A beszélgetésre (némileg tudatosan) egy tipikus, csipkés Esoline ruhában érkezem. Gabival cinkosan egymásra mosolygunk. „Jó a ruhád!” – mondja. Így indul az interjú.

A somorjai székhelyű Esoline egyike azon kevés hazai ruhamárkáknak, amelyik biztos lábakon áll a piacon. A többiek mára kikoptak vagy feladták. Somorjáról indult, a céget az édesanya, Krajcsovics Gabriella kezdte el, akkor a két lány, Gabi és Orsi még kicsik voltak. Aki ismeri az édesanyjukat, az tudja, hogy olyan, mint a dinamit: nem ismer lehetetlent, az agya mindig pörög. A családi vállalkozás hamar kinőtte magát. A lányok közben bejárták a szamárlétra összes fokát: alig érték fel az asztalt, már a raktárban futkároztak. Sikertörténet az övék – de kezdjük az elején.

– Mindenki sejti, aki kicsit ért a divathoz, hogy nem lehetett egyszerű talpon maradni. Honnét indultatok?

Gabi (ő a márka arca): – A nulláról. Anyu egy vérbeli üzletasszony, hosszú évek keserves munkájával küzdötte fel magát, a szó nemes értelmében. Édesapánk nagyon korán meghalt, én hároméves voltam akkor, a nővérem négy. Édesanyánk egyedül maradt, mint az ujjam, és el kellett a családot tartani. Abba fogott, amihez mindig értett: üzletelt. Zöldséget termesztett, dinnyével, paradicsommal piacozott Pozsonyban. Így kezdődött.

01_110.jpg
Gabika: Nálunk minden ruhából maximum két-három darab van! A cégben bent már csak mi ketten dolgozunk a testvéremmel, de azért még mindig anyu dönti el,  melyik kép menjen ki a plakátokra. Ez az őszi vezérképünk!

 

Ahogy anyutokat ismerem, semmitől se ijedt meg...

Orsi: – Most már azért fáradtabb, de nem tud leállni. Jó üzleti vénája van, és minden üzletben az a jelszó, hogy „nem megállni, előbbre jutni“. Hamar megkísértették a ruhák: először a helyi gyártóktól vásárolt fel pulóvereket, majd ezeket eladta Pozsonyban a piacon. Az üzleti víziója mindig tiszta volt, és ma is ez az erőssége. Nyugodtan üldögélünk az irodában, egyszer csak berobban: gyerünk, lányok, be kell újítani, megyünk bevásárolni! S két óra múlva már ott ülünk az autóban... Somorján nyílt az első üzletünk. Anyu akkor már heti szinten feljárt Budapestre, több gyártóval dolgozott. Maga is belefolyt a tervezésbe, mert a ruhákat a szlovák méretekhez kellett szabni, a szlovák nők pedig kicsit magasabbak, mint a magyarok, ezért a nadrágok rövidek voltak. A felsőkön is alakítani kellett ezt-azt.

Hogy éltétek meg ezt ti gyerekfejjel?

Gabi: – Soha, egyetlen pillanatra se éreztük azt, hogy anyu elhanyagol bennünket. Egy csapat voltunk! Rendszerint hajnalban indult áruért, hogy mire megjövünk az iskolából, otthon legyen. A beszerző körutakat pedig élveztük, mert néha magával vitt bennünket. Imádtunk a lila Favoritunk ablakából kikukucskálni, mert mi aztán semmiről se akartunk lemaradni! Ezek a legkedvesebb emlékeink gyerekkorunkból, ma már a családi legendárium részei. Ebben nőttünk fel: az Esoline családtag volt nálunk.

Emlékszem, hamar beindult a szekér, minden divatos nő benézett hozzátok a Pólusba....

Gabi: – Szerencsések voltunk, mert anyu időben, a hazai márkák fénykorában alapította meg a márkát. 2010-ben bekerültünk a pozsonyi Pólusba. Akkor még a nemzetközi cégek, mint a Stradivarius vagy a Mango, nem voltak jelen a piacon. Anyu fontosnak tartotta a marketinget, sokat reklámozott. Igyekezett erősíteni az Esoline-imázst. Divatbemutatóink voltak, szépségversenyeket szponzoráltunk, a Fun rádióban reklámoztunk... 

– Az Új Nő szépségversenyét is támogatta az Esoline.

– Igen, évekig együtt dolgoztunk az Új Nővel. A legszebb ruhákat a verseny végén mindig megkapták a döntős lányok. 

web-bannerek-hirlevel-02_2.jpg

Honnan jött az Esoline név?

Gabi: – Anyu választotta. Olyan nevet akart, ami megállja a helyét a plázákban. Az Eso ászt jelent, ami a kártyában mindent visz, a line pedig vonalat. 1999-től kezdtünk márkanévként megkapaszkodni.

Orsi: – Hol 12, hol 15 üzletünk volt, de volt köztük olyan, amelyik franchise-ban működött. Mi a rendszergazdák, az áru átadói voltunk, s ők, az átvevők függetlenül működtek tőlünk. Ez volt a legnehezebb: anyu hajtotta az árut, közben folyamatosan ellenőrizni kellett az üzletekben az árukészletet. Idővel, persze, kiderült, hogy problémák vannak, nem ül a raktár és a többi. Főleg Besztercebányán és Kassán voltak gondok. Mivel ezek az üzletek messze voltak, kevésbé voltak hatékonyak. Kiderült, hogy a készletet kipótolták más márkákkal. Sokszor a vevő nem is tudta, hogy amit megvesz, az ám nem Esoline darab! Nem volt könnyű.

– Említetted az Esoline arculatát. Ki határozta meg?

Gabi: – Anyu – ahogy minden mást. Ő döntötte el, milyen legyen a stílus. Minden üzlet kezdete egy ötlet, az arculattervhez viszonyítva kell aztán az üzleti tervet kidolgozni, csapatot építeni. Mi a márkánkkal egy piaci rést szeretnénk kitölteni: elsősorban irodai alkalmazottakat célozunk meg, akik szeretik a minőségi, ám még megfizethető darabokat. Az is fontos, hogy a ruhák praktikusak, a mindennapokban is viselhetőek legyenek. A kényelemre a kezdetektől nagy hangsúlyt fektetünk.

A nemzetközi márkák felbukkanásával beszűkült a piac. Ti mégis életben tudtatok maradni. Mi a siker titka?

Gabi: – Olyat kínálunk, amit más nem: a Zarában fiatalos a divat, mi szolidak vagyunk. Mikor jött a krízis, igazság szerint csak tapogatóztunk. Próbálkoztunk nagyobb méretekkel, fiatalosabb kollekciókkal. A mai napig figyeljük, hogy színben, stílusban megfeleljünk a saját imázsunknak. 

A váltások közül melyik jött be?

02_118.jpg
Gabika és Orsi

 

Gabi: – Az ember próbálkozik, közben sok mindenre ráébred. A mi vevőink túlnyomórészt a középkorosztályból kerülnek ki, általában 38–42-es a méretük. Arra is adunk, hogy a ruha ne menjen ki a következő évben a divatból. Időtállók próbálunk maradni fazonban, színben.

Orsi: – Manapság a cégekben külön ember intézi a beszerzést, más a marketinget. Nálunk minden egy kézben futott össze. El kell mondani, hogy anyunak igazi támasza, jó társa a nevelőapunk, akit még a piacozás alatt ismert meg (több mint 25 éve vannak együtt). Mindig volt egy-két jobbkeze az üzletben, ám mikor lebetegedett, magára maradt. Egy-két üzletünk lemorzsolódott, és az effajta kudarcok mindig megviselik az embert. Mi persze segítettünk, ahol tudtunk, a bajban összezártunk.

Térjünk át a ruhákra. Milyen úton kerülnek hozzátok?

Gabi: – Nem is olyan rég még magyarországi bérvarrodákkal dolgoztunk, ám nem tudták felvenni a versenyt a multikkal. Akik lábon maradtak, azok pedig horribilis áron varrnak. Próbálkoztunk előrendeléssel egy német cégnél. Nehéz volt velük, mert csak a rendelés után kezdtek varrni, ezért kicsúsztunk a szezonból. A novemberben esedékes árut egészen februárig varrták, s amit küldtek, az egyenesen mehetett a leárazásba, mert már nyakunkon volt a tavaszi szezon. Most részben Olaszországban és Franciaországban válogatjuk össze a kollekciókat.

Orsi: – Ha tudjuk, hogy a kollekciót zöld-piros színben akarjuk tartani, akkor a rózsaszín kollekciót nem nézzük meg. Tartjuk magunkat az üzleti stratégiánkhoz. Mindig szemrevételezzük, milyen darabok domináltak az elmúlt évben, mert adunk arra, hogy a ruhák kombinálhatóak legyenek egymással. Nyáron a csipkét a csíkossal kevertük, és figyeltük, mi tetszik jobban a törzsvásárlóinknak. Egyértelműen a csipke volt a befutó. Az a tapasztalatunk, hogy a vevők az extrémebb darabokat megcsodálják (Vau, de gyönyörű!), ám a klasszikusért, a hétköznapiért nyúlnak. A piac még konzervatív.

Milyen gyakran mentek áruért?

Gabi: – Anyu nagy spontaneitással éli az életét. Kiválóan működnek az ösztönei, érzi, mikor ült le a piac, s akkor már repülünk is Párizsba... 2000 darabos árukészlettel dolgozunk. Ha lemegyünk 1300-ra, anyu már megnyomja a startgombot. A franciaországi gyártóinkkal több mint tíz éve dolgozunk együtt. Rendelés után két-három nappal már itt az áru, a sofőr mindjárt mehet érte.

kiskep.jpg
Ízelítő az őszi kollekcióból

 

Mennyi üzletetek van jelenleg?

Orsi: – Most hat üzletünk van. Jelen vagyunk Dunaszerdahelyen, Szencen, tavaly óta Zselízen is. Idén pedig Somorja előtt, egy üzletközpontban nyitottunk új butikot. 

Családi vállalkozást vinni, egymás között egyezkedni nem lehet könnyű. Hogy sikerül?

Orsi: – Most már tudjuk, nem jó, ha mind a hárman kimegyünk rendelni, csak elbizonytalanítjuk egymást.

Gabi: – Mindegyikünk erős személyiség. Anyu elmondja, hogy mi az ő elképzelése, mi nemigen akceptáljuk, és elmondjuk a saját verziónkat. Aztán anyu megint jön, és közli, hogy neki ez így nem tetszik (mindketten nevetnek). Ám mindig jóban válunk el. Ha épp árleszállítás van, anyu összekeveri kicsit az árut, mert szerinte a vevők szeretnek keresgélni. Orsi meg azt szereti, ha minden tip-top az üzletben. Ebből volt már pár konfliktus, Orsi fel is húzta magát. Szóval, mi is beerősítünk.

Ennyi év alatt kialakult, hogy ki miben erős?

Gabi: – Mindenki mindent csinál. Orsi a precízebb és szigorúbb: ő dolgozik az üzletekkel, én jobban szeretek a raktárban lenni. Szeretem az új árut kicsomagolni, átnézni, hogy passzol-e minden, nincs-e anyaghiba. Kinyomtatom az árcédulákat, kirakom, mi hova megy...

Sikeres üzletnél fontos az eladó személyisége. Hogyan sikerül kiválasztani a megfelelő alkalmazottat?

Orsi: – Egyik legrégebbi munkatársunk, Anita több mint 15 évig dolgozott nálunk. Az övé az első Esoline-baba. Pár éve anyu elvitte a „régieket” egy thaiföldi kirándulásra, de eljárunk a Balatonra is.

Adott volt, hogy mindketten a családi vállalkozást folytatjátok? 

Gabi: – Mindig is a részesei akartunk lenni a cégnek, anyu sose kényszerített minket. Főiskolát végeztünk, de tudtuk, hogy a cégben maradunk. Én még az iskolapadban is Esoline-lázban égtem, mikor tudtam, hogy ma megjön a rendelés...

Gabi, te vagy az ismertebb, hiszen te szerepelsz az óriásfotókon. Téged azonosítanak az Esoline-nal!

Gabi: – Az elején fotóztunk más lányokat is, de én mindig kéznél voltam. Így én maradtam. Fotózásnál mindig van konkrét elképzelésem, mi hogyan legyen. Ám hogy mi menjen ki a plakátokra, ott a végső döntést anyu hozza meg.

Külsőre teljesen különbözőek vagytok. Gabi a szőke ciklon, Orsi pedig kreol bőrű, barna, göndör hajú. Nem gondolkoztatok azon, hogy együtt szerepeljetek?

Orsi: – Én nem szeretek fotózkodni, akárcsak anyu. Sokáig kevesebbet tartózkodtam bent a cégben (extraligás kosaras voltam). Gabi azért még ma is odaszól: „Orsi, ezt rajtad is be lehetne fotózni!”. De ennyiben maradunk (egymásra nevetnek).

Azon gondolkodom, mennyi ruhátok lehet. Kizárólag a saját márkaruháitokban jártok?

Gabi: – Hogy mennyi? Sok! Épp a minap szakadt le a ruhásszekrényem. Ha bemegyek máshova, rögtön megkapom: „Mi az, Gabi, jöttél kukucskálni?” Pedig az Esoline-ban megvan a saját stílusunk. Ha szüntelen másokkal foglalkoznánk, az kizökkentene bennünket. Erre ügyelünk!

Orsi: – Általában a saját ruháinkat hordjuk. Én szeretek fesztiválozni, ott azért más stílusban jelenik meg az ember. Mi az üzletben ügyelünk, hogy 2-3 darabnál több ne legyen egy ruhából – erre büszke vagyok, mert más márkák erre nem figyelnek. A mi ruhánk nem tizenkettőből egy tucat, nem jön szembe az utcán.

– Ma a takarékosság a jelszó. Hova kerül a felesleg, amit meguntok?

Orsi: – A kiselejtezett ruháinkat vagy családon belül elajándékozzuk, vagy a szeretetszolgálat kapja meg.

Merre látjátok magatok tíz év múlva?

Gabi: – Vissza szeretnénk térni Pozsonyba, ez már a mi dolgunk lesz Orsival. És szeretnénk, ha anyunk többet pihenne, és az egészsége rendbe jönne. Ha ruhák közt van, akkor a legboldogabb. Mi meg igyekszünk a nyomdokaiba lépni...

Sallay Erika

web-bannerek-hirlevel-01_4.jpg