Hosszasan hagyom kicsengeni a telefont. Már épp azon vagyok, hogy feladom, amikor lágy hangon beleszól Győrfi Sylvia, a hazai fodrászat egyik legismertebb egyénisége. Nehezen tudunk időpontot egyezetni, mert az egyik nap továbbképzést tart, a másik nap az újvári hajstúdiójában van, utána pedig üzleti útra készül, de... talán... esetleg. Végül találunk egy „lyukasórát”. Hiába várom, helyette megcsörren a telefonom, szabadkozik, már úton van, de az utolsó pillanatban beesett hozzá egy kétségbeesett kliens. Majd pár perc múlva megérkezik, mosolyogva.

– Gyerekkoromban minden „kétkezi” tevékenység vonzott – kezdi. – A legjobban a divat érdekelt. Szabtam, varrtam, kötöttem. Eredetileg divattervezést szerettem volna tanulni Trencsénben. Amikor pályaválasztásra került a sor, édesapám elém terítette a térképet, és kijelölt egy harminc-negyven kilométeres kört. Ezen belül választhattam iskolát, mert nem szerette volna, ha túl korán elkerülök otthonról.

batrake-a-szerencse-kezdo.jpg

– Mikor jött el a pillanat, amikor rájöttél, hogy megtaláltad álmaid mesterségét?

– Szerencsém volt, mert egy tündéri mesternő keze alá kerültem. Minden mozdulatán érződött, hogy szereti, amit csinál. Aztán Londonban elkapott a gépszíj, ott kiderült: ez az, amit akarok!

– Azért mentél ki, hogy tovább képezd magad?

– Dehogy! Au pairnek mentem ki. A zsebemben száz font lapult, amit vésztartaléknak adtak a szüleim, ha a „kaland” balul sülne el. Ehhez képest két nap múlva beültem egy fodrászszalonba, és „afrofrizurát” rendeltem. Reméltem, hogy közben elleshetem a fortélyokat, hiszen otthon ilyet csak videoklipekben láttam. Este aztán nem hagyott nyugodni a kíváncsiság, a tükör előtt ülve szépen nekiálltam szétszedni a százfontos frizurámat.

– Mennyi ideig dolgoztál kint?

– Au pairként csupán egy hónapig. Elhelyezkedtem ugyanis egy borbélyüzletben. Először kicsit féltem, hogy tapasztalat híján mi lesz, de Yussuf, az arab tulajdonos nem várt tőlem sokat. Klienseink főleg a bevándorlók közül kerültek ki. Lassan megtanultam, hogy minden nép hajának más a struktúrája, minősége, ezért eltérő ápolást, nyírást igényel. Yussuf filmekbe illő kis üzlete viharvert székeivel, a fociközvetítéseket sugárzó kis tévéjével, a góloknál ész nélkül ugrándozó kuncsaftokkal nagyon jó iskola volt.

– És afrofrizurás kérdéseidre itt megtaláltad a választ?

– A véletlennek köszönhetem, hogy rábukkantam a megoldásra. Nem sokkal hazatérésem után a barátommal kiutaztam Kenyába, szafarira. Itt az egyik szupermarket polcán felfedeztem azt a kanekalont (műhajat), amelyből a természetes hatású afrofrizurát lehet készíteni.

Egész táskára valót vettem belőle, de itthon csalódnom kellett, mert nem tudtam bánni vele. A zacskókon levő kód alapján kinyomoztam a gyártót, és egyeztettem egy időpontot...

– Ilyen egyszerű volt? Semmi gubanc, bonyodalom?

– Megkértem az angoltanárnőmet, hívja fel őket a nevemben. Igen ám, de az ő tökéletes angol kiejtését nem értették. Végül átvettem a telefont, és legnagyobb meglepetésemre szót értettem velük. Az én angolom ugyanis majdnem olyan rossz volt, mint az övék. Kiderült, hogy telefonon nem fog menni a mintarendelés, még csak azt sem igazán sikerült elmagyarázni, hogy Szlovákia hol fekszik. Megegyeztünk, hogy kiutazom. Eredetileg ötnaposra terveztem az utat. Gondoltam, három nap az üzleté lesz, a maradék két napot pedig gondtalan turistaként végigcsavargom. Kenyában rá kellett döbbennem, hogy a mi paramétereink egészen másak. Mi, európaiak egészen másként gondolkodunk, mint ők...

– Mi történt?

– Egy gyönyörű Mercedesszel jöttek ki értem, amilyet akkor láttam először és utoljára, mert a későbbiekben csak áruszállító furgonnal közlekedtem. Nairobiból kifelé tartva már a Mercedes sem vigasztalt. Mindenütt lepusztult házak, hajléktalanok, nyomor... A gyárnegyed szürke betonépülete a hatalmas drótkerítésekkel inkább börtönnek nézett ki. Amikor aztán becsapódott mögöttem a vaskapu, hirtelen rádöbbentem: ki vagyok szolgáltatva... Rájöttem hamar, hogy félelemre nincs okom, bosszankodásra viszont annál több, ugyanis a főnök négy-öt órát várakoztatott. Afrikában, Ázsiában a nőket nem kezelik egyenrangú üzleti partnerként. Ezért legközelebb már „kölcsönkértem” a barátnőm férjét, készíttettem neki egy „directori” névjegykártyát, és én mint személyi asszisztens – tolmács vettem részt a tárgyalásokon. Persze átláttak rajtam, hiszen minden hivatalos szállítólevél, okirat az én nevemre szólt, de azért belementek a játékba.

– Kenyában a nők élete teljesen más, mint nálunk. Az ottani férfiak rettenetesen kényelmesek, számukra a családon belüli munkamegosztás ismeretlen fogalom. Sőt, a fővárosban egyre gyakoribb jelenség, hogy a férfi otthon ül, nem csinál semmit, és az asszony tartja el a családot. Viszont – a legszegényebbeket kivéve – szinte minden családnak van cselédje, aki kisegíti a háziasszonyt. Végül jó egy hónapot töltöttem kint. Először a gyártó cégben megtanultam, hogy az egyes termékeket hogyan kell használni. Majd beszereztek az egyik helyi fodrászüzletbe „tanoncnak”. Olyan izgatott voltam, hogy az első munkanapom előtt alig aludtam... Másnap reggel aztán kivittek a helyi piacra. Azt gondoltam, hogy talán először a sofőr be akar vásárolni, de mint Afrikában olyan sokszor: jócskán tévedtem. A piac egyik szűk utcácskájában fehér lepedők voltak leterítve, rajtuk egy-egy szék – ennyi volt... Mármint a fodrászszalon... És már csak várni kell a „betérő” vendégre... Ami a legmeglepőbb, hogy ilyen nyomorúságos körülmények között csodálatos afrofrizurák készültek. Különben az itteniek nem csupán az afrofrizurákhoz, de hajdíszek, fonatok, kontyok készítéséhez is használják a kanekalont. Megdöbbentett a kézügyességük.

hirlevel_web_banner_2.jpg

– Köztudott, hogy az afrikai férfiak számára vonzóak az európai nők.

– Az afrikai férfiak, ha „egyéjszakás” kalandra vágynak, sokkal célratörőbbek, mint az európaiak. Ők nem futnak felesleges tiszteletköröket. Udvarlás?! Bók?! Velem megesett, hogy miközben a hotel előcsarnokában vártam a kollégámra, odajött hozzám egy ébenfekete férfi, és minden teketória nélkül megkérdezte, hogy körül vagyok-e metélve. Annyira meglepődtem, hogy csak annyit tudtam kinyögni: miért?! Kiderült, hogy a felesége azon szerencsétlen szomáliai nők egyike, akiket még kiskorukban megcsonkítottak, és ő szeretett volna végre egyszer úgy szeretkezni, hogy ne kelljen közben hallgatnia a nő jajgatását. Borzasztó, hogy Afrikában még sok helyen él ez a barbár szokás. Rozsdás késekkel, tompa zsilettekkel, érzéstelenítés nélkül metélik körbe a két-három éves lányokat, hogy megfosszák később a gyönyörtől. Felvilágosítás van ugyan, de mit sem ér. Főleg a maszájok ragaszkodnak a kegyetlen tradícióhoz.

– A maszájok között is jártál?

– Igen, és számomra talán ez volt Afrikában a legmegdöbbentőbb élmény. Idehaza, ha véletlenül kiesik az áram, dühöngünk. Ezzel szemben ők sárkunyhókban élnek, tehéntrágyával fűtenek, és tüzet csiholnak. Pár kecskebőr, egy-egy cserépedény minden tulajdonuk – mégsem láttam a maszáj nők szemében boldogtalanságot. Nincsenek felesleges vágyaik, nem sóvárognak a reklámokból megismert új dolgok után, beérik azzal, ami megadatott. Kívülállónak nehéz megítélni, hogy most ők boldogok-e, elégedettek-e, de én azt hiszem, hogy igen.

– Meglepően fiatalon, tizenkilenc évesen megnyitottad az első szalonodat. Tapasztalat híján nem féltél a kudarctól?

– Nem. Tizenkilenc évesen még nem fél az ember. Ma már egészen másképp gondolkodom, mint akkor. De ez így volt jó. Ha megfontolt vagyok, nem biztos, hogy a nyakamba veszek egy milliós kölcsönt. Végül sikerült. Védőangyal? Gondviselés? Szerencse? Magam sem tudom, melyiknek köszönhetem.

– Dúsítás, hosszabbítás, afro- és egyedi frizurák, mind-mind időigényes munka. Közben biztosan jókat beszélgetsz a kliensekkel.

– A legtöbb nő számára a fodrásza kicsit a bizalmasa is. Ha valaki megszokott frizuráján vagy hajszínén radikálisan változtatni akar, már tudom, hogy nagy változás történt vagy készülődik az életében. Sokak szerint közhely, pedig nem az, hogy új pasi, új frizura.

Az utóbbi pár évben egyre nagyobb az érdeklődés a hajhosszabbítás és -dúsítás iránt: erre pedig a kanekalonnál megfelelőbb az „élő haj”. Ma már nem egészen egy óra alatt tudunk a kliensnek dús, hosszú frizurát készíteni!

– Minek köszönhető a fejlődés?

– Az elmúlt évben a bolognai fodrászati kiállításon megismerkedtem egy idős koreai fodrászmesterrel, aki szinte megszállottja a munkájának. Mint kiderült, az ő cége pontosan a hajhosszabbítás korszerűsítését kutatja. Első adandó alkalommal gépre szálltam, és elutaztam Szöulba. Fantasztikus volt, hogy mennyire együtt tudtunk gondolkodni. Ennek eredményeként született meg a Tubex módszer (keratinnal és egy speciális kapoccsal történő rögzítés), melynek a világszabadalma jelenleg az enyém.

– Sokan azt gondolják, hogy a hajhosszabbítás elgyengíti a hajat.

– Csacsiság. A festés sokkal durvább beavatkozás, hiszen azzal a haj egész szerkezete változik meg, míg a keratin csupán a külső réteggel érintkezik.

– És a valódi hajból készült tincseket nálunk vagy külföldön szerzed be?

– A jó minőségű, valódi hajtincsek Mekkája Kína. Velük üzletelni azonban még nehezebb, mint az afrikaiakkal. Én interneten egyeztettem velük, majd a cég meghívó levelével a kezemben felszálltam egy Pekingbe tartó repülőre. Arról azonban kevés fogalmam volt, hogyan fogok eljutni a távoli Hennaiba. Egy napomba beletelt, míg Pekingben sikerült találnom egy recepciós hölgyet, aki angolul érthető útbaigazítással tudott szolgálni. Egész éjszaka zötyögtem a rizsföldeket átszelő helyi vonaton. Reggel, amikor kiszálltam a kétmilliós város sáros, pocsolyákkal tarkított állomásán, hiába kerestem a cég titkárnőjét, akinek várnia kellett volna rám. Hamar megtanultam, hogy az ő udvarias „yes, yes”-ük nem sokat ér. Viszont a munkában nem ismernek lehetetlent. A magammal vitt L’oreál színskála alapján tökéletesen elkészítették a tincseket.

batrake-a-szerencse-belso.jpg

– Bevallom, nem igazán tudom elképzelni, hogy milyen is lehet egy emberi hajat feldolgozó üzem...

– Talán jobb is. Ez a cég leginkább Kínából és Indiából vásárolja fel a női hajat. Míg Kínában leggyakrabban a szegénység kényszeríti rá a nőket, hogy eladják legfőbb ékességüket, addig Indiában a gyász. Ott ugyanis azoknak a nőknek, akik közeli hozzátartozójukat gyászolják, kötelező kopaszra nyiratkozniuk. A hajak zsákokban érkeznek meg a feldolgozóhoz. Embertelen körülmények között, ablaktalan, zárt helyiségekben a földön ülve szortírozzák a munkásnők hosszuk, minőségük szerint, majd kifésülik a tincsekből a rövidebb hajszálakat. Végül a tincsek végét összevarrják, és addig főzik ezeket, míg eltűnik belőlük az összes pigment. Utolsó lépés a festés és formázás. Semmi, de semmi nincs gépesítve.

– Az ázsiai nők haja más, mint a miénk?

– Igen. Jobb minőségű. Ez részben annak köszönhető, hogy sok-kal egészségesebben táplálkoznak. Másrészt rendszeresen masszíroztatják a fejbőrüket, ami serkenti a vérkeringést, és jótékony hatással van a hajhagymákra. Ezenkívül az ázsiai országokban a nők nem kísérleteznek otthon a hajfestéssel, melírozással. Még a legszegényebbek is mindent szakemberre bíznak. Ezzel szemben nálunk a nők hajlamosak otthon „kísérletezni”. Amikor aztán tönkremegy a hajuk, megveszik az első akciós hajápolót – s ezzel a kör bezárul.

A hajnak is van „emlékezete”, s ahhoz, hogy egy átlagos, félhosszú haj rendbe jöjjön, két év kell. A jó minőségű hajápoló termékek nem olcsók, de hosszú távon megtérülnek.

– Hajstúdiódban parókákat is forgalmazol. Milyen az érdeklődés irántuk?

– Meglepően nagy. És nem csupán azok a hölgyek keresik, akiknek egészségügyi okokból hullott ki a hajuk. Sokan változatosságra vágynak, de nem szeretnék a saját hajukat radikálisan megváltoztatni. A mostani parókákat azonban össze sem lehet hasonlítani a régiekkel, amelyekről messziről lerítt, hogy álhaj. Szellősek, kényelmesek, és könnyen kezelhetőek.

– Nekem egy kicsit úgy tűnik, mintha az egész életedet a munkád töltené ki. Hogy szoktál feltöltődni?

– Imádom a hivatásom. De azért igyekszem időt szakítani a magánéletre és a hobbimra is. Ez pedig a vadászat. Szeretem járni az erdőt, figyelni az állatokat. Bevallom, nemegyszer megesik a szívem a kiszemelt áldozaton, és inkább futni hagyom. Persze, vannak trófeáim, de számomra nem ez a fontos. Annak azonban örülök, hogy egy afrikai vadászat során sikerült elejtenem egy impalát.

– Veszélyes lehetett. Nem féltél?

– Nem, félelem nincs bennem. Viszont az afrikai vadászszokások szerint a trófea csak akkor lehet a vadászé, ha iszik az elejtett vad véréből. Hát... Nem volt könnyű döntés, de végül rászántam magam.

Janković Nóra
Cookies