Már kapható legújabb szakácskönyvünk, melyet K. Cséfalvay Eszter szerkesztett nagy szeretettel. Nála megfelelőbb embert nem is találhattunk volna az olvasói „kéziratok” gondozására. Hogy miért? Hát, mert… Ugyan mit is mondhatnánk el róla annak, aki nem ismeri? Hogy szerkesztő, újságíró, nyelvi lektor…
Mindez igaz, akár egyként, akár külön-külön, csak még mindig nem mond el a lényéből semmit. Abból, hogy mit jelent ő nekünk, az Új Nőnek! Mit képvisel, mit sugall… Nem ismerünk még egy embert, akiben akkora benső rend volna, már az élet fontos dolgait illetően. Senki sem tud olyan szép és hiteles, esendőségünkön túlmutató mondatokat leírni a természetről, őszről, télről vagy a karácsony nagy titkáról, mint ő.
– Somorján születtél, és a mai napig ott élsz. Sok szép írást olvashattunk tőled, amelyekben a gyerekkori házat idézted fel.
– Hála istennek, nagy és szerető családban nőttem föl. Hatan vagyunk testvérek, én vagyok az ötödik a sorban. Minden testvérem más és más, eredeti ember. Mindig mellettem álltak, és támogattak, a szeretetük sok nehéz időszakon átsegített. Anyai nagyszüleim is velünk laktak, szerencsémre, mert a nagyanyámat imádtam, művelt és erős asszony volt. Ma sincs olyan nap, hogy ne gondolnék rá. Anyura is nagyon fölnézek, mert nehéz élete volt, főleg az ’50-es években, hat gyerekkel, amikor alig volt élelmiszer, tüzelő... Mégse panaszkodott soha. Apu végezte a munkáját az iskolában, ahol tanított, anyu mindig ott volt a háttérben, és mindent bebiztosított számunkra. Gyerekkoromban több jó barátnőm volt, ma is tartom velük a kapcsolatot. Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy szerető emberekkel voltam körülvéve.
– Akkor innen ered a harmónia, amely belőled árad?
– Nyugodtnak látszom, pedig nem ilyen a lelki beállítottságom – elég zaklatott természetű vagyok. A szüleim azonban megtanítottak rá, hogy fegyelmezzem magam. A természetem alapvonásait aputól örököltem: őt is mindenki megfontolt és komoly embernek tartotta. Gyerekkoromban sok mindent nem értettem a viselkedéséből, de visszanézve már mindent értek. Azt is tudom, hogy nagy romantikus volt. Meghatározó ember volt az életemben, hatalmas könyvtárat gyűjtött össze, és rajongott a komolyzenéért. Verdi volt a kedvence, rengeteg operát hallgatott.
Nálunk otthon állandóan szólt a zene – már az ’50-es években volt rádiónk, lemezjátszónk –, és mindenki olvasott. Nem voltunk gazdagok, de könyvekre és lemezekre mindig akadt pénz. Szigorúan nevelt bennünket, ennek ellenére mindig elmondhattuk a véleményünket. Ez jó volt, mert megtanított bennünket vitatkozni.
– Tudjuk, te is rajongó alkat vagy: imádod például a filmeket…
– És a filmszínészeket! Gyerekkoromban nagy divat volt színészképeket gyűjteni. Manci nővéremnek is voltak színészképei, és egyszer – tízéves lehettem – fölfedeztem a gyűjteményét az éjjeliszekrénye fiókjában. Gyönyörű szép színésznők voltak köztük, igazi sztárok: Gina Lollobrigida, Sophia Loren, Alida Valli... És akkor én is elkezdtem a gyűjtést. Ennek két óriási előnye volt számomra: megtanultam elolvasni és helyesen kiejteni az idegen – olasz, francia, angol – neveket, és megismerkedtem a világirodalommal, mert az ötvenes években sok irodalmi művet megfilmesítettek, például a Karamazov testvéreket, A párizsi Notre-Dame-ot, A nyomorultakat. Én pedig sorban elolvastam ezeket a műveket. És megismertem az országokat. Olaszország volt a mindenem. Nagyon vágytam oda, és annyira érdekelt a világ. De akkoriban be voltunk zárva, még Magyarországra se lehetett átmenni.
Nagy szerelmemmel, a kerékpárral. A képen az első biciklim.
– És most következik az, amire kevesen képesek, pedig sok ember elhatároz ilyesmit, de véghez már nem viszi: nagy rajongásodban megtanultál olaszul, méghozzá teljesen egyedül.
– Úgy éreztem, ezzel közelebb kerülök az olaszokhoz. Tizenöt éves koromban a nagypapám megvette nekem az egyetlen, akkor kapható olasz nyelvkönyvet, én pedig nekiálltam, és minden egyes leckét betűről betűre megtanultam. Még a könyv végén levő igeragozásokat is. Egyetemista koromban már olasz szépirodalmat is olvashattam, mert az egyetemi könyvtárban voltak olasz könyvek. Két olasz nyelvű újságot lehetett kapni nálunk az idegen nyelvű újságokat árusító boltban: a Noi Donne című női lapot és a Vie Nuove politikai lapot. Ezeket állandóan olvastam. Aztán ’68-ban beküldtem a címemet a női lap levelező rovatába. Sok olasz fiatal válaszolt, és elkezdtem velük levelezni. Így sok mindent megtanultam az élőbeszédből is. Franciául már később kezdtem el tanulni – ugyanezzel a módszerrel. Bár ekkor már volt franciatanárnőm, egy született párizsi hölgy, aki nagyon szépen megtanított beszélni.
– A Komenský Egyetemre jártál, magyar–szlovák szakon végeztél. Miért éppen itt?
– Érettségi után az apu más iskolára gondolt, a kétéves könyvtárosi szakot javasolta. S én akkor – életemben először – azt mondtam neki, hogy nem! Szívem szerint olaszt tanultam volna, de akkoriban csak ötévente nyílt olasz szak. Ezért a magyar tanszékre jelentkeztem. A magyar tanszék meghatározta az életemet: remek volt a tananyag, nagyszerű a tanári kar. A mai napig vissza-visszanyúlok ahhoz, amit ott tanultam. Szerencsés időszakban jártam oda: Turczel Lajos volt a tanszékvezető, Zeman László vitte a lektori gyakorlatot, irodalomelméletet, stilisztikát, fordításelméletet, Sima Ferenc a nyelvtörténetet, Jakab István a leíró nyelvtant, Turczel tanár úr és Garaj Lajos tanította az irodalmat, Deme László az általános nyelvészetet...
A nagycsalád. Balról a második én vagyok.
– Huszonegy évig a Madách könyvkiadóban dolgoztál. Az egyetemről rögtön oda kerültél?
– Ötödéves koromban Jakab tanár úr bemutatott Hubik István főszerkesztőnek – talán tudta rólam, hogy nem akarok tanítani. Nekem is megtetszett a gondolat, hogy szerkesztő leszek, így hát szeptemberben beléptem a Madáchba. Pista bácsi és Mayer Judit vettek a szárnyaik alá. Hubik István műfordító volt, de eredeti irodalommal is foglalkozott, Mayer Judit szintén elismert szakember, a fordításirodalmi részleget vezette. Ők aztán megtanítottak mindenre, ami a könyvkiadással összefüggött. Egy évig – ez is Pista bácsi előrelátását mutatja – igazi kisinas voltam. A könyvkészítés legalsó lépcsőfokán kezdtem a tanulást, hasábkorrektúrával. Ez a szöveg első nyomtatott változata. Az első korrektúrám olyan volt, amit egy korrektor már átnézett. Két hét múlva kaptam egy tiszta korrektúrát. Akkor többek között rájöttem, hogy azzal a helyesírással, amit az egyetemen tanultam – bár jó helyesírónak számítottam – alig kezdhetek valamit. Mert amikor élő szöveget kap kézbe az ember, a nyelv minden rétege megjelenik. És semmi sem szabályos. Elkezdtem újra tanulni a helyesírást, a stilisztikát. És mivel minden szöveg annyira gazdag és egyszeri, a mai napig a kezem ügyében van a helyesírási tanácsadó szótár és az idegen szavak szótára, akár szerkesztek, akár írok.
Azután jöttek a korrektúrák, majd az előkészítés, azaz a nyomdába kerülő kézirat végső változata, s csak egy év múlva, pontosan a következő év szeptemberében bízták rám az első szerkesztést. Ez nagyon jó tanulási módszer volt, mert át tudtam tekinteni az egész folyamatot, amíg egy kéziratból könyv lesz.
– Miben különbözött az akkori szerkesztői munka a maitól?
– A kéziratot két külső bíráló, a lektori testület két tagja, valamint egy kiadói szakember olvasta el, majd lektori véleményt írtak róla, hogy ajánlják-e kiadásra a kéziratot, és ha igen, milyen változtatásokkal. Ezután következett a szerkesztés, az ajánlás és a szerkesztő ismeretei alapján. Akkoriban még gépelt kéziraton dolgoztunk, ceruzával javítottunk ott, ahol úgy éreztük, be kell avatkozni a szövegbe. Amikor megvolt a szerkesztés, a gépírónő a javításokat figyelembe véve átgépelte a szöveget. Ezután a kézirat az előkészítőhöz került, aki kijavította az esetleges elütéseket, kijelölte a dőlt betűs vagy vastag betűs részeket, az észre nem vett helyesírási hibákat, majd a beavatkozásokat átnézte a felelős szerkesztő, és ment a kézirat a nyomdába. Hosszú papíríveken, a kefelevonaton kaptuk a kiszedett szöveget, amelyet két korrektor összeolvasott a kézirattal, hogy a nyomtatott szöveg azonos-e az eredetivel, majd korrigálták a szöveget. A nyomdász kijavította a hibákat, és ezután jött meg az első oldalkorrektúra. Ezt elolvasta egy másik korrektor. A Madáchban mindig figyeltek arra, hogy a kéziratot minden fordulóban más korrektor olvassa, mert így jobban ki lehetett szűrni az esetleges hibákat. Az imprimatúrán (utolsó korrektúra) már csak azokat az oldalakat néztük, amelyeken beavatkozás volt. Ezt még átnézte a szerkesztő, és aláírta, hogy nyomtatható a szöveg.
– Manapság rengeteg selejtesen szerkesztett könyv jelenik meg, tele helyesírási hibával. Miért van ez így?
– Mára ez az öt-hat lépcsős munka leegyszerűsödött. Ha vannak is a kiadókban lektorok, ez nem általános. Jobbára a szerkesztőségekben dől el, kiadnak-e egy kéziratot, vagy sem. Továbbá ma már mindenki számítógépen dolgozik – a szerkesztő is –, és nyomdakész kéziratot szállít a kiadónak. Tehát kimarad a gépírás, az előkészítés plusz a nyomdai szedés! Rögtön jöhet az első korrektúra. És sajnos, általában ezt nem is követi több, ezért jóval több hiba van a szövegekben, mint régen, főleg az elválasztásban. Ez nemcsak a szakma szempontjából visszalépés, hanem nagy felelőtlenség az olvasókkal szemben is, akiknek emlékezetében a hibás szókép rögződik. Sokszor olyan könyvek látnak napvilágot, hogy az ember szégyenkezik. Régen megadták a módját a könyvkiadásnak: kemény táblájú, fűzött könyveket készítettek, jó minőségű papírból. Most sok könyv csicsás borítója újságpapírhoz hasonló, ragasztott lapokat takar.
– Miért jöttél el Madách könyvkiadótól?
– A fordulat után a Madáchot privatizálták, és a szerkesztőséget feloszlatták. A kiadóban ekkor már három szerkesztőség volt: a cseh, valamint a szlovák fordításirodalmi részleg, és az eredeti magyar irodalom szerkesztősége. Olyan nagynevű író-szerkesztők dolgoztak ott, mint Tőzsér Árpád, Grendel Lajos vagy Zalabai Zsigmond. Megbízható, jó irodalmi műhely volt. A kiadó Madách-Posonium néven tovább működik, de külső szerkesztőkkel. Akkoriban a lapok is egymás után szűntek meg, többek között a Nő is, mert a Nőszövetség tovább nem vállalta a lap kiadását. Egy év szünet után újraindult a Nő, újságírógárdát toboroztak. Egy véletlen folytán kerültem a Nőbe lektornak – és itt is ragadtam…
– Ahol a nyelvi lektorálás mellett egy idő után cikkeket kezdtél írni...
– Az igazat megvallva, eszembe sem jutott, hogy írjak. Ahhoz túlságosan tiszteltem mások kéziratát: én mindig mások szövegével foglalkoztam. Aztán egyszer az történt, hogy egy számban egy negyed oldal valahogy üresen maradt. A lapot nyomdába kellett küldeni, hát a főszerkesztő szólt, hogy gyorsan írjak oda pár sort. Legközelebb egy oldalt kért a vadászatról, mert tudta, hogy a férjem vadászik, aztán egy jegyzetet... Később már nemcsak lektor és korrektor voltam (ma már ezt a munkát nem én végzem a lapnál), hanem újságírói feladatokat is kaptam, valamint fordítottam. Nagyon megtetszett ez a munka. Utazhattam, emberekkel beszélgethettem, és ez jó volt. Kielégítette a kíváncsiságomat, és én nagyon kíváncsi ember vagyok. Ez természetem lényege, nagyon rá tudok csodálkozni a világra.
– 2000 februárjában szabadúszó lettél, 2002-től pedig nyugdíjba mentél. De most is sok munkával bíznak meg. Könyveket szerkesztesz és lektorálsz különféle kiadóknak, fordítasz, interjúkat készítesz. Hogy tudsz kikapcsolódni?
– Nagyon szeretek egyedül lenni. Szükségem van rá, hogy időről időre ne legyen körülöttem senki. Ekkor tudok igazán pihenni, gondolkodni. Amióta meghalt a férjem, én tartom rendben a kertünket. Ezt a munkát nagyon szeretem, mert a természet csodálatos. Ezenkívül imádok biciklizni, engem gyalog nem is igen lehet látni. A korom nem óv meg semmiféle modern hobbitól. Nagyon szeretek például internetezni, mert ezzel aztán kitárul a világ!
Az interneten lehet utazni, képtárakban képeket nézegetni, zenéket hallgatni, filmeket nézni. Olyan filmeket, amelyekről mindig csak álmodtam, és most megnézhetem. Az interneten minden látható, minden fogalom kikereshető.
– Hosszú évek óta tartalmas kirándulásokat szervezel lapunk olvasói számára. Honnan jött az ötlet?
– Örülök, hogy az Új Nő kiadója nyitott minden nem tipikus dolog irányában. Annak idején, amikor a lapot újraindítottuk, felvetettem, hogy szervezhetnénk kirándulást is. Az olasz lapokat olvasva ugyanis láttam, hogy nem „egy téma – egy cikk” módszerrel dolgoznak, hanem a választott témát különféle szempontból megvilágítják. Azonkívül az olasz lapok társadalmi eseményeket is rendeznek, például bálokat. Ezt megpróbáltuk mi is követni, így szerveződtek az Új Nő-bálok és a kirándulások. Az első utunk természetesen Olaszországba vezetett, ahová egész életemben vágytam. Azt hittem, hogy soha nem fogok oda eljutni. Már elmúltam ötvenéves, amikor mégis sikerült. Számomra ez felért egy csodával!
– A családodról még nem esett szó.
– Nagyon szerettem volna népesebb családot, hogy megadhassam a gyerekeimnek azt a biztonságot, amelyben én nőttem fel a sok testvér mellett. De, sajnos, kifutottam az időből. Későn mentem férjhez, és már benne voltam a korban, amikor megszülettek a gyerekeim, nem is közvetlenül egymás után. Amikor a kisebbik fiam kétéves volt, súlyos betegséget fedeztek fel nálam, nem tudtam, hogy egyáltalán életben maradok-e. Így hát nem lett több gyerekem. A fiaim ma már felnőttek. A nagyfiam éppen nősülni készül a Vajdaságban, a kisebbik még tanul, Pozsonyban jár egyetemre, kutatótörténésznek készül.
Az Új Nő receptkönyve
– Az előző hónapokban ki sem látszottál a munkából, szakácskönyvünket szerkesztetted. Nemegyszer behozol a szerkesztőségbe valami finomságot, amit kipróbáltál. Milyen érzésekkel adtad a nyomdába a könyvet?
– Örömmel főzök, és örömmel eszem is. Nagyon szeretek recepteket olvasgatni, van is jó pár szakácskönyvem. Szívesen szerkesztettem az Új Nő szakácsköny-vét, mert minden új ízt szívesen kipróbálok. Azért is tudom tiszta szívvel ajánlani, mert időt spórolunk vele, hiszen az olvasók „írták”, ezerszer kipróbált receptek vannak benne, és a hozzávalók is könnyen beszerezhetőek. A szakácskönyv szerkesztésekor nemegyszer előfordult, hogy félbehagytam a munkát, fogtam a receptet, és nekiálltam elkészíteni az ételt. Remélem, hogy az olvasók is szívesen forgatják majd, és a közölt receptek közül sok a kedvencükké válik. Jó étvágyat kívánok az ételekhez!
– Köszönöm a beszélgetést!
