az anyaság mellett?
– Nagyrészt a munka, de bőven van szabadidőm, énidőm is. Ilyenkor legszívesebben színházi előadásokat, filmeket nézek, olvasok, illetve edzeni és jógázni megyek. Megpróbálok mindent megtenni azért, hogy stabilan álljak a földön, harmóniába kerüljek önmagammal. Ha anya és apa jól vannak, akkor nagy baj nem lehet. Nálunk is vannak mélypontok és hullámvölgyek. Ilyenkor megfigyelem a helyzetet. Megpróbálom felfejteni, hogy mi az, ami rosszul érint engem, s megnézem, mit tanulhatok a helyzetből. Próbálom kitakarítani a lelkemből és az elmémből azokat a gondolatokat, melyek már nem szolgálnak engem. Igyekszem önmagam legjobb verziója lenni.
– Mondták már a lányok, hogy színésznők szeretnének lenni?
– Hát persze! Sőt, mind a két lányomnak volt már lehetősége kisebb szerepben játékfilmben és reklámfilmben is szerepelni – amit ők felettébb élveztek. A rendezők szeretnek velük dolgozni, mert jól fogadják az instrukciókat, emellett fegyelmezettek. Talán az anyatejjel szívták magunkba ezt a mintát és hozzáállást… Illetve többször voltak bent a színházban a próbáinkon, előadásainkon, ahol láthatták, milyen koncentrációt, fegyelmet kíván a színészi hivatás. Lehetőségeik tehát vannak – ám azt, hogy színészek lesznek-e vagy mások, majd ők eldöntik.
– Hogy látod, miben más ma ahhoz képest gyermeket nevelni, mint amikor ti voltatok gyerekek?
– A mi szüleink generációját még máshogy nevelték: náluk távolságtartóbb kapcsolat volt szülő és gyerek között. Nagyszüleink, dédszüleink élete a betevő falat előteremtése köré összpontosult: háborúkat, kitelepítéseket éltek meg. Abban az időben a gyermek nem volt annyira a középpontban, nem figyelték minden rezdülését. Azóta persze változott a világ, s a gyermekpszichológia is hatalmasat fejlődött. Mi már jobban odafigyelünk a gyerekekre, nyitottabbak vagyunk, s van idő meghallgatni a véleményüket. Valahol olvastam, hogy az anyák feladata a biztonság megteremtése, az apáké meg az, hogy megmutassák a világot a gyermeknek. A férjem bátrabban beleviszi őket új dolgokba, én meg csak izgulok a háttérben, lerágva a 10 körmömet. De ez így jó, az életünk most így kerek.
