Nemrégiben, mikor rendet raktam az íróasztalomon, a kezembe akadt egy olvasói levél
Tímea nevű olvasónk ezt írta: Nálunk a férfiak nemigen strapálják magukat. Elég, ha valaki megjegyzi, milyen szép a szemem, és napokig várom a meghívást sétára, vacsorára. Legtöbbször hiába. Hasonlóan reagálok, mint Bridget Jones, aki Daniel apró dicséretére máris menyasszonyi ruhában látta magát. Vajon miért van ez? 

Elgondolkodtam a levélen 
És megszületett ez a cikk. Megszületett, mert eszembe jutott a spanyol Javier. Javier tizenöt éve él Pozsonyban, barátnője van, akit el akar venni. Javier fitneszedző, jóképű, enyhén barna bőrű pasi – nem csoda, ha a nők körülrajongják.
Unalmas, izzasztó fitneszóráim szórakoztató színházzá változtak, amikor felfigyeltem rá, mi történik Javier körül. A fiatal lányok és idősebb hölgyek szüntelen szólongatták, hogy magyarázza el nekik, hogyan kell a karjukat tartani, hogyan kell lélegezni, elég-e ennyi meg ennyi ismétlés, vagy talán kevesebb is megteszi; fáj a hátam, félrecsúszott a kezem... És Javier ment, és a probléma máris meg volt oldva. Volt, aki lecsúszott az edzőpadról, épp akkor, amikor Javier elment mellette, volt, aki orra esett, volt, aki megszédült... 

Egy idő után Javier rajongói a gépekről átköltözködtek a büfépulthoz, mert a büfében szintén Javier szolgált ki. Órákat töltöttek ott edzés előtt és után, miközben epedő pillantásokat küldözgettek Javier felé. Néhány lánnyal összebarátkoztam. Szó szót követett, a végén mindig Javiernél kötöttünk ki. – Javier szuper pasas – mondta az egyik. – Úgy tesz, mintha mi sem történt volna, de én pontosan tudom, hogy mit érez irántam. Hihetetlen összhang van köztünk, tudod, nagyon közel állunk egymáshoz.
Milyen ismerős szavak! Pont ilyeneket mondtam én is, amikor beleestem valakibe, és nem akartam bevallani magamnak (vagy másnak). – Heni, te beleszerettél! – mondtam a lánynak. – Nem, dehogy! – tiltakozott. – Csak barátok vagyunk. Ma megint haza fog vinni, de utána elmenekül. Ezzel húzza az idegeimet!

Ilonka titokzatosabb: – Egyszer megmutatta, hogyan kell megmozgatnom a combizmaimat. Ha láttad volna, milyen közel állt hozzám, amikor magyarázott! Azóta nem mer a közelembe jönni, és én pontosan tudom, miért. Fél, hogy nem tudná visszatartani magát. Amikor a tizenötödik csoporttársam rukkolt elő hasonló beszámolóval, hirtelen eszembe jutott, nem volt-e Javier kombájn az előző életében. Micsoda aratás!

Amikor Javiernek végre volt egy szabad pillanata, s a kis nőstények valóban alakjuk formálásával foglalkoztak, feltűnés nélkül hozzásompolyogtam, nehogy gyanút keltsek a riválisokban. Megkérdeztem tőle, tudja-e, milyen viharokat kavar a nők lelkében. Miért csinálod? – kérdeztem.
Javier elkomolyodott, az arca hirtelen tíz évvel öregebbnek tűnt. – Istenem – mondta halkan –, ha tudnád, milyen szörnyű ez! Itt nyüstölnek folyton, nem átallanak hajnali kettőkor hívogatni, SMS-eket írni, hiszen a telefonszámom rajta van az internetes oldalunkon. Igyekszem távol tartani magamat tőlük, amennyire csak lehet. A múltkori munkahelyemen vagy ötven nő lógott rajtam, koslatott utánam – végül fel kellett mondanom. Védtelen vagyok velük szemben, talán csak az segítene, ha elkezdenék bunkó lenni, amire képtelen vagyok. A barátnőmnek már tele a hócipője…

web-bannerek-instagram.jpg

Dicsérni, dicsérni...
Elgondolkodtam rajta, miért ragadnak a nők Javierre. Mit esznek rajta? Észrevétlenül figyelni kezdtem, hogyan viselkedik, miket mond a büfépultnál üldögélő lányoknak. Aztán megállapítottam: Javier egyáltalán nem akarja felszedni a lányokat. Biztosan nem! Nem hívja meg őket sehová. Nem ígér nekik semmit. Javier csak bókol. Megdicséri a lányok haját, szemét, alakját, az elért eredményeiket. Felajánlja, hogy segít. Felveszi a földről a szvettert, ha valamelyikük leejtette (véletlenül vagy szándékosan). Egyszóval: udvarias, egy kicsit flörtöl, ha éppen úgy adódik, csak úgy, semmire se kötelezőn, és semmit se vár érte.

Akkor miért vannak úgy oda érte a lányok?
Egyszerű a válasz. Azért, mert Javier természetesen, eredendően, „veleszületetten” kedves. Anyanyelve az udvariasság! Hiába kutatok az emlékezetemben: egyetlen hasonló pasit se ismerek. A hazai férfiak nem ilyenek, nem tanulták meg ezt a viselkedést. Vagy szégyellik, és meg se próbálják, vagy túlteng bennük az önbizalom, és egy kedves bók helyett nyers kétértelműség csúszik ki a szájukon. A hazai nőket nem kényeztetik el a bókoló férfiak. Ezért ha egy Javier típusú férfi elereszt egy-két ártatlan bókot, a magunkfajta nő térdre borul előtte, máris azt hiszi, ez a férfi akar engem, komolyan akar. Esküvő lesz, gyerek, ház, kutyus...
Boldog lennék, ha csupa-csupa Javier járkálna körülöttem. Gondolják csak el! Reggel bemegyek a munkahelyemre, a kollégám kinyitja előttem az ajtót; a zsúfolt liftben megdicsérik a parfümömet; az értekezleten megtudom, hogy az egész lapnál én vagyok a legszebb; a reklámos kijelenti, csak azért kötik meg velünk a szerződést, mert olyan szépen tudok mosolyogni... Ugyanakkor senki se akarja, hogy lefeküdjek vele. Milyen szép álom! 

Elhatároztam, hogy teszek egy próbát
Mindenkit megdicsértem, akivel találkoztam. Az egyik kollégának a nyakkendőjét, a másiknak az inge színét, a harmadiknak az illatszerét. És mi történt?! Az ismerőseim és kollégáim már messziről mosolyogva köszöntek, szó nélkül kitárták előttem az ajtót, megdicsérték a ruhámat, a sálamat, a nyakláncomat, a közös konyhában feltették a vizet a kávémhoz, és ha valamit kértem tőlük, már akkor teljesítették, amikor még be se fejeztem a mondatot. 

Mi következik ebből? Bókolni kell – ez az élet sója. Így tudunk örülni az életnek. S mi mindannyian örülni akarunk!

Kovács Eszter

web-bannerek-hirlevel-01_1.jpg

Új Nő csapata