Idén Bodó Judit (44) nyerte el a Borászok Borásza címet. Miért melengeti szívünket a hír? Talán azért, mert Judit bősi lány.

Judit Mosonmagyaróváron tanult agrártudományt. 2000-ben érkezett Tokajba. Férjével, Bodó Józseffel birtokot álmodtak, ma borászkodnak, és közösséget építenek. Mindehhez a jó bor eszközként szolgál. Bodrogkisfaludon élnek, ami egy 900 fős település

boraszok-borasza-kezdo.jpg

– Gyakran látogatnak haza, illetve a Csallóközbe?

– Nyugodtan mondhatjuk, hogy haza! Kéthavonta biztosan. Nagy a család, az ünnepeket mindig együtt üljük meg. Bár a gyerekeink már Tokajban születtek, fontos, hogy tudják, honnan indultunk, és hova tartozunk. Hála az égnek, szeretnek a nagyszülőknél: Bősön és Úszoron is megvan a kis kuckójuk. A tavalyi, covidos év különösen nehéz volt, mert húsz év után az első karácsonyunkat töltöttük Tokajban. Persze, ott is otthon érezzük magunkat, de a szokások idekötnek.

– Miben más az itteni élet?

– Az, hogy mi Szlovákiában magyarként, kisebbségi közegben nevelkedtünk, erős tartást adott. A magyarság itt együtt dolgozik, együtt sír, együtt nevet... S nem is tudatosítjuk, hogy ez mennyi jót eredményez. Teher alatt nő a pálma, mint a szállóige mondja. A kisebbségi magyarnak nagyon jó az alkalmazkodóképessége, és minden körülményben helytáll.

– A névjegye mindenhol azzal kezdődik: Bodó Judit 2000-ben érkezett meg Tokajba. Hogy kerül egy bősi lány Tokajba, hogy ott borász – ráadásul nem is akármilyen – váljék belőle?

– Talán a német nyelv volt a ludas. A somorjai gimiben Petényi tanár úr annyira jól megtanított bennünket németül, hogy mindenképp németül akartam beszélni. Mosonmagyaróvárra jártam agráregyetemre, de a nyári szünetekben kimentem Dél-Tirolba. Egy kisfiúra vigyáztam, ősszel pedig birtokmunkásként almát és szőlőt szüreteltem. Munkaadóim később vettek egy kis szőlőt Tokaj-Hegyalján.

Egyszer csak kaptam egy telefonhívást, hogy kellene nekik valaki, aki két nyelven tud intézkedni a tokaji pincénél. Tőlük tanultam meg a borászkodás alapjait: hogy mi az a fürtválogatás, csapra metszés, csonkázás, levelezés...

– Otthon, Bősön is készítettek bort?

– Jaj, dehogy! A nagypapának volt egy kis szőlője, de a borát nemigen lehetett meginni. (Nevet.) Hiszek abban, hogyha a sors kijelöl valaki számára egy utat, akkor az ösvényeket is ahhoz igazítja. Miért pont Tirolba kerültem? Hisz én Bécsbe, Münchenbe is menni akartam – de nem jött össze. Márai Sándor írja, ha pillanatnyilag nem is értjük a zűrzavart magunk körül, tíz év távlatából biztos, hogy minden szépen a helyére kerül. Így van ez velem is, velünk is. Amikor Tokajba kerültem, 22 éves voltam: azt gondoltam, két-három évre tök jó kaland lesz. Megnézem, hogy csinálják a pincészetet, hogy élnek ott az emberek, aztán szépen hazamegyek. Nem a bor motivált – csak én soha, semmit nem tudok félig csinálni. Persze, rengeteget kellett tanulnom: Tirolban megkaptam az alapokat, de Tokaj más volt. A tokaji több száz éves hagyománynak nincs párja! A világ igazából egyetlen magyar bort ismer, a tokaji aszút. Amerikai, orosz, angol, minden nemzet ezt keresi elsőként a borlapon.

– Megtudhatjuk, hogy miért? Miért olyan nagy a híre?

– Tudjuk, hogy más is tud olyan jó borokat készíteni, mint a franciák, mégis mindenki Premier Cru besorolású bort akar inni. A cru termőhelyet jelent: a franciák Napóleon idején pontosan leírták, hogy melyik dűlők borai a legjobbak, és ezeken a legjobb dűlőkön milyen szőlőket lehet termeszteni és hogyan. Ez a klasszifikáció máig érvényes, a francia bor hírét pont ezek a besorolások alapozták meg. Szlovákiában például semmi ilyen nincsen, az egész borvidék egynek számít. Ám Tokajban még jóval a franciák előtt megszületett egy dűlőklasszifikáció Bél Mátyás tollából.

minden_reggel_ujno.sk_53.png

– Mi az aszúról annyit tudunk, hogy szemenként csipegetik, és lábbal tapossák...

– A tokaji természetes édes borok már kétszáz évvel ezelőtt is diplomáciai eszközként voltak jelen a világban: ha a magyarok szerettek volna valahol kedveskedni, biztos, hogy aszút vittek ajándékba. Sajnos, a kommunizmus mindezt tönkretette: mennyiséget kellett termelni. A fordulat után jött csak a szemléletváltás, külföldi befektetők érkeztek a borvidékre, és visszatértek az aszúkészítés régi módszeréhez.

– És Ön akkor már ott volt Tokajban, mégpedig férjével, Bodó Józseffel. Természetes volt, hogy Józsi is Önnel tart?

Józsival a somorjai gimnáziumban ismerkedtünk meg, ő művészettörténetet tanult Piliscsabán. Még egyetemre járt, mikor én már dolgoztam, hétvégente jött utánam Tokajba. Végül egy panziót béreltünk, aztán vettünk egy picike parasztházat: az első fél hektár földterületre a család dobta össze a pénzt nászajándék gyanánt. Akkor már tudtuk, hogy saját pincét szeretnénk. A szoba-konyhás kis házunkban címkéztük az első borokat. Aztán találkoztunk egy ingatlanossal, aki földterületet szeretett volna venni Tokajban, a szőlészet ugyanakkor nem érdekelte. Végül bérbe adta nekünk a termőhelyeket 30-40 évre. Így jött létre a BOTT Pince.

boraszok-borasza-pince.jpg
A Csontos-dűlő

– A családnevük Bodó. A pince miért a Bott nevet kapta?

– A Bott a lánykori nevem! Mikor pincenevet választottunk, egyszer csak beugrott, hogy a nagypapám mindig azzal cukkolta édesapámat, hogy „Neked csak lányaid vannak, senki sem viszi tovább a Bott nevet!” Ám a pince révén a név megmaradt.

– Hogyan kezdődött a saját út? Milyen volt az első szüret? 

– Amikor fiunk, Bendegúz megszületett, nem kapott állampolgárságot: Szlovákiától azért nem, mert Magyarországon született, Magyarországtól pedig azért, mert mi, Józsival szlovák állampolgárok voltunk. Így sem családi pótlékot, sem gyermekgondozási segélyt nem kaptunk. Segítséget fogadni nem volt pénzünk, ezért szépen felcsatoltam őt a hátamra, s vittük magunkkal a szőlőbe. Ám még ez sem számított, örültem, mikor végre május volt, s kimehettem: Józsi metszette a szőlőt, én válogattam utána. Ha valaki azt csinálja, amit szeret, megtáltosodik. Talán ezért tudtunk ilyen rövid idő alatt ekkorát építkezni!

– Az első közös borunkkal 2005-ben jelentkeztünk: mindössze egy hektárról szüreteltünk, de a bort egyetlen nap alatt elkapkodták. Ehhez képest ma kilenc hektáron, öt különböző talajon dolgozunk, ami 13-14 ezer palackos termést jelent. Ezt a jövőben szeretnénk feltornázni 20 ezerre. Megvettük a régi bodrogkeresztúri kerámiagyárat, ahol még mindig nagy építkezésben vagyunk. Az ablakokokon kinőtt a borostyán, bodzafák nőttek a tetőn. Negyvenhét kamionnyi sittet kellett elszállítani, mire egyáltalán körül tudtunk nézni. Viszont a lelkünknek nagyon jólesik, hogy egy régibe lehelhetünk új életet. És ezen a ponton meg is állunk, szerintem. Nem vágyom többre, mint ami van. Ennyit tud még Józsi megművelni úgy, hogy maga ül fel a traktorra.

Négy éve megvették a bodrogkeresztúri kerámiagyárat. Ez 300 éves, kőből épített kúria. Zemplén Herendjének is nevezték, mert 1930-ban Herendről jött át az Ullrich család, aki megvette. Először kerámiát gyártottak, majd kibővítették festőüzemmel, égetőcsarnokkal, raktárépületekkel. Az Ullrichok mozigépet vásároltak, sportegyesületet szerveztek, a kismamáknak külön juttatást adtak. „Ha valaki elmond egy történetet, vagy hoz egy régi kerámiát, megvendégeljük. Jönnek is a helyiek.”

– Hányan dolgoznak összesen a birtokon?

– Négyen. Kicsit fáj is, hogy a Borászok Borásza címnél csak az én nevem szerepel, hisz ugyanakkora részük van benne a többieknek is. Én nem tudnék kilenc hektárt egyedül lemetszeni. A kezdetektől fogva fontos volt, hogy a kollégáknak folyamatos munkaszerződést adhassunk. A fiatalok ugyanis éppen a létbizonytalanság miatt vándorolnak el Tokajból. Azt mondom: rajtunk, borászokon is múlik, hogy a következő generációnak élhető közeget tudjunk hátrahagyni.

– Közösen vállalkozni – férjként, feleségként – nem tűnik egyszerű kihívásnak...

– Nagyon össze tudunk veszni az aljnövényzeten, a szüreti időpontokon vagy a szőlőn. De ezek afféle vakondtúrások: ha jön a hegy, akkor együtt másszuk meg. Különben nem is értem, hogy akinek nincs szőlője, az min tud veszekedni!

boraszok-borasza-lovas.jpg
A kis tőtávolság miatt lóval szántunk a Teleki-dűlőben

– Hogy osztják fel egymás közt a pince körüli teendőket?

– Én viszem a projekteket, az eladást, a palackozást, az adminisztrációt, a vendégfogadást és a borvacsorákat. Józsi pedig a szőlőben dolgozik: két másik kollégánkkal gyönyörűen művelik a területeinket. Magát a borkészítést pedig közösen csináljuk.

– Tokaj nincs éppenséggel a szomszédban. Ezért nem is tudjuk, mit hagyunk ki, ha még nem jártunk ott...

– Tudjuk, hogy az édes bor önmagában keveseket mozgat meg. Pedig száraz boraink is vannak – ráadásul milyen jó borok! Ha az igényeket nézzük, 10:1 arányban kérnek csak az emberek édes bort. Aszúból megélni lehetetlen lenne, nem beszélve arról, hogy a 15 év alatt, mióta saját bort készítünk, csak hatszor sikerült aszút készítenünk a kedvezőtlen időjárás miatt. Ha csak aszúnk lenne, már rég felkopott volna az állunk! Tavaly szeptembertől elkezdett esni az eső, s csak néztük, ahogy a termés 30-40 százaléka lefolyik a tőkéről... Ám az aszú örökség, ami kötelez: kötelesek vagyunk továbbvinni. Húsz éve azonban elindult egy változás, Tokajban elkezdtek száraz borokat készíteni. Jó iskola, mert így sokkal inkább megismerjük a saját területeinket. Tokaj-Hegyaljáról tudni kell, hogy több mint 400 működő vulkánunk volt. Attól függően, hogy hányszor volt vulkánkitörés, és a láva hogyan szilárdult meg, sok talajtípust kaptunk, melyeken különböző száraz borokat készíthetünk.

Például a Mádi-medencében, ahol zeolit van, keményebb savú furmintok készülnek, míg a tarcali rész, ahol a lösz, egyfajta finom homok a jellemző, virágosabb, könnyedebb bort ad. Az erdőbényei részen, ahol zsíros, agyagos a talaj – riolit van, ami féldrágakő – a zsíros, kövér furmintok a számottevőek.

– Van egy szép furmintjuk, a Bott-rytis. A tokaji nemespenész, a botritisz világhírű – nagy szerepe van a tokaji aszú létrejöttében. Csak az érdekesség kedvéért: hogy készül a tokaji aszú?

– Szeptember végén, amikor már érett a furmintunk – ruganyos, s vékony a szőlő héja, ha kap egy kis esőt, a héj egy része felszakad. Ennek hatására elkezd párologni a nedvességtartalom a bogyóból, és összetöpörödik a szem. Közben kialakul rajta a botritisz nemespenész is, aminek szintén nedvesség kell, hogy élni tudjon. Ha az eső után sikerül kifogni egy hét-tíznapos száraz periódust, a szemekből mazsola lesz. Mi ezt a mazsolát szedjük le szemenként úgy, hogy a fürt fennmaradjon a tőkén. Ha kétszáz kiló összegyűlik – na, ez a leggyötrelmesebb munka, szemenként lecsipegetni! –, lábbal megtapossuk egy hatalmas kádban, majd kétszáz liter erjedő mustot adunk hozzá. A must kiszívja belőle a koncentrált cukrot és a savat, a mazsola beltartalma pedig kiázik. Két napig áztatjuk, majd kipréseljük. Kétszáz liter nagyon édes, nagyon sötét mustot kapunk, ami visszakerül a hordóba, ahol két-három hónapig erjed. Utána lefejtjük, s még két évig állni hagyjuk a hordóban. A palackozás után további egy évet szintén állnia kell, hogy forgalomba kerülhessen. Nincs olyan termék a környezetünkben, ami olyan hosszú türelemre int, mint a tokaji aszú.

– A helyiek tudatosítják, mekkora kincs van a kezükben? Egyáltalán isszák a tokaji borokat?

– A helyiek sört isznak vagy fröccsöt. Akinek az asztalán tokaji van, az többnyire mind turista. Ez azért is furcsa, mert ha elmennék Stájerországba, talán még meg is vernének, ha egy vendéglőben burgundi bort kérnénk. Szóval, az az öntudat, aminek meg kellene lennie bennünk, azért még hiányzik.

boraszok-borasza-ket-ember.jpg
2013-ban présházunkban a Csontos-dűlőnél

– Hogy néz ki egy napjuk?

– Nincs két egyforma nap. Ha épp főszezon van a permetezésben, Józsi egész nap a traktoron ül. Menni kell, mert ha esik, a lisztharmat és a peronoszpóra nőnek, mint a gomba. A nyár kicsit más: júliusban négykor kelünk, mert ha hőségriadó van, csak 11-ig lehetünk kint. Dél körül jön a pincemunka, az adminisztráció, este pedig Józsi megy vissza a szőlőbe, én pedig fogadom a vendégeket. Kóstolni mindig bejelentkezés alapján lehet: muszáj időzíteni a csoportokat, hogy a három gyerekre is jusson időm. A vírushelyzet enyhülést hozott: azelőtt 15 évig egy üres hétvégénk sem volt. A kóstolások és a borvacsorák többsége mindig hétvégén van.

– Volt szerencsénk hallani Önt borvacsorán. Szem nem maradt szárazon. Honnan a jó előadókészsége?

– Engem mindig is az érdekelt leginkább, hogy tudjak valamit adni az embereknek. Mesélni a borvidékünk történelméről; hogy mikor milyen talajról milyen bort készítünk; hogy mi volt régen, s mi van most. Kifejezetten soha nem a bor kémiája érdekelt, hanem a szociális oldala. A kommunikációs készségem pedig adottság lehet. Általánosban szavaltam, színjátszókörbe jártam, s az irodalmat is nagyon szeretem. Nekem ez az erősségem, másnak meg más. Nem kell mindenben a legjobbnak lennünk.

Józsi szokta mondogatni a gyerekeknek: mindegy, mik lesztek, utcaseprőnek is mehettek, de akkor a ti utcátok legyen a legszebb. És szeressétek a munkátokat: sepregessetek szívesen! 

– Három szép fia van. Mutatnak érdeklődést a szakma iránt?

– Erőltetni semmit sem szeretnénk. Láttunk már második generációs borászatokat, ahol csak a szülők vágya volt, hogy a gyerekek tovább vigyék a pincét. Nagyon keserű volt ott a bor.

– Van bármi, ami megkülönböztet egy női borászt a férfi borásztól?

– A borászkodás nem nemhez kötött dolog. Nőként hozzáilleszteni a gyereknevelést kihívás, de különbség nincs. A faluban különben sok női borász van, s a borvidéken is tíz fölött vagyunk.

– A saját boraik közül mit ajánlana?

– Mivel a mi boraink dűlőszelektáltak, erősek, karakteresek és ásványosak. Ugyanakkor, ha egy jó lazacot vagy valamiféle húsos ételt szeretnének elfogyasztani, tökéletesen passzolnak hozzá. A jó aszú értéke pedig még egy olyan világban sem vész el, ahol minden pillanatok alatt elévül.

bott-borok.jpg
Ízharmóniák

– Önnek van kedvenc bora?

– A jó bor! Abszolút kedvencem viszont semmiből nincs, csak férjből! (Nevet.)

– Mennyire igaz a sztereotípia, hogy a borászok boldogabbak, mint a többi ember?

– Hát, depressziós borászt én még nem láttam. A bor biztos segít!

Olláry Ildikó