Bécs egyik nevezetessége a rengeteg kávéház. Ki hinné, hogy a bécsiek először azt hitték, a fekete bab tevék etetésére szolgál...
A kávé története közismert. Tudjuk, hogy Konstantinápolyban 1554-ben nyitottak meg az első kávéházak. Európába Velence közvetítésével érkeztek az első babkávé-szállítmányok. 1645-ben nyílt meg az első olasz kávéház. A legenda szerint az első bécsi kávéházat a lengyel származású Franz Kolschitzky nyitotta meg. (Mások szerint az örmény kereskedőké az elsőség.) Bécs 1683-as ostroma során a törökök csúfos vereséget szenvedtek.
A menekülő hadak többek között 500 zsáknyi kávét is maguk mögött hagytak. Az emberek azt hitték, hogy a „fekete bab” tevék etetésére szolgál. Valaki viszont tudta, mit kell tenni a kávéval. A török szokásokat a helyi ízlésnek megfelelően megváltoztatta.
Filtert használt az addig ismeretlen ital főzéséhez, méz hozzáadásával csökkentette fanyarságát, tejjel és tejszínnel pedig lágyabbá tette. Így született meg az ún. Melange – a feketének tejjel vagy tejszínnel kevert változata. (A kávéházakban rendeléskor pontosan meg lehetett határozni a keverék kívánt arányait, a világostól a sötétbarnáig.)
A bécsi kávéházakban jelentek meg először a márványasztalok, tonettszékek, fa újságtartók. Bécs 1800 táján kezd híressé válni arról, hogy a kávéházakban számos újságot és folyóiratot (magyar nyelvűt is) bocsátanak a vendégek rendelkezésére. Később irodalmi körök alakulnak a kávéházakban.
A patinás bécsi kávéházak közül kiemelkedik az első kerületben található Café Central (Lev Trockij, alias Bronstejn itt készítette elő az orosz forradalmat). A ma Ferst(e)l Palota néven ismert neoreneszánsz épületet akkoriban Bécs egyik legmodernebb épületeként tartották számon. 250 féle lap állt a vendégek rendelkezésére, 22 nyelven.
A neves vendégek közé tartozott Alfred Polgar író is, aki így vallott: „A Café Central a magány délkörének bécsi szélességi fokán fekszik. Lakói nagyrészt olyan emberek, akiknek embergyűlölete éppoly heves, mint vágyuk az emberek után. Akik egyedül akarnak lenni, de ehhez társaságra van szükségük.” Itt üldögélt Peter Altenberg író is, aki – ha a lakhelye felől érdeklődtek –, címként is ezt adta meg ismerőseinek: Wien I., Herrengasse, Café Central.
A betérők ma is több mint száz sajtótermék közül választhatnak. A fa újságtartóba helyezett lapok fogasokon lógnak, akárcsak a ruhatárban. Természetesen kávéból és süteményből is nagyon gazdag a kínálat. A körúti kávéházak közül a Stubenringen található Prückel az 50-es éveket idézi. Egykor a gyakran pénzhiánnyal küszködő bohémek „menedékhelye” volt, akik télen fűtetlen szobáikból húzódtak ide. A Dorotheergasse 6 alatt működő Café Hawelka az 50–60-as években a polgárellenes művészi ellenzék törzshelye volt.
Kicsit bohémebb, mint a többi kávéház, nagyobb a zaj, a füst, a falakon színes plakátok, de hamisítatlan kávéház ez is.
Népszerű kávézó a Várszínház szomszédságában található Landtmann. Egykoron vendégei közé tartozott Sigmund Freud, Marlene Dietrich és Romy Schneider.
De éppilyen neves a Café Mozart, a Sacher, valamint a Hofburg belvárosi bejáratánál található Demel kávézó és cukrászda, amely már Ferenc József idején büszkén viselte a császári és királyi szállító címet.
S hogy mi a jó egy bécsi kávéházban? Az, hogy benne van a múltja. Hogy úgy érezhetjük, mintha állna az idő. A hely épp olyan, mint ötven, száz esztendeje lehetett, és a neve is ugyanaz. A bécsi kávéház a lassúság és a türelem intézménye. Az eszpresszótechnológia megjelenése után új korszak kezdődött a világ kávékultúrájában. Rengeteg kis eszpresszó nyílt. A patinás bécsi kávéházak azonban túlélték ezt is, megmaradtak továbbra is oázisnak, olyan helynek, ahol átadhatjuk magunkat a ráérés élvezetének. Ha a bécsiekre hallgatunk, Wiener Melange-t rendelünk, amely mellé sütemény is dukál. Jó kávézást!
