Van, aki már attól boldog, hogy figyelheti, ahogy egy fecskepár nagy-nagy igyekezettel építgeti fészkét az eresz alá. Vagy hogy a családja az utolsó morzsáig elpusztítja a vasárnapi süteményt, gondosan ápolt orchideája virágba borul, és arra is talál időt, hogy elolvassa kedvenc szerzőjének új könyvét. Míg másoknak mindenük megvan, mégis sóhajtozva ülnek kacsalábon forgó palotájuk udvarán – és sóhajtoznak. Hogy mi ennek az oka?
Milyen úton juthatunk el a boldogsághoz? Mit tehetünk érte mi magunk? Ezekre a kérdésekre adja meg a választ Szendi Gábor pszichológus, az Értelmes szenvedés: a boldogság című könyvében. Vajon tényleg nincs szenvedés nélkül boldogság?
– Én abból indulok ki, hogy az élet így is, úgy is szenvedés – mondja komolyan Szendi Gábor. – Szenvedés alatt nem feltétlen gyötrelmet és kínokat értek, csupán annyit, hogy a tanulás, a munka, a gyermeknevelés, a nagy életfeladatok végrehajtása helytállást, lemondást, stresszt jelent. Álmainkban visszavágyunk a gyermekkor szabad, gondtalan, időtlen éveibe, amikor nyáron, ha akartunk, strandoltunk, ha akartunk, olvastunk, fára másztunk, csatangoltunk a barátokkal. Ehhez az önfeledt időszakhoz képest az élet szenvedés. Viszont van választásunk: szenvedhetünk értelmetlenül is, meg úgy is, hogy szenvedésünknek legyen értelme. Az értelmetlen szenvedés passzívvá, keserűvé tesz minket. Ha viszont látjuk küzdelmeink eredményét, az elégedettséggel tölt el bennünket. Valaki mesélte nekem, hogy férje néha kitraktorozott vele a földekre, és elégedetten szemlélte a ringatódzó búzatáblát. Büszke volt munkája eredményére.Nem kirobbanó hejehujázás ez, hanem valami mély elégedettség. Szerintem ez a boldogság!
– Ezek szerint a hedonisztikus örömök hajhászása nem vezet el a boldogsághoz?
– A hedónia a materiális élvezetekre helyezi a hangsúlyt. Követőit a jólét, a gondtalanság és a testi-lelki örömök teszik boldoggá. Míg a boldogsághoz vezető másik út, az eudaimónia a jóra való törekvést jelenti mind az egyén, mind a közösség szempontjából. A legfőbb jó az erényes élet, a tudás és bölcsesség megszerzése, az állandó fejlődés és kibontakozás. Az ember többre érdemesült annál, mintsem hogy pusztán olyan örömök töltsék ki életét, amelyek állati szinten is kielégülést eredményeznek.
Ahogy József Attila írta: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! A mindenséggel mérd magad!“ Ez azonban nem jelenti azt, hogy az eudaimónia tagadja a hedónia fontosságát. Hiszen ahhoz, hogy igazán kibontakozhassunk, nem árt, ha van mit a tejbe aprítani!
– Hogyan koncentrálhat ilyesfélére az az ember, aki a munkáját robotként éli meg, a pénztárcája a hónap végén üres, és az életét nem megéli, inkább csak átvészeli?
– Ez nem objektív leírása egy életnek, hanem az értelmezése. Tény, hogy életüket sokan sivár rabszolgaságnak látják. Ez abból a frusztráltságból fakad, hogy látják: mások pazarló gazdagságban élnek. A fogyasztói társadalom azt sugallja, hogy a boldogság a nagy ház, a szép autó, a külföldi nyaralás. Ezek azonban csupán az élet kellékei, amik jó, ha vannak, de nélkülük is lehet teljes értékű életet élni. A fogyasztói társadalom fogyasztókat akar kinevelni, nem önmegvalósító embereket. Az életkörülmények önmagában nem határozzák meg, hogy valaki mennyire nemes lélek, mennyire törekszik az erkölcsi jóra. Sokszor éppen azt látjuk, hogy a szegény emberek a szolidárisak. Amikor gyűjtést rendeznek a szegényeknek, árvíz sújtottaknak, beteg gyerekeknek, mindig azok adnak inkább, akiknek amúgy is kevés van. Még a legszélsőségesebb körülmények közt, mondjuk, a lágerekben is lehetett választani. Volt, akinek a tartását a szörnyű körülmények sem törték meg, és volt, aki gond nélkül ellopta a másik kenyéradagját. A tudás, lelki gazdagodás megint csak nem pénzkérdés. Mindig melegség önti el a szívemet, amikor azt látom, hogy az emberek ülnek a metrón, és a védőborítóba csomagolt könyvüket olvassák. Azt a kis időt, amit ad nekik a rohanó élet, hasznosan akarják eltölteni. Él bennük a vágy, hogy kicsivel többek legyenek egy arctalan-névtelen robotosnál.
Szendi Gábor
– Az, hogy ki hogyan értelmezi az életét, nagyban függ attól, milyen az alapvető beállítottsága. Személy szerint is ismerek olyanokat, akik mindig mindenben a rosszat veszik észre, és csak panaszkodnak, keseregnek. Ez a fajta attitűd a génjeinktől függ, vagy csupán az otthoni minta követése, és odafigyeléssel megváltoztatható?
– Az emberek egy része pesszimistának, egy része optimistának születik, vagy neveltetése folytán válik ilyenné vagy olyanná. Erős a genetikai hatás, amit aztán a neveltetés felerősíthet vagy gyengíthet. A világlátás azonban nem végzet, hanem csak kiindulópont, ami módosítható. A pesszimizmus és az optimizmus két életstratégia. Ha valaki szabadulni akar pesszimizmusától, meg kell tanulnia a dolgok optimista értelmezését. A két szemléletmódnak biológiai alapjai vannak. Az agykutatás számos agyterületet beazonosított már, amelyek alul- vagy túlműködése jellemzi a két világlátást. Ha átmenetileg gátolják a pesszimizmus „centrumot”, akkor a kísérleti személy optimizmusa hirtelen megnő. Ezt nemcsak kísérletileg lehet elérni, hanem szorgos személyiségfejlesztéssel is. Az agy rendkívül plasztikus, és ha új gondolkodást tanulunk meg, az agyunk is átalakul.
– Az az ember, aki mindig csak azzal van elfoglalva, hogy miért van a szomszédjának több, nehezen fog kimászni gerjesztett pesszimizmusából...
– Az ember (evolúciós okokból) versengő alkat, tehát mindig méricskéljük egymást. Nehéz lenyelni, hogy másnak több jutott. A bölcs ember azonban tudja, a világ mindig is egyenlőtlen volt, és el tudja fogadni, hogy egyeseknek jobbak a lehetőségei a felemelkedésre.
Ugyanakkor nem hiszem, hogy fatalista módon el kellene fogadnunk, amit a sors felkínál. Igenis átérezhetjük annak a felelősségét, hogy rajtunk is múlik, mi lesz belőlünk, mit érünk el az életben.
– Vagy megpróbáljuk megtalálni a boldogságunkat a szerelemben, a családi harmóniában.
– Sokat vizsgált kérdés, hogy mennyire befolyásolja a házasság, a család az emberek boldogságszintjét. A vizsgálatokból én azt szűrtem le, hogy ezek csak csekély mértékben módosítják az emberek boldogságát. Ha valaki keserű, boldogtalan lélek, akkor annak a házassága is az lesz, és a gyerekek is csak idegesítik, nem boldogabbá teszik őt.Kezdetben voltak olyan megfigyelések, hogy az elvált emberek boldogtalanabbak, mint a házasok. Ezt sok kutató a válás hatásának tulajdonította. Aztán kiderült, hogy akik később elváltak, azok már a házasságkötéskor is boldogtalanok voltak, és valószínűleg azért váltak el, mert valami olyat vártak a házasságtól, amit az nem tudott nekik megadni. Boldoggá csak mi magunk tehetjük magunkat, más emberek vagy anyagi javak nem tudnak minket boldogítani. A boldogság is, a boldogtalanság is önbeteljesítő jóslat. Olyannyira így van, hogy valójában nem a gazdagság tesz boldoggá, hanem a boldogság tesz gazdaggá. Amikor egyetemistáknak megmérték a boldogságszintjét, az eredmény előre jelezte későbbi fizetésüket és beosztásukat. A boldog emberek tovább is élnek, vagyis megint a fordítottja igaz: nem a hosszú élet tesz boldoggá, hanem a boldogság tesz hosszú életűvé.
– Egy szláv szólásmondás szerint két egymást követő boldog nap olyan ritka, mint a fehér holló. Tényleg nem lehetünk mindig boldogok?
– Az én felfogásom szerint az igazi boldogság nem eufórikus pillanatokból áll. A boldogság: folyamat. Az értelmes élet – minden frusztrációja ellenére – elégedettséggel töltheti el az embert. Az ősibb nyelvekben mindig két szót találunk a boldogságra: az egyik a váratlan, kívülről jött boldogság, a másik az, amiért megdolgozott az ember, vagyis az eudaimónikus. A kapitalizmus megszületésével azonban az eudaimónikus boldogság háttérbe szorult, művészek, tudósok, szent emberek kiváltságává vált. Holott mindenkiben ott pislákol az igény, csak elnyomja az anyagi javak utáni hajsza. A haldoklók leggyakrabban azt bánják meg, hogy nem tudtak önmaguk lenni, mert mindig másoknak akartak megfelelni.
– A legtöbb ember az élete során arra jut, hogy a tiszta boldogság a gyerekek kiváltsága. Tényleg így van?
– A gyermekek boldogsága nem gondtalanságukból fakad, hiszen sok a szegény gyerek, akik éheznek, rongyos ruhában járnak. De a gyerekeket úgy alkotta meg a természet, hogy mindent túléljenek, mindenhez tudjanak alkalmazkodni. S ami a legfontosabb: még él bennük a határtalan kíváncsiság, az önkifejezés készsége. Erről később leszoknak – közben meg hiányzik az életükből! Pedig nincs nagyszerűbb, mint amikor valaki a napi monoton munkájából hazatér, és akkor kezdődik számára az élet. Nem a tévé elé rogy le, hanem barátnőinek fülbevalót hajtogat, gyufaszálból makettet épít, rajzolgat, festeget, fúr-farag. Persze, az élet ott teljesebb, ahol nem lopott órákban kell megvalósítani önmagunkat, hanem azért kapjuk a fizetést, ami egyben a szenvedélyünk is.
– Az a tapasztalatom, hogy akinek nincsenek céljai, az sodródásnak érzi az életét, és ezért boldogtalan. Létezik jó megoldás?
– Sokakban él a vágy, hogy életüket valami nemes célért élhessék. De sem a cél, sem az odavezető út nem világos. Hogy mire vagyunk képesek, merre induljunk el, azt csak önismerettel lehet megállapítani. Ahhoz, hogy az ember ne akarjon bárányként a többiekkel arra menni, amerre a kutya tereli őket, először ki kell válni a nyájból. Az eudaimóniában fontos az autonómia, vagyis hogy független emberként tudjak gondolkodni arról, mit is akarok, mit is szeretek. Az autonómiáért meg kell küzdeni, hiszen a környezet mindig meg akarja jó szándékkal mondani helyettünk, hogy mi lenne jó nekünk. Vagyis merre tart a nyáj. Akik jóban szeretnének lenni szüleikkel, tanáraikkal vagy később munkatársaikkal, azokra nyomás nehezedik, hogy konvencionálisan éljenek. Nehéz elviselni a másságot, a kiközösítettséget, ami minden „lázadónak” osztályrésze. Ezért nehéz külön utakon járni.
Az eudaimónikus boldogság másik fontos összetevője a környezet alakításának képessége. Az is a környezetalakítás képessége, hogy el tudjam érni, megfizessenek azért, amit szeretek csinálni. Nem elég, hogy én hiszek magamban, el kell érnem, hogy mások is higgyenek bennem.
– Mi magunk mit tehetünk ennek elérése érdekében?
– Könyvem fülszövegének utolsó mondata így hangzik: „Lehet, hogy Ön is boldog, csak nem tud róla?” Nem biztos, hogy életünkkel van a baj, lehet, hogy csak rosszul látjuk a dolgokat. Meglelni az örömöt abban, amit csinálunk: lelkialkat kérdése is. A sorssal szembeni alázat fontos dolog. Hogy tudjunk megelégedni azzal, amit kaptunk. Kertész Imre hőse a Sorstalanság végén arról beszél, hogy a lágerrel kapcsolatban mindenki a borzalmakról kérdezi, pedig ott voltak boldog pillanatok is, arról kéne beszélni. A közgondolkodásban van egy hamis kép a boldogságról. Ebbe a képbe nem fér bele, ha – mondjuk – egy vastüdőben fekvő, szájjal festő ember azt mondja, boldog, mert festhet. Ezen csak szánakozva mosolygunk, holott ez az ember lehet, hogy boldogabb, mint sok egészséges, de céltalan életet élő. Stephen Hawking, a híres fizikus élete akkor kezdődött el igazán, amikor megtudta, hogy halálos beteg. Nick Vujicic, a kar és láb nélküli ember, előadásokat tart karral és lábbal rendelkező embereknek arról, hogy az élet szép. A boldogságot a saját életünkben kell megtalálni, nem pedig lehetetlen dolgokról álmodozni. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy minden úgy jó, ahogy van. Van, amit nem lehet megszokni, és onnan menekülni kell. Első lépés: mire születtem, mit is szeretnék? Második: hogyan lehetne ezt megvalósítani? Harmadik: konkrét lépéseket teszek. Ez sokszor éveket vesz igénybe.
– De azért sok múlik a szerencsén is, vagy nem?
– Én nem hiszek a szerencsében. Nem lottózom, sosem építek semmit a szerencsére, mégis rendszerint bejönnek a dolgaim. A szerencse a külső kontrollos emberek fogalma, akik azt hiszik, életüket idegen erők, a sors vagy a véletlenek irányítják. Ha almát akarok, és beállok egy almafa alá, nem tekinthetem véletlennek, hogy előbb-utóbb a kezembe hull egy alma. Én az életem során nagyon sokféle munkát végeztem, az ablakpucolástól a reklámmenedzselésig – de mindegyiket élveztem. Az élet egy nagy kaland, girbegörbe ösvény, és sosem tudhatjuk, a következő kanyarban mi jön velünk szembe. Sok ember alapból elégedett az életével, míg mások mindent feketén látnak. A boldogság tehát beállítódás kérdése. A hála például boldogságnövelő hatású. Ha hálásak tudunk lenni az egészségünkért, azért, hogy van hol laknunk, akkor a világot nagyszerűnek, magunkat pedig boldognak tudhatjuk. Az élet egy csoda, de ezt minduntalan elfeledjük. Elrepül előttünk egy légy, és rácsodálkozhatunk, hogyan tud egy ilyen piciny lény röpködni. Csak körülnézek a szobámban, és tárgyak képében sok ezer ember munkája vesz körül. Ülök, gondolkodom, és talán nem is vagyok tudatában, hogy a világ legbonyolultabb szerkezete vagyok. Olyan dolgokat élünk meg nap mint nap, amiről 50 évvel ezelőtt még nem is álmodtak. Bármily nyomorultnak is érezzük magunkat, egy csoda részesei vagyunk. Meg kell tanulnunk átélni az élet pátoszát, s ez nem költészet, ez mindenki számára elérhető érzés.
