Hogyan képzeljük el a művészt? Ül, rajzol, fest, szobrot formáz és gondolkodik, köré pedig szabad tereket képzelünk. Ezzel szemben mit csinál Ferdics Béla?
Üres vonal. Ezzel indul minden. Ezzel indul a teremtés is. Ez a címe Ferdics Béla kiállításának is a tallósi Esterházy-kastély málladozó falai között.
Ferdics Béla (57, Nagyudvarnok) iparművész, képzőművész és tanár. Legfőbb inspirációs forrásának a természetet tartja, melynek örök körforgása a műveiben is visszaköszön. Középiskolásként kőfaragást, majd Pozsonyban a Képzőművészeti Főiskolán üvegkészítést tanult. Jelenleg a gútai Iparművészeti Magániskolában és a dunaszerdahelyi Művészeti Alapiskolában oktat. A restaurálásba és a könyvillusztrálásba is belekóstolt.
A tallósi Esterházy-kastélyban vagyunk. Kevesen tudják, hogy itt működött Magyarország első árvaháza, a szocializmusban pedig iskolaként és börtönként funkcionált. megéri itt szabadon bolyongani, A hangulat nyers, melankolikus, szemtelen. ki mit lát bele. Ugyanez a helyzet Ferdics Béla alkotásaival is, melyek ezekben a számos régi élet által megjelölt termekben tartalommal telnek meg. Béla elindult az üres vonaltól, s alkotott belőle hajlított üvegfelületet, tükröket, papírmasét, geometrikus formákat.
A helyszín egy sufniszerű műhely a ház végében. Van itt satu, munkapad, a falon szerszámtartó panel, csavarok, anyák, köszörűgép, fúrógép, dobozokban mindenféle vicik-vacak, maradékok. A műhelyt egy fúró-faragó szaki (Béla) telezsúfolta mindenféle szerszámmal. Most a hokedlin ül, és tükröt vág. A legéteribb, legtisztább gondolat, amit kanyargós agysejtjein olyan sokszor átfutatott (Mi lesz egy üres vonalból?) itt, ebben a szerszámokkal megrakott műhelyben kel végül életre, s lesz belőle tükördoboz és papírmasé figura.
– Gyakran él az a kép a művészekről, hogy megfoghatatlan, elvont gondolatokkal játszadoznak. A te munkáidban viszont jelen van a kétkezi, fizikai munka, hisz a két kezeddel raktad őket össze.
– Így van. Üveggel dolgozni kifejezetten kemény, koncentrált fizikai munka. Vágni kell, hajlítani, ragasztani, formát építeni és közben folyamatosan figyelni, hogyan viselkedik az anyag. Praktikus trükkök, „buherálás”, kísérletezés – ez mind része a munkának.
A régmúlt történetei ma is velünk vannak, lenyomatukat mindmáig őrzik a kastély falai. Érdekelni kezdett, hogyan tud a törékeny anyag megjelenni ebben a nyers közegben.
– Egy iparművésznél mennyire fontos az anyagismeret?
– Teljes mértékben. Ez az alfája és az omegája. Minden anyagnak megvannak a határai, és ha azon túlmegyünk, az rizikó. Én kifejezetten szeretem ezeket a határokat pedzegetni, de csak akkor, ha pontosan tudom, mit csinálok. A kérdés számomra a munka közben mindig az, hogy amin éppen dolgozom, az már maga az alkotás, vagy még csak kísérletezem? És ha kísérletezem, hogyan lehet a kísérletet továbbgondolni?
– Miért a vonal ihletett meg?
– Mielőtt nekifogok a munkának, előtte általában megrajzolom a tárgyaimat – ilyen értelemben a térben elhelyezhető műveim egy vonallal kezdődnek. Van egy könyvem, ami tele van rajzolva. Ha eszembe jut valami ötlet, beleírom, így aztán később vissza tudok hozzá térni, és meríteni tudok belőle. A diákjaimnak is mindig azt tanácsolom, hogy mindent dokumentáljanak. Fotózzák vagy írják le, hogy később építkezhessenek belőle, hiszen a gondolat kósza: elkószál, elszáll a széllel... Ezért jó, ha az ötletnek nyoma marad. (Mosolyog.)
– Aha. Így alkot akkor egy művész! Így születik a mű, így született meg később ez a kiállítás is...
– Igen. Egyszerűen szólva: innen indultam.
– A tükör eltörik, a papírmasé szétfoszlik. Olyan anyagokat használsz, amelyek nem örökösek...
– Igen. Nem ritka, hogy a műveim alapanyaga fa, levél, jég, vagy papírmasé. Volt egy korábbi kiállításom, ahol hatalmas fákkal dolgoztam. Ezek ma már nem léteznek – szétmállottak, hisz a fa elkorhad egy idő után. Persze fájt elengedni őket, de ez is egy gondolati út volt. Teltek az évek, közben megbékéltem a gondolattal, hogy bizony nem minden örök érvényű. Az alkotás pillanata, az élmény, a dokumentáció viszont megmarad. Ha elfogadjuk az elmúlást, az valahogy helyreteszi bennünk a dolgokat. Na meg gyakorlati oka is van annak, hogy nem sírok utánuk: a nagyobb alkotásokat egyszerűen nem tudom hol tárolni. Így tűnik el sok maradandó alkotás, vagy épp a szemétben végzi, mert nincs gazdája.
Ez nem csak az én problémám, így nem látom gondnak, ha valami csak egy ideig létezik – pont ez teszi még emberibbé és evilágivá ezeket az alkotásokat.
– A kiállításod címe: Üres vonal. Honnan indult el az első kósza gondolatod?
– A vonal gyerekkorunk óta velünk van. Először azt tanuljuk meg, hogyan rajzoljunk belőle egy figurát, vagy készítsünk egy tárgyat. Engem viszont az kezdett el foglalkoztatni hogyan lehet mindezt visszafejteni? Hogyan lehet a vonalkánkat megszabadítani mindattól, amit rápakoltak az évek? Miképp juthatunk vissza a kezdeti „üres” vonalhoz? Az egész alkotásnak, mint elfoglaltságnak ebből a szempontból volt-van egyfajta meditatív jellege is.
– A tallósi Esterházy-kastélyt választotta a kiállítás helyszínéül. Miért?
– Annak ellenére, hogy egy csupasz, üres termekkel teli épület, egyben egy rendkívül rétegzett tér. Közel négyszáz éves, s a funkciói folyamatosan változtak a történelem során – volt gyermekotthon, családi kastély, fegyház. A régmúlt történetei ma is velünk vannak, lenyomatukat mindmáig őrzik a kastély falai. Érdekelni kezdett, hogyan tud a törékeny anyag megjelenni ebben a nyers közegben.
– Gondolom, a művészek keresik az üres tereket. Hisz a mai világban, mikor mindent teleépítünk, az üres tér a legnagyobb luxus...
– Ma már nagyon nehéz ennyi üres teremmel rendelkező épületet találni. Ebben megvan az a plusz is, hogy itt látszik, hogyan rakódtak egymásra a korszakok a falakon. S ezek a rétegek beszélnek! A tükör különösen erősen hat ebben a környezetben, s bevonják a nézőt is a történetbe. Ahogy belenézünk, már nem külső szemlélők vagyunk. Megváltozik a viszonyunk az alkotáshoz, mert meglátjuk benne magunkat. Ebben a barokk-klasszicista ihletésű térben ez különösen izgalmas, hiszen a barokkban rengeteg tükröt használtak. A tükör ugyanis illúziót teremt, a csillárok gyertyái megsokszorozódtak benne; emellett teret növelt, és közben az embert önmagával is szembesítette.
– Hogy tettél szert ennyi tükörre, milyen papírt használtál? Kíváncsiskodhatunk?
– A tükrök egy művészeti iskola balett-terméből származnak: megrepedtek, használaton kívül hányódtak. A papírmasé pedig kétszeresen újrahasznosított, mivel először újrahasznosított papírként, majd festésnél védőanyagként használtam. Ez számomra fontos üzenet ebben az eldobható világban: Miből is lehet a cserebogár? Az üvegnek, a tükröknek, de a papírmasénak is volt korábbi élete.
– Szerinted mit visz innen haza a látogató?
– A lelassulás élményét. Azt, amit akkor él meg, amikor végigmegy a termeken – oda is, vissza is, mint egy labirintusban. És közben elkezd figyelni a térre, a formákra, a vonalra, na és legfőképpen saját magára.
