Beborult az ég, szürkévé vált a kékje. Vállunkra vettük a batyut, és elutaztunk egy Ipoly menti faluba. Vonattal. Az ipolygalsai átkelőnél még mindig bakter vigyáz a közlekedőkre. Olyan, mintha a sínek mentén megállt volna az idő...
Fő vasútvonalon ez az egyetlen kézzel működtetett bakterház Szlovákiában! A mai napig úgy néz ki, mint 100 évvel ezelőtt. Befütyül a vonat az ipolygalsai bakternak... (© Fotó: Rabec László)
Zakatolnak a kerekek, az ablakból figyelem a tájat. Egy szarka versenyt próbál repülni velünk. Nincs nehéz dolga, ezen a szakaszon 50 kilométer a megengedett óránkénti sebesség. Füleken keresztül megyünk, Ipolygalsa a Losonc előtti állomás; nem is állomás ez, csak feltételes megálló. A messziről utazónak ugyancsak résen kell lennie, hogy a nehéz csomagokkal elérje a leszállást. A megállóban kis esőbódé védi a vonatra várókat, falának könnyen nekiszalad a szél...
Eső áztatja a tájat, csend van, szunnyad a falu. Alig-alig találni ház előtt sertepertélő embert. Aki a lábát kiteszi a házból, annak dolga van a városban. A vasút mellett ott a nevezetes bakterház. Helyben vagyunk! Mélán figyelem a baktert, aki kezében piros zászlóval tekeri a sorompó karját. Mellette közömbösen jönnek-mennek a vonatok, az utasok nem intenek vissza, pedig a bakter tiszteleg...
Ipolygalsa kis falu, akárcsak az állomása. Alig kétszáz ház, egy templom, egy iskola, egy kocsma, egy kicsike üzlet, ennyi a falu – ráadásnak pedig lassan ballag medrében az Ipoly folyó. Mégis nevezetes pontja az Ipolyvölgynek, mert a határában ott áll egy tizenkilencedik századból itt felejtett bakterház. Sorompóját a mai napig kézzel tekeri a bakter: az egyedüli ilyen őrház egy meghatározó vasúti főútvonalon, a Kassa–Zólyom szakaszon.
A bakterház körül majdnem minden úgy néz ki, mint Rideg Sándor regényében, az Indul a bakterházban: csupán a huncut Bendegúz és „Patás” hiányzik a szereposztásból. Amúgy az őrház ugyanúgy itt van, a sínek mellett ugyanúgy tehenek legelésznek, s kukoricát csipegetnek a tyúkok...
Fajd Béla csak helyettesít, nem állandó bakteros Galsán
Jó ideje vasúti toronyőrként a toronyból irányítja a forgalmat Füleken. Tizenkét órás műszakban dolgozik, nappalos-éjszakás turnusban. Miközben faggatjuk, megszólal egy rövid szignál, vonat érkezését jelzi. Bakterünk veszi is a narancssárga kabátját, kisiet, és megforgatja a rozsdás kart. A piros-fehér sorompó nyikorogva leereszkedik. Az egy óra alatt, míg leselkedünk, három vonat megy el mellettünk. Egy személy-, egy teher- és egy órás késéssel a kassai gyorsvonat.
Fajd Béla
– A bakteré közismerten kihalt mesterség. Mégis, egy működő bakterházban vagyunk. A fiatalok kedvéért nézzük csak, mit végez a bakter? – kérdezzük Bélától.
– A bakter a vasúti őr, a bakterház pedig az őrház. Bakterházat már csak a régi filmekben lát az ember, az ipolygalsait a vasút szellemei őrizhetik, mert se a háborúk, se az idő vasfoga nem tudta kikezdeni. Ma is főútvonalon szabályozza a közlekedést, a keleti részt összeköti a nyugatival. Hat hasonló van az országban, de azok regionális vonalakon állnak, ahol kisebb a forgalom, így nincs állandó felügyelet a bakterházban.
– Régen milyen volt az átjáró?
– A sorompót fenyőkaróból, tisztított fenyődorongból készítették, piros és fehér színnel vonták be, hogy messziről is jól látható legyen. A mai már deszkából készült, de a mechanikája nem változott. Ha közelebbről megnézzük, a fémlemezecske 1938-at mutat. Ez azt jelenti, hogy ekkor „korszerűsítették”. A hatvanas években az őrházhoz hozzáépítettek egy kitérőt, így a szerelvények keresztezhetik egymást: magyarán előnyt tudnak adni egymásnak. Ezzel minden egyszerűbb lett. Ha tehervonat érkezik, a vasútkezelő kitéríti oldalra, és meg kell várnia, míg elhalad mellette a gyorsvonat és a személyvonat. A gyorsvonatnak elsőbbsége van a személyvonat és a tehervonat előtt.
– A bakterház mellett még egy házat láthatunk. Itt lakott a bakter?
– Régen igen, ez volt a civil lakhelye. Ha jött a vonat, csak átballagott az őrházba, felhúzta és lezárta a sorompót, majd folytatta a félbehagyott ebédjét. A ház még mindig a Szlovák Vasúttársaság tulajdonában áll, és az egykori ipolygalsai bakter fia lakja, de neki már nincs köze a vasúthoz. Ma már a vasúti őrök mindegyike beutazó, mint ahogy én is.
– Jegyet is árul a bakter?
– Nem. Azt még a kilencvenes években beszüntették. Mi itt csak feltételes megállóhely vagyunk, nem állomás: a gyors itt nem is áll meg. Jegyet a legközelebbi városban vagy a vonaton vehet az utas. Az utóbbira egy fontos szabály vonatkozik. Az utasnak a felszállást követően a kalauz felé kell venni az irányt, jelezve, hogy jegyet szeretne vásárolni. Ha nem így tesz, megbüntetik.
– Volt olyan, hogy a bakter nem tekerte le időben a sorompót?
– Aki dolgozik, az hibázik is. De itt hibázni nem lehet.
– Az elmúlt évtizedekben csökkent a vonatozási kedv. Mi az oka ennek, a vasutak áldatlan állapota?
– Régen az emberek csak vonakodva ültek fel a gőzösre, mert hittek a mesékben és a tüzet okádó sárkányokban. A mozdony pedig füstölt, szikrázott, gőzt lövellt... Ma azért nem utaznak vonattal az emberek, mert a vonatok késnek. Az 1800-as években valahogy gördülékenyebben ment a vasútépítés. A mai vasútra bizony ráférne egy kiadós modernizálás. Pedig a nemzetközi járatokra is lenne igény: régen a Polonia Express a Belgrád–Budapest–Varsó vonalon kötött össze három fővárost. A kétezres évek elején aztán leállt...
Egy vasútrajongó öreg galsai vallomása
„Huncut gyerekek voltunk, sose volt időnk unatkozni. Délutánonként, ha engedélyt adtak a szüleink, kiszaladtunk a bakterházhoz, nézni a vonatokat. Csillogó szemekkel bámultuk a zakatoló vasparipát. Abban az időben mindenki masiniszta szeretett volna lenni. Micsoda boldogság volt, mikor az öreg bakter megengedte, hogy aprópénzt rakjunk a sínekre. A szerelvény pillanatok alatt többszörös nagyságra lapította a tízfilléreseinket...”
Menyasszonyszöktetés bakteri segédlettel!
Ezen a környéken még mindig „elkötik” a menyasszonyt, amihez a bakter asszisztál. Nem ördögtől való szokás ez: az utat elzárják a násznép elől, a bakter leengedi a sorompót, majd egy kis kalácsért, pár kupica pálinkáért a vőlegény kiválthatja kedvesét. A baktermunka ezenkívül nem jár nagy stresszel. Vagy mégis, hisz a legnagyobb értékre, az emberi életekre ügyel. Kis csavar a szerkezetben: de egy kis csavar élete is lehet hősi élet!
Az indóház a vasútállomás régies elnevezése, Mikszáth novelláiban találkozhatunk vele. A bakterház pedig az őrház volt, itt lakott a pályaőr, s itt volt a szolgálati helye is. Mikor nyugdíjba ment, ki kellett költöznie.
Női bakterek?
Régen férfiak voltak a bakterek. A hatvanas években aztán a nők is beszivárogtak, azóta ők és a nyugdíj előtt álló férfiak jelentkeznek vasúti őrnek. Figyelem és pontosság: a vasútnál ez a jelszó. Ha Fülek felől jön vonat, az ott két percet várakozik. Becsörög a kolléga, hogy négyöt perc múlva Galsára ér a vonat... (Fülek innen 7,5 km.) A sorompót három perccel előbb kell leengedni, nem lehet húzni az időt, feltartani az autókat. A vaskart forgatva a sorompó leereszkedik, majd áthaladás után újra megemelkedik. A bakter a bakterházban várja a szerelvény érkezését: itt, Ipolygalsán éjjel-nappal, huszonnégy órás ügyeletben.
Ez már csehszlovák!
Trianon után a vasúti térkép jócskán megváltozott. Az állomások, vasúti pályák jelentős része a határon túlra került. Béla meséli, hogy van egy magyar térképe a helyi érdekű vasutakról: ezen az ipolygalsai megálló is szerepel. Erre a hagyatékra a legbüszkébb! A második világháborúban a pályaudvarok és a vasútvonalak elsődleges célpontjai voltak a légitámadásoknak. Ennek ékes bizonyítéka a pozsonyi pályaudvar, amit utána átépítettek, eltüntetve a teljes magyar múltat. Azóta mindenhol hamisítatlan „csehszlovák hangulat” fogadja az utasokat.
Időkapszula
Keveset tudunk az ipolygalsai őrházról, építésének pontos dátuma nem ismert. Ami bizonyos, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején, 1846 nyarán indult meg nálunk a vasúti közlekedés. A MÁV később vasúti épületekkel egészítette ki a vonalakat, ekkor épülhetett a galsai őrház is.
Fajd Béla, az örök vasutas
Fajd Béla kezeli Galsán a váltókat, a toronyból zárja és nyitja a füleki „kisállomás” sorompóját, s ki- és beengedi, keresztezi a vonatokat. Harmincegy éve dolgozik a vasútnál. Nem ez a kitanult szakmája, középiskolai tanárként végzett a besztercebányai egyetemen. Ám igazából a vonatok érdekelték, a felmenői is mind a vasútnál dolgoztak: a dédnagyapja, a nagyapja, az apja, a nagybátyja, a nővére férje, mindenki. Régen ugyanis biztos megélhetést jelentett a vasútnál szolgálni.
Nagyapja vonatkísérő volt: Béla tőle tanulta a legtöbbet a vasútról. Az öreg elmesélte, hogy azelőtt nagy becsben tartották a vasutast. Ha találkozott egy kakastollas csendőrrel, először a csendőr emelte meg a kalapját, s csak utána a vasutas. A nagyapát nem sorozták be, mert vonatkísérőként a fronton harcoló katonáknak szállította az élelmiszert. Aztán kisiklott a vonattal, mire megvádolták, hogy szabotálta a háborút, mert késleltette a rakományt. A végén halálra ítélte a magyar hadbíróság. Szerencsére sikerült megszöknie a börtönből, Budapestről gyalog jött haza, s utána majdnem egy évig bujdosott.
A galsai őrház típusa
Az 1892-ből származó kép bemutatja a típusépületeket. I. osztály, II. osztály, III. osztály, IV. osztály, majd az egyszerű őrházak. Az utóbbiakhoz tartozott az ipolygalsai bakterház, amelyik a mai napig ugyanúgy néz ki.
