Minden negyedik nő megtapasztalja a családon belüli bántalmazás valamilyen formáját. S ez hazai statisztika! És sokszor életre-halálra megy a játék.
Sok az agresszív ember, s ebből következik, hogy valamikor az életünk során valószínűleg magunk is belebotlunk egy vadállatba. Miről ismerhetjük fel idejében a bántalmazót? Ki az, akiből bántalmazó válik?
(© Riccardo Guasco)
Vali története
– Két hónappal az összeköltözésünk után derült ki, hogy valami nincs rendben Zolival. Összevesztünk egy szamárságon, és ő dühében akkorát rúgott a hálószobaajtóba, hogy kifordult a sarkából. Azt mondta, hogy nem bírja elviselni, ha valaki nem respektálja a véleményét. Mivel ő figyel rám, tőlem is elvárja ugyanezt, tehát viselkedjek rendesen! Olyan sokáig „igyekeztem”, míg végül másállapotba kerültem, és akkor már késő volt szakítani. Ma már tudom, hogy mindjárt akkor kellett volna összecsomagolnom, amikor betörte az ajtót. Azért, mert ilyesmit egy normális férfi nem tesz. Ennek ellenére még hét évig vele maradtam. Elhitettem magammal, hogy én vagyok a hibás, mindent rosszul teszek, s a butaságommal csak felingerelem. El sem tudtam a végén hinni, hogy egyedül is megállhatok a lábamon, egyedül is képes vagyok valamire, annyira függtem Zolitól.
Figyelmes és sürgető. Köznapi nyelvre fordítva: erőszakos
A pszichológusok szerint mindig már a legelején megjelennek a figyelmeztető jelek, csak a leendő áldozat nem ismeri fel azokat. Leginkább az téveszti meg a nőket, hogy az új pasi sürgetően lép fel, szinte kényszeríti őket, hogy költözzenek össze, jegyezzék el egymást, házasodjanak össze, legyen gyerekük. „Azonban ez nem szerelem. Csak annyit jelent, hogy a férfi markába akarja kaparintani a nőt, hogy kontroll alatt tarthassa” – jegyzi meg a pszichológus. A sürgetéssel gyakran együtt jár a férfidominancia megjelenése – a férj mindenről egyedül dönt. Arról is, hogy hová ruccanjanak ki este, kikkel barátkozzanak, milyen hobbija lehet vagy nem lehet az asszonynak, hogyan öltözködjön. És mindezt olyan szavakkal vezeti be, hogy csak a javát akarja, hiszen ő tudja egyedül, mi a jó neki, mert a nő butuska, nem ért az élet nagy dolgaihoz. A nőnek még imponál is, hogy ennyire gondoskodnak róla, védőhálót vonnak alá!
Az erőszakos férfi gyakran furcsa kapcsolatban áll az anyjával. Vagy kritikátlanul imádja, vagy csúnyán beszél róla. Feltétlenül fogjon gyanút a nő, ha új pasija mindent tudni akar a múltjáról és arról, hogy a nap minden percében hol van, mit csinál, mire gondol.
Ha pasija naponta többször felhívja telefonon, csak azért, hogy megkérdezze, hová tette a tejet, vagy elmondja, mennyire szereti, akkor ez nem a szerelem jele, hanem azt jelenti, hogy tudni akar minden lépéséről. Árulkodó jel az is, ha a férfi azon igyekszik, hogy elidegenítse a nőt a családjától, eltávolítsa a barátaitól, azzal érvelve, hogy ezek a kapcsolatok nem válnak a javára. A nő szakítson, ha a férfi csúnyán kritizálja az ő anyját, vagy rendre leszólja a barátait, mert könnyen előfordulhat, hogy pár év alatt lerombolja az összes társas kapcsolatát, és a nő egyedül, pártfogók nélkül marad.
Út a pokolba
Az egyik legálnokabb vélekedés az, hogy a bántalmazott nő maga tehet róla, ha bántják. Hogyhogy nem vette észre idejében, mennyire veszélyes a pasija? Miért költözött össze vele? Egyszerű a válasz: az agresszív emberek mesterien tudják manipulálni a másikat. S mivel rendkívül intelligensek, társaságban pedig szórakoztatóak, nehéz elhinni, hogy valami nincs rendben velük. És amikor elhangzik az első szitokszó, elcsattan az első pofon (néha pár év is eltelik közben), az „áldozat” már annyira meg van puhítva, hogy ezt nem veszi jelzésnek. Inkább magában keresi a hibát: „Mi van akkor, ha valóban igaza van, és én vagyok egy lehetetlen teremtés?”
Isabelle Nazare-Aga francia pszichológus összegyűjtötte az agresszív férfiak jellegzetes tulajdonságait. Ezek közül egy-kettő a normális emberekben is megtalálható, de nem halmozottan. Az agresszív férfi azonban folyamatosan manipulálja áldozatát, mert ez a természete, ezzel erősíti a saját önbizalmát. A manipuláló első dolga az, hogy a másikat teszi felelőssé. Saját elvárásait homályosan fogalmazza meg, gyakran ködösít, amivel társát teljesen elbizonytalanítja. Ugyanakkor elvárja, hogy a nő tökéletes és pontos legyen, soha ne változzon a véleménye, és az ő kívánságait haladéktalanul, abban a minutumban teljesítse. Általában kétségbe vonja kedvese képességeit (Mert te ilyen és ilyen vagy, ez a te bajod!), ami egyébként jellemző a módszerére.
Mindig mindenkit kritizál, leszól, és mások mondatait úgy értelmezi, hogy azok rossz fényt vessenek rájuk. Végül pedig olyan tettek elkövetésére veszi rá kedvesét, amilyeneket önszántából az soha nem tenne meg. Gyakran hangoztatja, hogy a nőnek pszichológushoz kéne járnia, mert nem normális. És ekkor a nő sorsa már megpecsételődött: semmi mást nem érez, csak félelmet. Sajnos, éppen ebben a lelkiállapotban a legkönnyebb valakit manipulálni.
Szegény, szegény „jó kislányok”!
Az első verbális vagy fizikai bántalmazásra általában olyankor kerül sor, amikor a férfit valamilyen sikertelenség éri. Nem sikerül egy jelentős üzletkötése, leváltják vezetői posztjáról, vagy elveszíti a munkáját. (Ezt mindig leveri a nőjén!)
A gyerek a második számú konfliktushelyzet: miért olyan, amilyen, miért sír, miért zavarja a férfit, stb. Általában ilyenkor kapja az asszony az első pofont. A legnagyobb baj, hogy ez a pofon nem az utolsó! Az utóbbi években romlott a helyzet. Az elmúlt tizenöt évben megváltoztak a családon belüli bántalmazás formái. A támadások kíméletlenebbek lettek, és egyre gyakrabban találkozni rendszeres kínzással, ami túllépi a szokásos családi erőszak határait. (Talán, mert a világ is keményebb körülöttünk, s erre az agresszor is keményen reagál, kevésbé bírja a gyűrődést: a feszültségét le kell vernie, vezetnie valakin.) Amikor azt hisszük, ennél rosszabb már nem jöhet, megjelennek a bántalmazás brutálisabb formái.
Mi módon fajulhat el ennyire a helyzet? Éppen a félelem miatt. Minél régebben tűri a nő a fizikai és lelki terrort, annál inkább növekszik a férfiban a meggyőződés, hogy büntetlenül megússza a kínzást, és annál agresszívabbá válik a viselkedése!
Kétféle nőtípus akad fenn az agresszív férfiak hálóján – nem véletlenül. Az egyik típus az, amelyiknek semmi jó nem történt eddigi életében: nem kívánt gyermek volt, kiskorában nem szerették, durván bántak vele, később kihasználták.
A másik csoportba azok tartoznak, akiknek nyugodt, boldog gyerekkoruk volt, drámai dolgok nem történtek velük, csak túl gyakran hallották: „Szófogadó, jó kislány legyél!” Az engedelmességre nevelés nem jó felkészítés az életre! Ezekből a jó kislányokból lesznek azok a felnőttek, akik mindent elkövetnek, hogy elnyerjék a másik ember szeretetét. Olyannyira rendes kislányok lesznek, hogy végül egy agresszív férfiak karmai közt végzik. Az egészséges önbizalom kialakulását gátolja, ha egy gyermek csak engedelmességgel tudja elnyerni a felnőttek elismerését. A gyermekeknek, főleg a kislányoknak feltétel nélküli szeretetre van szükségük: arra a tudatra, hogy lehetnek bármilyenek, a szüleik mindenképpen szeretik őket („Olyannak szeretünk, amilyen vagy!”). Ez a szülői hozzáállás a legbiztosabb módja annak, hogy a felnövő kislány ne kerüljön a manipuláló férfiak karmai közé. Mert csak a biztos önbizalommal rendelkező, öntudatos nők nem viselik el, hogy egy férfi megfélemlítéssel uralkodjon rajtuk. Azok a nők, akik gyerekkorukban azt hallották, hogy „a bátyád fiú, légy te az okosabb”, meg azt, hogy „okos enged”, felnőttkorukban is hajlamosak engedni.
– Én is a jó kislányok közé tartoztam – folytatja történetét Vali –, ezért sokáig nem jöttem rá, nem helyes az, hogy a férjem mindig megszid valamiért, nem engedi, hogy saját hitelkártyám legyen, mondván, egy bankkártya elég a családban. Nem férhetek hozzá a saját fizetésemhez, még egy kávéra sem ülhetek be a cukrászdába a barátnőimmel. Nem tűnt fel, hogy a végén már egyetlen barátnőm sem volt, és az anyukámmal is csak évente egyszer találkozom. Aztán megszületett a kislányom, és nem sokkal később a férjem ököllel az arcomba csapott. Ettől fogva rendszeresen vert. Hosszú idő után azonban egy alkalommal összeszedtem a bátorságomat, bepakoltam a holmimat egy táskába, és becsuktam magam mögött az ajtót. A kislányomnak köszönhetem, hogy rá tudtam szánni magam a szakításra. Itt, a bántalmazott anyák otthonában más történeteket is hallottam. A lányok megismételték azt, ahogy az anyjuk élt: az anyjukat is verte az apjuk, és ők is erőszakos férfit választottak. Pedig serdülőkorukban még föllázadtak az anyjuk ellen, mert őt okolták a rossz gyerekkorukért meg azért, amit akkor el kellett viselniük.
(© Riccardo Guasco)
A pszichológusok szerint kicsi gyerekkel könnyebb elhagyni a bántalmazó férjet. Az asszony egyszerűen fogja a gyereket, és elmegy. Tíz-tizenkét éves gyereket nehezebb meggyőzni arról, hogy az apja egy szörnyeteg, hiszen az anya mindig azt állította, hogy nincs semmi baj, apa csak fáradt, vagy véletlenül többet ivott a kelleténél. Néha az anya elveszíti gyermekét, főleg a fiúkat, akik az apjukkal akarnak maradni, mert erősnek és hatalmasnak látják. De pár év múlva rájönnek, hogy mi az igazság.
Mindenkinek jogában áll tévedni
Ha van valaki a családunkban, akit a férje bántalmaz, de mi habozunk, hogy közbeavatkozzunk-e, gondoljunk az egyik neves pszichológus szavaira: „Minden asszonynak joga van hozzá, hogy tévedjen. Nem kötelező, hogy ma is elfogadjunk valakit, akit annak idején szerettünk. A párválasztásra nincsen tudományosan megalapozott módszer. A párválasztás örök kockázat – minden egyes esetben.” Vali ehhez csak egy megjegyzést fűz hozzá:
– A lányom hároméves volt, amikor elhagytam a férjemet. Ma tizenhárom éves, és soha nem tett nekem szemrehányást. Épp ellenkezőleg: azt mondja, büszke rám, hogy volt bátorságom megtenni ezt a nagy lépést.
