A füleki gimnázium végzős növendékét, Mészáros Fatimát (18 éves, Bolyk) sokan ismerik a szavalóversenyekről és színpadokról. Egy igazán tehetséges palóc lányról van szó, akinek komoly elképzelései vannak a jövőjéről. Manapság ritka dolognak számít, ha valaki már tizenévesen tudja, mi a célja az életben. S legfőképp: hogy mit kell tennie ahhoz, hogy azt el is érje.  

Soktucatnyi internetes videó, tehetségpontok honlapjain megjelent interjú igazolja, hogy rengeteg a tehetséges fiatal, aki érdemes társai és mások figyelmére. Mert nem rombol, hanem épít, tesz, és nem vesz, mert mer. És aki mer, az nyer is!

meszaros-fatima-kezdo.jpg
Mészáros Fatima (Fotó: Schnelzer Zoltán)

– Sokak által ismert és elcsépelt mondattal indítanám a beszélgetést. Mi leszel, ha nagy leszel?

– Egészen kicsi leányka voltam, amikor egy oltás és egy fogorvos-látogatás között elhatároztam, hogy orvos leszek. Sosem féltem a „fehér ruhás” emberektől. A gyógyítás az, ami engem mélységesen érdekel: jót tenni az emberekkel. A gimnázium megadta az alapvetést, hogy merre vegyük az irányt: itt felfedezheti, megismerheti magát a diák, hogy miben jó vagy mi érdekli. Ám nem fordítok hátat a nyelveknek sem, sőt, szeretem magamat megmérettetni. Próbatételnek veszem a különböző versenyeket.

– Felfigyelt rád a helyi közösség, amikor tavaly a koronavírus hozta kényszerhelyzetben a számítógép kamerája előtt részt vettél egy online szavalóversenyen. Produkciód bejárta a világhálót. Sokan úgy tartják, hogy színpadra termett tehetség vagy.

– Kiskorom óta szavalok. A vers iránti szeretet jelen van az életemben, de nem szeretnék színész lenni. Felismertem, hogy a közönség előtti szereplés csak a javamat szolgálja, ugyanis a szereplések nyíltabb és bátrabb emberré tettek; ma már nem félek megmutatni magam. Minden évben várom a szavalóversenyeket – pont a kihívás miatt. Mindegy, hogy nyerek-e vagy sem, minden élmény, amit ezáltal kapok, pluszajándék az élettől.

– Volt valami kulcsélmény, ami megszerettette veled a színpadot?

– Igen. Maga a színpad. (Nevet.) Kisiskolásként a fellépések előtt rettenetesen izgultam, vizesre izzadtam a tenyeremet. Aztán amikor kiléptem a közönség elé, rádöbbentem, hogy milyen fölösleges volt az egész dráma! Hiszen rettenetesen erős bennem a közlési vágy, annyira mondani akarok valamit. Idővel megszoktam a szereplést. Azóta van egy trükköm, hogy mit nem szabad csinálni a fellépés előtt.

A szerző így emlékszik: – A dolgozatírásnál csak a szerencsehozó tollam jöhetett szóba. Bizony nagy volt a baj, amikor kifogyott a tinta. A szerencseszámom a hármas volt. A szavalóversenyeken mindig azon izgultam, hogy csak azt húzzam ki, mert ha harmadiknak léptem fel a színpadra, akkor biztos voltam benne, hogy felemelő lesz a produkcióm. Nos, ilyenek a babonák…

– Mi a trükköd? A lámpalázat nem egyszerű leküzdeni.

– Soha nem ismételgetem magamban a szöveget, mert ez csak összezavar. A dolgozatírásnál is bevált a módszer.

– Melyik a legemlékezetesebb versenyed?

– A szavalóversenyek izgalmasak, de szeretem a közösségi élményeket is. Tagja vagyok a helyi diákszínpadnak; a közös öröm valahogy nagyobb nyomatékot ad a sikernek. A színészkedés, a fellépések kitöltik a szabadidőmet, és amerre csak járok, barátokra teszek szert. Ennél nagyobb kincs nem létezik egy önmagát kereső diáklány életében.

– Melyik volt a legsikeresebb szavalásod?

– Nehéz megmondani. Az egyik jobban ment, a másik kevésbé. De a kudarcból csak tanul az ember. A tavalyi Kulcsár Tibor Szavalóverseny online térben folyt. Kihívásként éltem meg. Vajon a kamerák előtt tudok valamit nyújtani? A magyar szakos tanárnőmmel választottunk Száz Pál: A szív kommunizmusa című prózát. Kifejezetten meg voltam elégedve az előadásommal, azonosulni tudtam a szöveggel. A hitelesség, ugye, mindig fontos. Mellesleg a groteszk, a humor passzol igazán a profilomhoz és a palóc nyelvjárásomhoz. Különdíjban részesültem, és a produkció bejárta a világhálót. Ennek örültem a legjobban! Ajánlom az olvasók figyelmébe is: ezért nem árulom el, miről szól a mű. (Mosolyog.)

elofizetes_uj_no_30.png

– Nincs divatja a könyvolvasásnak, sem a verseknek. Mennyire nyitott ma egy középiskolás? Ciki szavalni, ciki versenyeken részt venni?

– Attól függ, mit hozunk otthonról. Ha a szülő nem ösztönzi a gyereket, hogy álljon ki a többiek elé, akkor a gyerek nem fog igyekezni. Pedig a kiállás az életben is fontos. Fontos, hogy ki merjünk állni a közönség elé a véleményünkkel, s tudjuk összeszedetten elmondani, mit is gondolunk. A versenyzés pedig megedzi az embert. Rájön, hogy nem kell félni: egyszer győztes lesz, másszor nem lesz, de az se baj. Olyan ez, mint az élet körhintája. Akik úgy gondolják, hogy ciki versenyekre járni, azok rosszul gondolkoznak. Ahhoz, hogy ki merjünk állni a nagyérdemű elé, bizony bátorság kell. De így van ez mindennel, amibe belefogunk, mindenhez bátorság kell, nemcsak a szerepléshez.

– Hogyan lehetne rávenni a mai fiatalokat, hogy ne csak a TikTokot nyomják, hanem járjanak színházba, olvassanak, művelődjenek?

– Nem szabad erőltetni az olvasást, sem a színházlátogatást. Az érdeklődést kell először felkelteni. Rá kell vezetni a diákot arra a keskeny ösvényre, ami a tudás és a művészetek felé kanyarog, amelyik egy idő után kiszélesedik, és kitárul előttünk egy csodálatos világ... Ez a világ legalább annyira csodálatos, mint a való világ.

– Mi a hobbija egy 18 éves lánynak?

– Az olvasás, a nyelvtanulás. Szeretem hasznos dolgokkal kitölteni a szabadidőmet. Remélem, lassan visszanyerhetjük előző életünket, ugyanis nem szeretek egyedül lenni. Mikor a járvány miatt megszűnt a jelenléti oktatás, mi azért az osztálytársnőimmel igyekeztünk tartani egymással a kapcsolatot.

Kitaláltam, hogy amíg tart a lezárás, vágjunk bele a nyelvtanulásba. A spanyol nyelvet választottuk: izgalmas nyelv, ezt beszélik a legtöbben a világon.

– Mit üzensz a veled egykorúaknak? Mivel lehet őket bátorítani, hogy merjék felvállalni a tehetségüket?

– Úgy gondolom, hogy az iskola nem versenyistálló. Személy szerint nem szeretem a teljesítménycentrikus iskolákat, pedig én szeretek versenyezni. És nem az számít, hogy az iskolánk egy unalmas kockaépület vagy egy patinás palota. Az számít, hogy meg tudjuk-e tölteni szellemmel: belép az ember, és máris érzi, hogy ezek itt nem akármilyen falak. Itt van valami, amit követni lehet, ami kötelez! Nem kell mindenkinek versenyezni, jelesre teljesíteni. Mindenki másban tehetséges: az egyik az állatokat figyeli meg, a másik szervezni tud. Az a jó, ha az iskola előhozza belőlünk a legjobbat.

– S hogy visszatérjek a szerepléshez: a szereplés abban segít, hogy leküzdjük az önbizalomhiányunkat. Sokszor leblokkoljuk magunkat, és csak fokozzuk félelmünket az alábbi mondatokkal: Nem fog sikerülni, béna vagyok, nincs jó beszélőkém, ügyetlen vagyok… A legtöbb embernek vannak félelmei. Nekem is. De a félelmeinket csak úgy tudjuk leküzdeni, ha nem menekülünk előlük, hanem visszafordulunk, és szembenézünk velük. Tehát ha félünk a nyilvános beszédtől, keressük azokat az alkalmakat, amikor több ember előtt beszélhetünk. Ez nagyon sokat segít. Én megtanultam, hogy izgulni jó, mert azt jelenti, hogy egy újabb kihívás előtt állok. Bízzatok magatokban!

Varga Henrietta
Kapcsolódó írásunk