Akarsz velem pörgeni? – kérdezte a kislányom a cicától. Szerencsére nem egy élő cicáról van szó, egy hús-vér cica nem biztos, hogy igenlően bólogatott volna erre a kérdésre. A lányom fogta a plüsscicát, és boldogan pörögtek-forogtak jó sokáig. Aztán a másik irányba. Így tanultuk, hogy ne legyen baleset.

Irigykedtem. Irigyeltem a játék örömét. A plüsscica mosolyát. A lányom önfeledt nevetését. Hogy nincs semmi tétje a dolognak, hogy nem gondolkodnak azon, mit kellene vásárolni, mit kellene főzni, hogy el kellene menni a postára is, ki kellene mosni a szennyest, üzenetet írni, kérdezni és válaszolni, dönteni kellene.

Néztem őket. A lányomat a plüsscicával. Elszédültek. Lehuppantak a földre. És egy kis időre én sem gondolkodtam, nem terveztem. Letelepedtem hozzájuk. És nevettünk. Vihogtunk inkább. 

Beszéljen nekem a cica! – szólalt meg a lányom. Megfogtam az állatot, és megszólaltattam. A cica elmesélte, hogy csillagokat lát a pörgéstől, aztán nyávogott és dorombolt is. Próbálkoztam legalábbis. A lányom pedig beszélgetett a cicával, mintha nem én lennék az. Sőt! Mintha ott se lennék. Én pedig rácsodálkoztam, hogy mennyire beleéli magát a játékba, talán el is hiszi, hogy a cica életre kelt. Vajon emlékszik rá, hogy ő kért erre?

Akkor most játékozzunk! – mondta a lányom később. Így mondja, és én nem javítom ki. Szeretem a nyelvet, amelyet beszél. Szerencsére bármivel tud játékozni. Megtanult, és megtanultam én is. Megtanultam nem aggodalmaskodni, folyton tervezni, listázni. A felnőttségemből a tündérek és manók országába utazom. A mi esetünkben inkább tűzoltók és télapók (télen-nyáron), na meg oroszlánok országa ez. Tökmindegy. Listák nélküli, mosolyokkal teli hely. Valahol az Óperenciás-tengeren is túl.

csond.jpg

Végh Koncz Csilla