A mellrákot modern betegségnek tartjuk, mégis megtaláljuk az ábrázolását a régi festményeken (a mellbimbó befelé fordulása, kemény csomó a mellben, vagy a hónaljban).
Paul Rubens „Sámson és Delila” (1610) című festményén egy gödröcskét látunk a jobb mellen és egy behúzott mellbimbót.
Metaforamenü
Elena Semino, az angliai Lancasteri Egyetem kutatója mondta ki először, hogy a rák egy metafora. Többet jelent önmagánál, s néha érdekes szóképekkel írható le. A rák egy ellenség, amivel fel kell venni a harcot. A rák egy hullámvasút, félelmetes, de végül megáll. Utána kavics maradhat a cipődben: mert a rák lenyomata még mindig ott van, nyomja a talpadat, mint egy kóbor kavics.
Ha viszont bemanőverezed a talpad alól a lábujjaid közé, akkor sérülés nélkül járhatsz tovább az utadon. A gyógyulás folyamatában különféle metaforák segíthetnek: egyszer az egyik, másszor a másik.
Némelyik rákos utazás hosszabb, mások rövidebbek, de a legfontosabb, hogy haladjunk az úton. A legtöbb segítséget a haladáshoz pedig azok adhatják, akik jártak már ott előtted.
Megszállás
Harcolsz ezzel a szörnyű, arctalan betegséggel, amely minden porcikádat megszállta. Állsz, és azt mondod magadban: „Nem, nincs mindenütt bennem”. Visszaütsz, és átveszed az irányítást azok felett a dolgok felett, amiket meghagyott. És még akkor is, amikor vacakul vagy, arra kényszeríted magad, hogy kelj fel az ágyból és indulj neki.
Segítő mondatok
- Számomra a rák olyan, mint egy nem szívesen látott bérlő, aki letáborozott a hátsó szobában, és figyelmet követelt. Igyekeztem udvarias, mégha akaratlan házigazda is lenni, míg végül eljött az idő a távozásra. Kissé rendetlenül hagyott itt mindent, és tudom azt is, hogy megtartotta a kulcsot. Mégis reménykedem abban, hogy idővel csak a hívatlan idegennel együtt töltött idő gazdag emlékei maradnak meg.
- Most mindent egy kicsit jobban értékelek. A korábban normális, mindennapi tevékenységek hirtelen új értékkel bírnak.
- A rákos szövet olyan, mint egy kert, amit benőttek a gyomok. A gyomirtó az egészséges növényeket is károsítja, de reméled, hogy újra megnőnek és erőre kapnak.
HA ÉLÜNK, AKKOR ÉLJÜNK! ÉS SEGÍTSÜNK!
Mi már ismerjük ezt az utat, ezért tudunk segíteni! Két kedves hölgy, mindketten Naszvadról. Megjárták azt az utat, amitől minden nő retteg: melldaganatot állapítottak meg náluk, aminek következtében meg kellett válni – hát, leírni is nehéz – az egyik mellüktől.
Icut és Zsanettot még nyáron, együtt kaptuk lencsevégre. Azért harcoltak kéz a kézben, hogy a mellrák ne legyen tabu. Beszéljünk róla, segítsünk a szemérmesebbeknek. Ha tükröt tartunk egymásnak, okulhatunk egymás történetéből. Az egészséges nő is tanulhat a betegség bugyrait megjártak tapasztalataiból: például azt, hogy a megelőzés ugyanolyan fontos, mint a gyógyítás mikéntje. Esély van ugyanis arra, hogy az időben észlelt elváltozást csaknem nyomtalanul eltávolítsák (az idő előrehaladtával erre kisebb az esély). Ilona néhány hete áldozatul esett a kórnak, de még az utolsó időben sem adta fel a reményt.
Mosolygott, és rendületlenül hitt abban, hogy a különböző rendezvényeikkel, megszólalásaikkal felhívhatják a nők figyelmét az éberségre. Az önvizsgálat és a szűrések ugyanis életet menthetnek. Kis önkéntes csoportjuk arról is tájékoztatott, hogyan jó végigmenni az úton, ha már ott a fájdalom. Egy a cél: tovább élni! Ha még élünk, akkor éljünk igazán, és segítsünk.
Haris Ilona 59 éves, férjezett, két felnőtt fiú édesanyja volt. Ő már nincs köztünk, szavai pontosan ezért tudatformálóak lehetnek számunkra. A végsőkig harcolt, tájékoztatott és felvilágosított. Tudta, hogy a ráktól jobban félünk, mint más betegségektől, mert kontrollálhatatlan, alattomos, és néha agresszív, romboló folyamatokat indít meg a testben, aminek a vége csonkítás is lehet. Azt gondolná a hozzám hasonló laikus, hogy maguk mögött tudva ezt a nagyon nehéz életidőszakot az érintettek már gondolni sem akarnak a rákra. A kérdésre, hogy nem lenne-e jobb, ha már eszükbe sem jutna, Ica a közös interjún határozott nemmel felelt. Nem kérdés, hogy segíteni kell a többieknek. Beszélni kell róla, hogy tudják meg minél többen, mi segíthet bennünket az úton. Ma már alig találni családot, ahol nincs legalább egy daganatos beteg. Nem szabad homokba dugni a fejünket. Íme, a vallomása.
Mi, nők, segíthetünk egymásnak. A legfontosabb, hogy rendszeresen eljárjunk a preventív kivizsgálásokra. Jómagam is egy ilyen vizsgálat után jutottam el a szörnyű diagnózisig. 15 évvel ezelőtt derült ki, hogy rosszindulatú daganat van jelen a szervezetemben. Semmi előjele nem volt, hiszen sokszor már akkor helyet és teret foglal a testünkben, mikor az ember még semmit nem érez. Viszont, ha időben elkapjuk, nagyobb az esély a felgyógyulásra: a statisztikák ezt mutatják.
Ahogy mondják: A rák olyan, mint egy hullámvasút: félelmetes, de a végén leszállhatsz róla. Nekem nem volt ilyen szerencsém, a sejtek összhangját már megbontotta a betegség.
2011-ben kezdődött az egész. Tudni kell, hogy nálunk már előfordult a családban emlőrák; anyukám 45 éves korában betegedett meg, neki is levették a mellét. Ebből okultam, azontúl eljártam szűrésre. 2011 nyarán aztán az orvosom jelezte: baj van! Október elején műtöttek, egymás után kétszer. Először kivették a csomót a mellemből, majd eltávolították az emlőállományt. A műtét célja a daganat kiújulásának a minimalizálása volt. Ezután következett a kemoterápia, majd a sugárkezelés. Úgy tűnt, minden rendben lesz, de nemrégiben találtak egy áttétet. Az orvosok most is biztatnak, s én is bízom a jövőben.
Emlékszem a reggelre, mikor megtudtam a rossz hírt. Várt a család, én meg csak késő délután kerültem haza. Hol sírtam, hol nevettem: borzalmas volt. Aznap a férjemnek és az idősebb fiamnak mondtam el a hírt, a fiatalabb fiam Szegeden volt. (Most már orvos, akkor még egyetemre járt.) Személyesen akartam neki is elmondani. Ilyenkor fontos a család megtartóereje, mert együtt rengeteg mindent ki tudunk bírni. Az ember erősebb lesz a sorsánál, a teher megoszlik. Azért is mondják, hogy az egész egy hullámvasút, mert hol fent vagyunk, hol lent. Most is sok olyan pillanatom van, mikor hatalmába kerít az érzés, hogy mindennek vége. Ez a pillanat mindenkinél eljön, nem lehet megúszni. Viszont ott van bennünk az erő, amellyel nap mint nap küzdünk az életünkért. Muszáj, hogy jól végződjék, másképp nem is lehet.
Olvass tovább: Ha élünk, akkor éljünk! És segítsünk!
