Hogyan lesz valaki cipőtervező? – szólt az első kérdésünk. Németh Serbák Zsuzsára az interneten találtuk rá – pedig pár utcányira lakik a szerkesztőségtől. Ugyanis dunaszerdahelyi. De a világ is tág neki. Az egyik cipője például a New York-i Brooklyn Múzeum kiállításán szerepelt, sok más neves cipőtervező – például Manolo Blahnik – alkotásával együtt.

A dunaszerdahelyi Serbák Zsuzsanna 2010-ben végzett a Prágai Iparművészeti Főiskolán, ruha- és cipőtervezés szakon. Záróvizsga-kiállítására olyan cipőket és lábbeliket tervezett, amelyeken különböző anyagokat – bőr, gumi, műanyag, karbonszál – ötvözött. Kísérletei a szakmában egyedülállóak, új és szokatlan formákat hoz létre. Második cipőkollekciójának különlegessége a speciálisan kialakított, szilikonos kompozit anyag, amellyel helyettesíti a klasszikus cipőmerevítő anyagokat. A divatszakmában elért sikerek ellenére Zsuzsa imád hétköznapi, kényelmes női cipőket tervezni.

cipotervezo-kezdo.jpg

– Hogyan lesz valakiből cipőtervező?

– Lassan alakult ki bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Csak annyit tudtam, hogy van némi kézügyességem, szeretek ruhákat, kiegészítőket tervezni és varrni. A pozsonyi iparművészeti szakközépiskola után, ahol textil szakon végeztem, a Prágai Iparművészeti Főiskolán folytattam tanulmányaimat. Nagyjából a második év végére vált nyilvánvalóvá, hogy kifejezetten cipőtervezésre szeretnék szakosodni.

– De miért épp a cipő? Mi vonzotta benne?

– Érdekelt, hogyan lehet összehozni a kreativitást a funkcióval. A cipő olyan, mint egy apró műtárgy, mint egy szobrocska – de itt alkotás közben nem lehet „elszállni”. A fő szempont a használhatóság! Ha egy ruhát elszab az ember, ki lehet engedni, vagy be lehet belőle venni. A cipőtervezésnél azonban pontos szabályokat kell betartani: kényelmes legyen, megbírjon bennünket, ne essünk el benne. Ismerni kell hozzá az anatómiát, precízen kell dolgozni, hisz egyetlen kis hiba, és a lábbeli hordhatatlan lesz.

Közben pedig többfajta nyersanyagra, munkaeszközre van szükségünk, a gyártási folyamat is mindig más. Ezért a cipő – számomra legalábbis – érdekesebb és izgalmasabb.

– Ehhez képest a divatbemutatókra tervezett lábbelik nem tűnnek hordhatónak...

– Különbséget kell tenni a hétköznapi viselet és a kifutókra tervezett darabok között! Ez utóbbiaknál az ötletesség a fontos, az alkotóerő. Nem muszáj kimondottan kényelmesnek lennie, hiszen nagyjából öt percig van a modell lábán. Ilyenkor szabadjára engedhetem a fantáziámat: lehet kísérletezni, új anyagokkal próbálkozni. Szívesen ötvözöm a természetes anyagokat a műanyaggal, de felhasználtam már fát, szilikont, sőt karbonszálakat is. Ez utóbbi egy laminált, rétegekből álló, rendkívül könnyű anyag, amelyet elsősorban versenyautók vagy hajók építéséhez használnak. Ezek a darabok a művészi önkifejezés, illetve a használhatóság határán mozognak.

– Honnan meríti az ötleteit?

– Ötletből nincs hiány, bármi inspirálhat, ami körülvesz. Egy évben általában két kollekciót tervezek, de terveztem már többet is – azonban ez pénz- és időigényes feladat. Ha egy divattervező kér fel közös munkára, akkor általában kapom az első impulzust. Ő adja meg a fő irányt. Például tavaly egy szlovák tervezővel, Marcel Holubeccel dolgoztam együtt. Marcelt egy film inspirálta. Megnéztük a filmet együtt is, megfigyeltük a jelmezeket, feljegyeztük azokat a színeket, anyagokat, amelyek majd a ruhákon és a cipőkön megjelenhetnek. Megbeszéltük, milyen hangulata legyen a divatbemutatónak. Innentől kezdve aztán mindegyikünk saját magát adta. A végén a nézők önálló alkotásokat láthattak, amelyek összhangban vannak.

portre_1.jpg
Németh Serbák Zsuzsanna

– Ezek a cipők tehát iparművészeti alkotások. De mi lesz a sorsuk, miután a divatbemutató véget ér?

– Nagy részük a műtermemben lévő szekrénybe kerül. Időnként még sikerül bemutatni őket egy-egy kiállításon. Pár éve például Olaszországba, Vigevanóba küldtem el két pár cipőmet, egy nemzetközi cipőmúzeumba. Megtiszteltetés volt számomra, hogy az egyiket megvásárolták – megtartották a múzeum számára. A New York-i Brooklyn Múzeumban pedig rendeztek egy tárlatot kimondottan magas sarkú cipőkből: fölkértek, hogy küldjek nekik egy pár lábbelit. A kiállításról reprezentatív könyvet is megjelentettek. Jó érzés, hogy az én cipőim is ott szerepelnek az ismert tervezők – mint például Christian Louboutin, Manolo Blahnik, Salvatore Ferragamo, Prada, Nicolas Kirkwood vagy Brian Atwood – munkái között.

– Milyen nagyobb nevekkel dolgozott már együtt?

– Ami a divattervezőket illeti, eddig többnyire a saját korosztályom tagjai kértek fel, azaz olyan emberkék, akiket vagy az iskolából vagy a barátaimon keresztül ismerek. Ilyen például Lucia Cabanová, aki Brüsszelben végzett, és a diploma kollekciójához szeretett volna érdekes cipőket készíttetni. Aztán létezik egy cseh márka – a Chatty. Ez franciául macskát jelent, és úgy ejtik: sati... Két lány alapította, őket is a suliból ismerem. Zuzana Kubíčková már ismertebb név Csehországban, és hat pár cipőt készítettem a divatbemutatójához. Ezek mind rövid távú munkák voltak. Hosszabb ideig – három évig – dolgoztam egy olasz cégnek. A márka neve Roberto del Carlo. Az interneten találtak rá a portfóliómra, és tervezőként alkalmaztak. Havonta egyszer utaztam le hozzájuk pár napra, Pisa mellé, egyébként otthonról dolgoztam.

Csodás munka volt. A Roberto del Carlo valójában egy pici cipőgyár, összesen negyven alkalmazottal, ahol klasszikus cipőket készítenek. Itt az ötleteléstől a piacra dobásig minden egy helyen történik. Sokat tanultam itt. De ez már a „hordható” kategória...

– Ami a hétköznapi viseletet illeti: milyen cipőket tervez?

– Általában klasszikus, ugyanakkor egyedi balerinákat, mokaszinokat, lapos sarkú félcipőket. A fő szempont a kényelem és a minőség, azaz hogy az a cipő akár évekig is kitartson. Mindig bőrt használok – tetőtől talpig. Ennél jobb, egészségesebb és megfelelően rugalmas alapanyag szerintem nem létezik. Bár az őszi-téli cipők talpára rögzítek még egy réteg gumit is, hogy a cipő ne csússzon, illetve ne ázzon át.

– Ezeket a lábbeliket teljesen ön készíti? 

– Igen, itt, Dunaszerdahelyen, a szüleim házában található műhelyemben. Ezt szeretem benne a leginkább: hogy a tervezéstől kezdve mindent „kézben tartok”: a bőrök kivágását, a ragasztást, a megvarrást. Minden fázisát élvezem! Jó érzés, hogy a megmunkálatlan bőrökből létrehozok valami újat. Ez az alkotás öröme... Csupán egyetlen dolgot nem én készítek: a kaptafát, amelyre ráhúzom a készülő lábbelit. Minden stílusú cipőhöz más-más alakú kaptafa szükséges: más kell a balerinához, más a magas sarkúhoz. Ezeket megtervezem, és legyártják nekem. Fából vagy műanyagból készülnek, sztenderd méretben – pontosan úgy, mint a ruháknál a konfekció. Amikor megkapom a kaptafát, tovább alakítom, formálom, a megrendelő igényei szerint. Lemérem a hölgy lábát, és ha kell, lefaragok a kaptafából, ha kell, hozzáteszek, magasítom, szélesítem. Ha már valaki cipőt készíttet, akkor az tökéletesen üljön a lábán! Egyébként egy pár cipő elkészítése két-három hétig tart, napi nyolc-tíz óra munkával.

web-bannerek-instagram.jpg

– Kik szoktak önnél cipőt rendelni?

– Olyan 30 év feletti nők, akik szeretik a minőséget és az egyedi darabokat. Elsősorban kreatív szakmákban dolgoznak: újságírók, tévés szakemberek, művészek, építészek. Már Szlovákiában is egyre szélesebb az a réteg, amely helyi kézművesekkel, dizájnerekkel dolgoztat, értékeli a helyi sajátosságokat – a külföldi márkákkal szemben. Egy jó cipőnek különben sem az a lényege, hogy kövesse a félévente változó trendeket. Sokkal inkább az, hogy tartós legyen. A jó cipő magán hordozza készítője kézjegyét, s igazodik viselője stílusához. A szlovák modellnek, Ivica Slávikovának is készítettem cipőt. A hölgy egy kisebb dizájnerboltot is vezet Pozsonyban, ahol szlovák divattervezők munkáit árusítják. Köztük az én cipőimet is – mindig tart pár egyedi darabot. Ezenkívül Prágában kaphatók a cipőim, egy hasonló üzletben. A legtöbb lábbelit megrendelésre készítem. Egy cipő ára 250 eurótól 600 euróig terjed.

– Ön is a saját cipőit viseli?

– Persze. Most épp egy szürke, őszi félcipő van rajtam... Magas sarkú cipőket szinte egyáltalán nem hordok – kényelmes vagyok. De ez nem azt jelenti, hogy nem vásárolok néha. Én is nőből vagyok, és olykor-olykor nekem is megtetszik valami az üzletben. Egyébként, bármilyen furcsa, nem vagyok cipőmániás.

A cipő számomra az önkifejezés eszköze. Ha találkozom egy másik nővel, nem az az első, hogy végigmustrálom, mit visel.

– Élt már Prágában, dolgozott Pozsonyban, Olaszországban... Azt gondolnánk, egy divatszakmában mozgó ember számára lételem a nagyváros, a nyüzsgés. Ön mégis egy kis falucskába, Nyárasdra költözött.

– Mikor hazaköltöztünk a férjem falujába, átgondolt döntést hoztunk. Először is: nézzük a szakmámat. Nem tartom helyesnek, hogy a divat ilyen gyorsan változik. Nincs rá szükség. Ráadásul egy jó cipőnek küldetése, hogy több éven át csinos maradjon! Számomra nem a félévente változó trendek követése a fontos, hanem hogy kifejezzem magamat, és minőséget, originalitást hozzak létre. A másik dolog pedig, amiért a falu mellett döntöttünk, szeretnénk biztonságos környezetben élni, közel a családunk tagjaihoz. A férjem szintén kreatív szakmában dolgozik: egy pozsonyi reklámcégnél grafikus. És egy kicsit zenész is... Szerdahelyen ismerkedtünk össze.

rozsaszin-cipo.jpg

– Hogyan tovább? Egyáltalán: a cipőtervezésből meg lehet élni?

– Szeretnék tervezőként elhelyezkedni egy cipőgyárban, például a komáromi Riekerben. Saját cipőket egy ideig biztosan nem fogok tudni készíteni – már a várandósságom alatt sem tudtam. A cipőkészítés bizonyos folyamatai ugyanis fizikailag elég megterhelők. Arról nem beszélve, hogy olyan ragasztóanyagokat kell használni, amelyek belélegzése mérgező. (Ilyenkor egyébként maszkot kell viselni, de például a terhességem alatt már ezzel sem mertem megkockáztatni.) Ezért inast keresek magam mellé. Én megtervezném a lábbelit, elkészíteném az anyagokat, kivágnám a bőröket, ő meg elvégezné helyettem a komolyabb fizikai munkákat. A célom az, hogy szép lassan felépítsem a saját márkámat.

Dráfi Anikó
Kapcsolódó írásunk