Magyar vagyok. Mit jelent ez manapság? Jelent még ez egyáltalán valamit? Történelmet, irodalmat vagy egyfajta gondolkodásmódot? Vagy csak azt, hogy ilyen nyelven beszélünk – még ki tudja, meddig?
Vera barátnőm a Vajdaságból származik, nem nagyon érdekli őt ez az egész. Amikor azonban Feri, a párja (magyarországi magyar) nekiugrott, hogy az anyukája minek lett magyar állampolgár, és milyen jogon jár át szavazni; és hogy különben is, mi ez a „magyarkodás”, ma már mindenki európai; és a magyaroknak éppúgy bocsánatot kéne kérni a szlávoktól, mint a szlávoknak a magyaroktól – Verában eldőlt a borjú. Elkezdett „bizonyítékokat” gyűjteni.
Az eredményen ő lepődött meg leginkább: a hivatalos szerb adatok szerint 1945 után a derék Tito partizánjai háromszor annyi magyart öltek meg, körülbelül negyvenezret (!), mint fordítva bármikor. Jártak házról házra (lehetőleg a gazdagabb és az értelmiségiek lakta házakba), és nemes egyszerűséggel golyót eresztettek az „ellenségbe”. És akkor azt mondja a szintén magyar szerelme, hogy mindezért bocsánatot kellene kérnie?
Vera megdöbbenve meséli felfedezését, és nem tudom, szégyelljem-e magam, de először azt sem tudom, hova, melyik évekbe helyezzem a gyilkosságsorozatot. Válaszként inkább elmondom: hasonlóképpen meglepődtem, amikor kicsit utána olvastam a jogfosztottság és a kitelepítés éveinek. Számomra – akárcsak Vera számára – nem a történelmi adatok voltak a legmegrendítőbbek, hanem hogy minderről ilyen keveset tudtam. Emberekről, akik inaszakadtáig harcoltak valamiért, hogy aztán börtönben vagy az ismeretlenség ködében vesszenek el…
Mire mondókám végére érek, rádöbbenek, hogy Verának lila dunsztja sincs arról, miről beszélek. Ugyanis ezt kérdezte: te, mi is volt ez a kitelepítés tulajdonképpen? Nemrégiben láttam valami korabeli fotókat…
Feri csak a vállát rándítja. Értsük meg, ő vidéki gyerekként folyton csak azt hallotta, hogy „szegény határontúliak”, velük, „magyarokkal” meg senki nem törődött…
Mindezt elmondom Endrének. Megkérdezem tőle, hallott-e már valamit erről a szerb mészárlásról. Azt mondja, erről nem, viszont annál többet a kárpátaljairól. Ott először – 1931 és 1933 között – mesterséges éheztetéssel irtották a népet (az éhezés gyakran a kannibalizmusig fajult; a hullák az utcákon hevertek, mert nem volt ki eltemesse őket). Becslések szerint két év alatt mintegy 7 millió (!) ukrajnai pusztult el embertelen körülmények között. Később pedig, a második világháború után, koncentrációs táborokban haltak meg a kisebbségiek, elsősorban a magyarok, néha teljes falvak. Azt mondja, véletlen, hogy minderről tudomást szerzett, az ott élők ugyanis még ma is félnek beszélni a borzalmakról.
Erzsébet romániai magyar, vegyes családból származik. A testvére már csak románul beszél. Zilahban nőtt fel, a ma már szinte teljes egészében román városban. Azt meséli, egyszer az Isten segítette őket, mert édesapja, aki magas hivatali rangot töltött be, levitte a már kissé rozoga tv-t a pincébe. Másnap jött a Securitate, és azt vizsgálták, ki néz magyar adást. Aki ilyet merészelt, azt meghurcolták. Szerencsére nekik már nem volt tv-jük…
Március 15-ére készülünk. Elgondolkodom: milyen keveset tudunk magunkról, egymásról. A történelem az én generációm számára mintha Ferenc Józsefnél befejeződött volna, az utána következő eseményeket lila köd lengi körül. Pedig szerencsétlen az a nemzet, amely nincs tisztában a saját múltjával, mert múlt nélkül nincs jövő sem. Halálra, pontosabban románságra, szerbségre, ukránságra, szlovákságra és magyarságra vagyunk ítélve…
Eszembe jutnak volt tanárnőm szavai: „Olvasson, kedves Anikó, olvasson, legyen tájékozott! Ne hagyja magát bekebelezni!” De kérem, tanárnő, hol kezdjem az olvasást? A történelemmel, amelynek egyre több mozzanatáról derül ki, hogy elhallgatták vagy hogy hazugság?
A műkincseinkkel, amelyeket sokak szerint meghamisítottak, elherdáltak, kisajátítottak? A nyelvünkkel, amely hol finnugor, hol török, hol etruszk, sőt sumér? Ősi magyar szavainkkal, amelyekről azt állítják a lexikonok, hogy szláv eredetűek? A „pogány” hitvilágunkkal, amely valójában mindig is monoteista volt, és mélyen toleráns? Vagy az is épp elég nagy feladat, hogy a jelen médiájának hírhalmazából kihámozzam a valóságot? Kinek higgyek? Melyik könyvet olvassam? Melyik irány a mérvadó?
Magyarnak lenni a 21. század elején, azt hiszem, nem kis feladat. Kicsit irigylem a márciusi ifjakat: ők még tudták, kicsodák, és miért harcolnak.
