Húsvéti illatok, régi történetek, és egy szokás, amit még ma sem tudunk/akarunk elengedni.
Van, aki ma is örömmel várja; van, aki inkább csak megszokásból; és olyan is akad, aki inkább elmenekül otthonról. De a locsolkodás mégis része maradt a húsvétnak, amely, bár sokat változott az évek során, varázsa máig átszövi az ünnepet. (Fotók: Schnelzer Zoltán)
A házakat belengi az ünnepi menü illata: a füstölt házi sonka és a finomabbnál finomabb kalácsok teszik ínycsiklandozóvá a napot. Az asztalon barkaágakon csüngő hímes tojások csillognak, az ajtó előtt pedig bármelyik pillanatban megjelenhet valaki egy kedves mosollyal, versikével és persze némi kölnivel. Mire a nap véget ér, a nők többsége úgy illatozik, mintha egyszerre három parfümériába sétált volna be, és nem ritka, hogy az este végül hajmosással zárul. Ilyen a locsolkodás: egyszerre mulatságos, kicsit zavarba ejtő, mégis szerethető húsvéti hagyomány.
Sokan talán nem is sejtik, pontosan honnan ered ez a szokás, pedig a locsolkodás jóval többről szól, mint néhány tréfás versikéről és illatos kölnifelhőről. A gyökerei egészen messzire nyúlnak vissza. Egyes magyarázatok szerint az ősi termékenységi rítusokhoz kötődik, ahol a víz az életet, a megtisztulást, az újjászületést jelentette. A néphit szerint a vízzel való öntözködés megvédte a lányokat a betegségektől és fokozta a termékenységüket.
Később ez a szokás a kereszténység hagyományaival is összekapcsolódott. A húsvét a régi egyházi rend szerint a keresztelések fő időszaka volt. A keresztelés során a pogány embereket vízbe merítették, vagy vízzel öntötték le. Később aztán a templomi keresztelések az év bármely szakában lehetővé váltak, így a „locsolás” a néphagyomány részeként élt tovább.
Létezik egy másik, bibliai legenda is, miszerint Jeruzsálemben a Jézus feltámadását hirdető asszonyokat a zsidók vízzel próbálták elhallgattatni és szétoszlatni. De azok nem hátráltak meg, a nyakukba zuhintott hideg víz sem tántorította el őket attól, hogy örömmel és hangosan hirdessék: Jézus feltámadt!
A húsvéti locsolkodás hagyományának első írásos említése a 17. századból való. Apor Péter, erdélyi főúr és író Metamorphosis Transylvaniae, azaz Erdélynek változása című művében olvasható, miszerint a legények hajnaltájt felkerekedtek, hogy kútvízzel frissítsék fel a lányokat, de az sem volt ritka, hogy a közeli pataknál kerítettek sort a vödrös locsolásra. Ez a szokás nemcsak a falusi nép, hanem a főúri családok körében is bevett rítus volt.
Apor ebben a saját ifjúkorának, vagyis az 1600-as évek utolsó évtizedeinek erdélyi szokásait és úri életmódját örökítette meg, szembeállítva azt a korabeli „elnémetesedő” világgal. Írásában az is olvasható, hogy 1625-ben a nagyszombati zsinat, amelyet Pázmány Péter esztergomi érsek hívott össze, betiltotta a húsvéti locsolkodást, mivel azt pogány eredetűnek és túl zajosnak, botrányosnak ítélték. Ez a tiltás egyben az egyik legkorábbi közvetett bizonyítéka annak, hogy a szokás ekkor már annyira elterjedt és népszerű volt, hogy az egyháznak foglalkoznia kellett vele. Az egyház szemében a locsolkodás ebben az időben két okból is problémás volt: visszamaradt pogány szokásnak vélték, ugyanis megállapították, hogy egyértelműen kötődik az ősi, mágikus termékenységi rítusokhoz, ami a keresztény húsvét szentségével összeegyeztethetetlen.
A tiltás másik magyarázata pedig erkölcsi alapú, ugyanis a legények csapatostul rontottak be a házakba, a lányokat gyakran erőszakkal vonszolták a kúthoz vagy a patakhoz, ami komoly zajjal, ribillióval és olykor „illetlen” jelenetekkel járt. Mi lett az eredménye? Ahogy az a népszokásoknál lenni szokott: a népakarat erősebbnek bizonyult a tiltással szemben. A nép egyszerűen túl jól szórakozott ahhoz, hogy elhagyja a locsolkodás hagyományát. Az egyház egy idő után stratégiát váltott. Ahelyett, hogy tűzzel-vassal irtotta volna, keresztény tartalommal próbálta megtölteni, mint például a fentebb említett Jézus feltámadását hirdető asszonyok legendájával. Érdekes módon a locsolkodás elleni küzdelem még a 18. században is folyt, több vármegyei rendelet is született a „tobzódó” locsolók megfékezésére.
Szóval, amit évszázadokon át nem lehetett betiltani, azt ma sem szabad veszni hagyni!
A locsolkodásnak természetesen megvolt a maga költészete is. A locsolóversek hol pajkosak, hol tréfásak, máskor egészen egyszerűek voltak. Ez a néhány sor sokszor legalább annyira fontos volt, mint maga a locsolás. A legények gyakran merészebb, kacérabb sorokat mondtak, a kisebbek pedig többnyire a hagyományos rigmusnál maradtak: „Zöld erdőben jártam…”, esetleg az egyszerű célravezető kérdésnél: „Szabad-e locsolni?” A locsolóversek a magyar népköltészet különleges kincsei. Léteznek köztük olyanok, amelyek futótűzként terjedtek el, és hamar közismertté váltak, míg más rigmusok csak egy-egy faluhoz vagy tájegységhez kötődnek, és szájhagyomány útján öröklődtek tovább.
Gyönyörű a tavasz, mosolyog az élet,
áldásokat mutat az arany kikelet.
Feltámadt a Jézus, mondják az írások,
vízöntő hétfőre bugyognak források.
Mi is idejöttünk ifjú kedvünkben,
hogy harmatot hintsünk e kedves növendékre.
Mert, ha meg nem öntjük ezt a növendéket,
nem virágzik nékünk jövendőre szépet.
Áldja meg az Isten ékes virágokkal,
az egekben nyerjen dicső koronákat. (Ipolybalog)
Nekem erről egy kis palóc falu jut az eszembe, nem messze a szlovák–magyar határtól. Menyasszonyi fotózáson jártam Kazáron a családdal. A faluban tematikus tájházakat lehet megtekinteni, mi ebben az autentikus közegben fotózkodtunk. Szinte mindegyikben jártunk.
Mikor megálltunk egy-egy ház kapuja előtt, azon gondolkodtam, milyen boldogan telhettek itt régen az ünnepek. Ahogy ránéztem a kerekes kútra, eszembe jutottak nagymama leánykori emlékei a locsolkodásról, amiről mindig szeretettel mesélt.
Magam előtt láttam, ahogy hajnalban megindulnak a locsolók a falu utcáin, egyik háztól a másikig, ünneplőben, jókedvűen, kissé bátortalanul, kissé büszkén. A kapuk nyílnak, a lányok izgatottan várakoznak, az udvarokat pedig megtölti a nevetés, miközben a konyhákban már húsvéti finomságok illata hívogatja a vendégsereget. Van ennek a világnak egy olyan elemi, titokzatos varázsa, amit ma is könnyű megidézni. Mi sem hagytuk ki. A lányaimmal belebújtunk a matyó mintás ruháinkba, pörögtünk, énekeltünk, s közben lestük, mikor bukkan fel végre apa a rózsaillatú kölnijével. Olyan jó volt belecsöppenni ebbe a régi világba, ha csak egy napra is. Az önfeledt kacagásban nemcsak a nagyira emlékeztem vissza, hanem mi magunk is szereplőivé váltunk a meséinek. De ahogy minden évben lenni szokott, a hagyományokhoz hűen az idén is itthon várjuk a locsolókat.
Hideg vízből nem kérünk!
A hideg vízzel való locsolás idővel nem véletlenül szorult háttérbe. Húsvétkor sokszor még hűvös volt az idő, és bizony előfordult, hogy a lányok a nyakukba zúdított hideg víztől megfáztak. Ezért a vízzel való locsolást felváltotta az illatos kölni, és a szokás egy kicsit szelídebbé vált. Természetesen egy kis langyos víz a szoba közepén még belefér.
De a történetnek van egy játékos fordulata is: a fiúk is visszalocsolhatók! Sok helyen azokat a legényeket érte ez a kis „büntetés”, akik csak ebéd után érkeztek meg locsolkodni, nem hajnalban indultak útnak, mint illett volna. Ők már számíthattak arra, hogy bizony a lányoktól egy jókora adag vizet kapnak viszonzásul. Nem ám kölnit, hanem egy vödör vizet! Talán, hogy felébredjenek. De a visszaöntözés szokása „bosszúvágyból” is eredt. Vannak olyan vidékek, ahol másnap a huncutabb lányok visszaadták a húsvéthétfői vizeskedést.
Minden vidéken kicsit másként zajlott a húsvéti szokás, de a lényeg – hogy a lányok ne „hervadjanak el” – ugyanazmaradt!
ÉRDEKESSÉG: Honnan ered a húsvéti kölni?
1920-tól vált igazán elterjedtté, hogy húsvétkor nem sima vízzel, hanem illatos szerekkel locsoltak a legények. Ilyen volt a rózsavíz (Aqua Rosarum), a szappanból készült „szagos víz”, illetve a valódi kölnivíz (Spiritus Coloniensis), amelyet eredetileg gyógyászati célokra használtak. Ki gondolta volna, hogy a gyógyszertárak polcain rózsavizet, kölnit, sőt még húsvéti tojásfestékeket és húsvéti locsolóeszközöket is talált a vásárló. Pedig a 20. század elején a rózsavíz hivatalos gyógyszerként szerepelt a Magyar Gyógyszerkönyvben, melyet főképp bőrápolásra használtak. Patikamérlegen adagolt rózsaolajból, majd gondosan leszűrt párlatból készült.
A mai kölni – vagy ahogy dédanyáink hívták: az otkolon – szintén a gyógyászatból indult hódító útjára. Az eredeti receptet még 1709-ben alkotta meg Johann Maria Farina, és akkoriban még alkoholban oldott nemes illóolajokból (citrom, bergamotta, levendula, narancsvirág, geránium) és glicerinből állt.
Érdekesség, hogy régen nem csupánillatosításra, hanem a gyógyászatban fejfájás enyhítésére és ájulás esetén is alkalmazták. A „kölni” tehát eredetileg egy neves márkanév volt, és csak jóval később vált a húsvéti locsolkodás elmaradhatatlan, néha talán túlzottan is bódító kellékévé.
1926-ban rendeletek korlátozták az illatszerek húsvéti árusítását, ezért húsvétvasárnap főként a gyógyszertárakban lehetett hozzájutni ezekhez a „locsolószerekhez”. Ez annyira megnövelte a forgalmat, hogy a patikák gyakran külön készültek az ünnepre, és akár délig nyitva tartottak.
A gyerekeknek 2 dl-es üvegbe töltötték a kölnivizet. Az üveg száját ruhadarabkával bekötötték, amit tűvel megszurkáltak, így jobban lehetett belőle locsolni. A szocializmus idején a férfiak zsebében már többnyire nem rózsavíz lapult, helyüket átvette az ikonikus bolgár rózsaolaj és a „Krasznaja Moszkva”, illetve más, olcsóbb Eau de Toilette illatszerek. Napjainkban az olcsó kölnik mellett divatba jött a parfümökkel való húsvéti „öntözés” is.
