Nyelvet nem váltottam, de országot igen – mondogatják az ismerőseim, akik a Felvidékről Magyarországra költöztek. Hogy ezt a változást ki hogyan éli meg, szubjektív: vannak, akik könnyen beilleszkednek, míg másokban életre szóló nyomot hagy, ha a Duna túloldalán leszlovákozzák őket. Egy biztos: az ő történeteiket jól ismerjük már.

A fáma ritkán szól arról, hogy a mi vendégszeretetünk milyen. Hogyan viszonyulunk mi egy idetelepült magyarhoz, fordított helyzetben. Hogyan találja meg a helyét egy ízig-vérig pesti lány egy pár ezer fős mátyusföldi községben? A szokatlanul őszinte, Dorkás válaszok nem maradtak el. (Fotó: Dömötör Ede)

mucha-kezdo-2-portre.jpg
Mucha Dorka

– Van a médiások közt egy lány, akinek tök jó a stílusa.

– Igen, a Dorka. Ő pesti. Mucha Attila felesége.

Hasonló párbeszéd rémlik fel Gombaszögről, mihelyt próbálom felidézni, mikor találkoztam először Mucha Dorka (31) nevével. Emlékszem, ismeretlenül is vagány csajnak tűnt: olyannak, aki két lábbal áll a földön. Követni kezdtem hát a munkásságát, s mikor „az utóbbi évek egyik legerősebb debütálásaként” hivatkoztak a Puncs című regényére, meg sem lepődtem igazán. A könyv nagy vihart váltott ki, mert egy lányról írt benne, aki a tanárával kavar. Azonnali elolvasásra ajánljuk!

– Igazi polgári családban nőttél fel, antik bútorok közt. Láttam képen a pesti könyvtárszobádat: bevallom, kicsit irigykedtem. A férjed révén kerültél Peredre. Mennyire volt nehéz megbirkózni a kulturális különbségekkel?

Attilával Visegrádon ismerkedtünk meg, az Ir(T)tás nevű táborban. Akkor huszonegy éves voltam. Ő gitározott, én pedig beszóltam neki valami olyasmit, hogy „ennyire én is tudok gitározni". Nagyon rosszul esett neki – én pedig életemben először elmentem valaki után bocsánatot kérni. Így kezdtünk el beszélgetni. Emlékszem, az elején írt egy üzenetet, amiből semmit sem értettem. Annyira ködösen fogalmazott, hogy csak annyit tudtam kibökni: „Micsoda?”

– Gondolom, más volt a szóhasználat: egy mátyusföldi sem nem úgy beszél, sem nem úgy gondolkodik, mint egy pesti lány.

– A kulturális különbségek egyébként máig előjönnek – de most már tudok nevetni ezeken. Először levitt egy dunaszerdahelyi házibuliba, ahol úgy éreztem magam, mintha nem is külföldön lennék. Bevallom, addig én nem sokat tudtam a kisebbségi magyarokról. Fogalmam sem volt arról, hogy a határon túl ilyen nagy tömbökben él a magyarság.

Magyarországon annyi volt erről az információ, hogy töriórán megemlítették: igen, vannak elcsatolt területek. Kitértek rá, hogy Erdélyben nagyobb számban élnek kisebbségiek; és ezzel nagyjából le volt zárva a téma. Az első mélyvíz az volt, amikor elmentünk Gombaszögre, ahol elég nagy pofont kaptam.

– Mi történt Gombaszögön?  

– Kezdem ott, hogy a tábor oldalán az a bejegyzés fogadott, hogy ne felejtsd otthon a karimatkát. Oké, rendben. Aztán megnéztem az időjárást: láttam, hogy esni fog, ám Attila megnyugtatott, hogy csak futó záporok várhatók. Elég egy pulcsi és egy nadrág! 15 fok volt végig, és életemben először aludtam sátorban. Hat napig egyetlen pulóverben és egy sáros nadrágban közlekedtem, mert öt perc után elestem. Ha akarnám, se tudnám letagadni, hogy én nagyon „pesti fazon" vagyok. A Felvidék különben olyan számomra, mint egy nagy gimnáziumi osztály. Itt mindenki ismer mindenkit, mindenkinek megvan a véleménye mindenkiről. És a közeg nem befogadó! Amikor felszálltam a buszra, egyetlen szabad hely volt: egy pesti srác mellett, mert senki nem akart leülni mellé. Később, a táborban még sokszor megkaptam, hogy nincs itt keresnivalóm, mert én egy gyüttment pesti vagyok. És nem is értik igazán, hogy Attila miért nem keres magának inkább valami itteni rendes lányt...

– Jó mozzanatok nem is voltak?

– Dehogynem! Voltak aranyos dolgok is. Például beszélgettünk az egyik lánnyal, és lehuppant mellénk a barátnője (aki azóta a legjobb barátnőm). Kicsit hallgatózott, majd a lány felé fordult, és megkérdezte tőle: „More, mit beszísz ilyen magyarosan?” Először nem értettem, mi a gond, hiszen csak úgy beszélt, ahogy én. Mikor a barátnő rájött, hogy pesti vagyok, felpattant. Két perc múlva visszajött, és levágta elém életem első kofoláját.

– Ízlett?

– Megszerettem! Már azt is tudom, hol lehet venni Pesten. Különben éppen építkezünk: a régi konyhánkban – mivel Attila sört főz – volt sörcsapoló, de az újban már kofolacsapoló is lesz.

mucha-dorka-gombaszog.jpg

– Mostanra biztos megtanultad, mi az a karimatka. Megszokta már a füled az itteni nyelvezetet?

– Az első évben, amikor ideköltöztünk, Pered-magyar szótárt vezettem. (Nevet.) Ellenben ha a szomszédok beszélgetnek, abból most sem sokat értek. A káromkodásokat elég jól eltanultam, de a gusztusom van rá kifejezést még mindig gyűlölöm. Az egyetemen egyébként beiratkoztam szlovák alaptanfolyamra: ha eltévedek, legalább tudjak segítséget kérni. Segítséget kérni még nem tanultam meg, de cserébe ismerem az összes konyhai berendezés nevét. 

– Éles váltás lehetett Budapest belvárosa után Peredre költözni. Kétlaki életet élsz. Hogy éled meg a mindennapokat?

– Tudni kell, hogy íróként egy semmi közepén, a padon is jól elvagyok. Az írás elég magányos elfoglaltság. Először Attila jött utánam Pestre, de rájött, hogy ő nem tud ekkora városban élni. Engem viszont nehéz kizökkenteni: én szinte bárhol elvagyok. Persze nem mondom, hogy nem volt furcsa Pered utolsó utcájába költözni. A pesti lakásom a Westenddel szemben van: ha este kitaláltam, hogy meg akarok nézni egy filmet, 10 perc múlva popcornnal a kezemben ültem a moziban. Ezzel szemben itt az egyik oldalról még szomszédunk sincs.

A vírus előtt hetente ingáztam Budapestre, mert a szüleim textilnyomdáját ketten vezetjük a tesómmal. A covid alatt viszont nem tudtam menni, ami eléggé megviselt mentálisan. Egy idő után nagyjából az összes szórakozásom az volt, hogy elslattyogtam a peredi kisboltba, és vettem magamnak pattogós cukorkát. Vagy tetkós rágót, amitől jó kedvem lett.

– A szüleid könnyen elfogadták a döntésedet, hogy országot váltasz?

– Először kiakadtak: igazi árulás volt a szemükben. Két éve viszont apukám nagyon megbetegedett, így már a koronavírus előtt is minden szabályozva volt az életünkben. Erre föl jött a járvány, és alig találkoztunk: nagyon hiányoztam nekik, ezért megbékéltek.

– Milyennek látod az itteni közeget a magyarországihoz képest?

– Aki itt tehetséges, sokszor nem él vele. Az emberek félnek bármit csinálni, ami eltér a megszokottól: attól rettegnek, hogy mit fog szólni a szomszéd. Sok politikus – de az újságírók is – olyan szavakat használ, melyektől a víz kiver. A magyarországi sajtónak is évtizedekbe telt megszabadulni ezektől a terhelt kifejezésektől. A fiatalokon persze látom, hogy szeretnének valami újat, valami mást csinálni.

minden_reggel_ujno.sk_26.png

– Olvasóként kicsit úgy érzem, hogy az itteni irodalmi közeg beszűkült, belterjes. Te hogy látod ezt külső szemmel?

– Több generáció hiányzik. Tőzsér és Grendel után szinte senki nincs, aki maradandót alkotott volna. Hol van például a populáris irodalom? Csak a magaskultúra van és a dilettáns. Az előbbi nem indít el semmit az emberekben, ráadásul a szövegekben kevés a bravúr és az innováció, inkább erőltetettséget érzek, főleg a saját generációmnál. Ami pedig a dilettánsokat illeti… Mindenki könyvet ír, mindenki könyvet ad ki. Sok a magánkiadásos könyv: ezeket Magyarországon éppen azért nem szeretik, mert a szerző megkerüli, hogy a kéziratát egy szerkesztőségben kihajítsák, vagy éppen kijavítsák. Keveslem a programszervezést, a meghívásos írótáborokat pedig abszolút zsákutcának látom – a belterjesség iskolapéldájának. Illetve szlovákiai magyar kritikai élet sincs: sem könyv-, sem színházi, sem filmkritika. Ha kijön valami újdonság, írnak róluk, de inkább csak ajánló szinten.

– Ma a fiatalok alig olvasnak. De ez talán globális, mintsem helyhez köthető probléma. Hogy látod ezt?

– Totális az érdektelenség – legalábbis az idei gombaszögi tapasztalatok ezt mutatják. Mindegy, milyen sztárszerzőt ültettünk be idén az irodalmi sátorba, még azok sem jöttek el, akik amúgy magukat olvasó embernek tartják. Az egyetemen ugyanezt látom. Gombaszögön sikerült kapcsolatot kialakítani a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével. Szeretnék programokat szervezni, azt gondolom: ha meg tudnék győzni tíz kismamát Pereden, vagy akárhol, hogy vegyenek a gyerekeiknek mondókás könyvet, már előrébb lennénk.

dorka-2-allo.jpg

Hogy érzed: a Felvidéken elismerik az érdemeidet?

– Én sohasem leszek szlovákiai magyar író. Attól, hogy itt van a házunk, én még örök pesti maradok. El sem tudom mondani, hányszor kapok célzásokat. Van, aki nyíltan odavágja, hogy nem vagyok itteni, ezért nem rúghatok labdába! Egyébként van itt állandó lakhelyem, és továbbra is tanulok szlovákul. Az, hogy kívülálló vagyok, egyben szabadságot is jelent. Nem tartozom senkinek semmivel – azt és úgy mondom, ahogy nekem jólesik. Íróként is.

Mindezek ellenére jól érzem magam itt, és szeretek itt élni. A jövőt illetően pedig két dolgot tudok: az egyik, hogy írni fogok, a másik, hogy hosszú távon itt maradunk.

– Megtudhatjuk, hogy mikor várhatjuk a következő könyvedet? És hogy miről fog szólni?

– Az alapsztori az, hogy egy baráti társaság megöli az egyik lány anyukáját. Ebből bontakozik ki a cselekmény. Izgulok, hogy milyen lesz a fogadtatása, ezért nem akarok túl sokat elárulni róla.

– Sok sikert kívánunk hozzá, s már alig várjuk!

Olláry Ildikó