Előző számunk legjobb írásaiból szemezgettünk.
Olvassák őket sok szeretettel!
NŐK A PÁLYÁN
Valóban kemények a kézilabdás lányok? Aki válaszol: Pénzes Mónika (Bős) és Csernyánszky Dóra (Komárom). Dóri és Moncsi betekintést engednek a hivatásos kézilabdázók világába. Mindketten a DAC színeiben játszanak, amit Moncsi megfejelt egy szlovák válogatott kerettagsággal is.
Dóri és Moncsi talpig nőcisen
– Hogyan találkoztatok a sporttal? Mikor került labda a kezetekbe?
Csernyánszky Dóra: – Édesanyám is kosarazik, őt követtem. Kiskoromban néztük a tévében a meccset, és megtetszett. Arra jutottunk, hogy megpróbálom. Azóta a labda szerelmese vagyok. Nélküle fél ember lennék.
Pénzes Mónika: – Amióta az eszemet tudom, sportolok. Már kisgyerekként kidobóztam és fociztam. Majd nyolcéves koromban anyukám elvitt az első kézilabdaedzésemre. Szégyenlős kislány voltam, már a terembe sem akartam bemenni, odabent pedig pánikba estem. Két kézzel téptem a hajam, hogy tessék engem szépen hazavinni. Megijesztett az idegen terep. Némi rábeszélés után adtam még egy esélyt a labdának – s itt ragadtam.
– Milyen mezszámban léptek a pályára? Mi a története?
Dóri: – Régebben 13-as voltam. Görbicz Anita miatt, aki nagy név, 233-szoros magyar válogatott. Neki is ez volt a száma, én pedig felnéztem rá. Naná, hogy a DAC-ban pedig lecsaptam a hetesre: ez a szerencseszámom. Eddig bevált.
Moncsi: – Nekem a kettes. A legelső mezszámom a hármas volt, a csapattársamnak a kettes jutott. Az jobban tetszett, kicseréltük. Nem gondoltuk túl.
Olvass tovább: Nők a pályán
KETTEN VANNAK
Ketten vannak, anya és fia. A fiú nem szeretne anyán osztozni, aki épp randira készül. Anya a száját rúzsozza, felveszi Marilyn Monroe-s fehér ruháját. A barackosban megtömik a kosarat kajszibarackkal, majd indulnak a randi helyszínére, a vadkacsaparkba Fehérkének becézett autójukkal.
Várnak, várnak a nagy Ő-re a pikniktakarón, anya egy legyezővel próbálgatja a csábítás trükkjeit... A férfi nem jön, kénytelenek összepakolni. Később együtt szednek virágot a mezőn, a fiú boldog, hogy anya megint az övé. Kárét hoz, s meghajol anyukája előtt. A hintó előállt, szép hölgyem! Nem kell nekünk senki, mire ez a nagy rohanás?!
Olvass tovább: Ketten vannak
ÉVI GYŐZELME AZ ENDÓ FELETT
Lengyel Ugrik Évi öt évvel ezelőtt járt nálunk. Akkor még csak reménykedett abban, hogy van kiút az endometriózisból. Azóta nemcsak egy új vezetéknévvel gazdagodott, de már egy éve egy csodálatos kisfiú édesanyjaként éli egyelőre tünetmentes mindennapjait. Lengyel Ugrik Évi Bátorkeszin él férjével és kisfiával. Most épp gyermekgondozási szabadságon van, egyébként a madari alapiskola szlovák–biológia szakos tanára.
Évi arcáról az utóbbi évben újabban nem tűnik el a mosoly. Szelídsége mögött az edzett harcosok szíve dobog. Azt mondja, Isten a legnagyobb harcosoknak adja a legnehezebb csatákat. Ő kiütéssel győzött az endóval szemben.
– Hogyan kezdődött a történeted? Kérjük, meséld el a kezdetektől!
– Kilencéves koromban menstruáltam először. Negyedikes voltam. Azt mondták, azért ilyen korán, mert magas, vékony lány vagyok. Görcsöltem, volt, hogy elájultam a fájdalomtól, hánytam. A gyermekorvos azt mondta édesanyámnak, hogy csak hisztizek, gyenge a tűrőképességem. Kiírta a fájdalomcsillapítót. Végül tizennyolc éves koromban anyu bejelentett a nőgyógyászához, aki megadta a diagnózist. Endometriózis.
– Tudtad, hogy ez mit jelent? Ismerted a betegséget?
– Azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák. Kutatni kezdtünk anyuval az interneten. Meddőség, ciszták, örök fájdalom: szörnyű érzés volt szembesülni azzal, hogy mi vár rám... Az orvos már az elején leszögezte, hogy ő nem specialista, esetleg hormonális kezelést kaphatok, mert ő nem operál. Elkezdett gyógyszerezni, aztán egy hónap múlva a kontrollon kiderült, hogy nemcsak megnőtt a cisztám, de már kettő van belőle. Rövid idő elteltével három cisztánál tartottam.
Olvass tovább: Évi győzelme az endó felett
LELKI START
Azt mondják, mosolyogj, és akkor a világ visszamosolyog rád. Tökéletesen igaz ez a mondás, így vagy úgy – de néha csak úgy. Aki érzékenyebb ember, annak viszont a tökéletlen pillanatokkal meg kell küzdenie – ezt vallja Nagy Andrea (Ragyolc, 37). Andrea riporter, műsorvezető és lélegzetelállítóan szép, egyszóval ha akarja, ha nem, felhívja magára a figyelmet. Ha valaki még ehhez megkapja batyunak az érzékenységet, akkor van mit csinálnia, hogy békébe kerüljön magával és a mindenséggel. Andreának a munkája sem egyszerű, naponta a topon kell lennie kívül-belül. Ebben olyan módszerek vannak a segítségére, mint például a transzcendentális meditáció. Így tesz nekem jót a meditáció! Nagy Andrea mesél gyógyító reggeleiről.
Nagy Andrea egy nógrádi palóc faluból, Ragyolcról származik. Tanulmányait a Budapesti Corvinus Egyetem média és kommunikáció szakán kezdte, majd Debrecenben elvégezte a Média Akadémia újságíróképzését. Andrea mindenhová magával vitte a palócságát. Az MTVA tudósítója, a Duna TV bedolgozója, az RTVS szerkesztője, valamint a MA7 műsorvezetője.
– Miben más a napod, ha meditációval indítod?
– Könnyedebben veszem az akadályokat, nyugodtabb vagyok, és jobban jelen tudok lenni. Amióta meditálok, a problémamegoldó képességem óriási mértékben megnövekedett. Ha kihagyom, hamar észreveszem, hogy szétszórt vagyok, kevesebb az energiám. A meditáció adja meg a napomhoz a lelki startot.
A mai ember túlterhelt a sok ingerrel, ezért megjelenik benne a türelmetlenség, a kedvtelenség, az életuntság. Ezen változtatni akarunk, csak nem tudjuk, hogyan. Elmegyünk futni, nyaralni, de nem változik semmi. Ám ha mindenki rendet tesz magában, akkor rend lesz a világban, eltűnik a rendezetlenség.
– Mi minden szükséges a TM-hez, mármint milyen eszköz?
– Egy stopperóra, azzal mérem a megszabott húsz percet. Leülök, beállítom a stoppert, behunyom a szemem, és mantrázom. Majd a végén van egy háromperces levezetés.
– A mantrát mindenki magának választja ki a meditációhoz?
– Mindenki saját mantrával dolgozik, ezt a beavatás során kapjuk meg. A mantra* egy szó vagy szótöredék. Nem az a fontos, hogy mit jelent, a rezgése a fontos. Érdekesség még ehhez, hogy mindenki csak a saját mantráját ismeri, én sem árultam el az enyémet senkinek. (*A mantra egy rövid szótag, szó vagy szöveg, amit meditálás közben ismételnek. A keleti technikák azt vallják, hogy ez az ismételgetés segít felszabadítani az elménket a gondok alól. A mantrázás szinte egyidős az emberiséggel. Hangok, szótagok, szavak, mondatok ritmikus ismételgetéséből áll, őseink serkentő, lenyugtató, gyógyító vagy mágikus hatást tulajdonítottak neki. A hinduizmusban és a buddhizmusban egyaránt megtalálható „om” szótag jelentése máig tisztázatlan.)
Olvass tovább: Lelki start
SZEMPILLAPOMA
Különbözőek vagyunk mi, nők, de valami mégis összeköt bennünket. A saját életünket szeretnénk élni, a saját életcélunkat kibogozni. Végh Andrea (31) a családi örökséggel fordult szembe, amiből lett egy kis „haragszomrád”, de szerette volna újrafogalmazni az életét. Megküzdött azért, hogy ma szépségnagykövetnek nevezzék.
Végh Andrea (31, Dunaszerdahely) Pozsonyban végezte a hotelakadémiát, de tanulmányai során rádöbbent, hogy nem a vendéglátás az ő útja. Új életet pedig úgy kezdett, hogy 2013-ban kiment Londonba – szerette volna kipróbálni magát az élet sűrűjében. Itt lépett be a szépség világába, a szempilla- és szemöldökstyling mellett tette le a voksát. Egy évtizede foglalkozik szempillaépítéssel. Több szakmai képzésen vett részt, 2018-ban Miamiban egy rangos világversenyen is megállta a helyét. Ma oktat, és a Lash Heaven márkát forgalmazza Szlovákiában. Párja autószerelő, egy kislányuk van, Amelia.
Régen azt mondták volna, hogy Andrea ezüstkanállal a szájában született. Nagyapja, Végh László ismert vendéglátós volt, Svájcban tanulta ki a szakmát. Később megvette a dunaszerdahelyi Bonbon Szállót, majd wellnesshotellé alakította, de Pozsonyban és a Magas-Tátrában is jó nevű szállókat működtetett. Ilyenkor mindig fogas kérdés az utódlás vagy a generációváltás, az alapító természetesnek veszi, hogy az utódok átveszik a céget. Van némi szülői ráhatás a pályaválasztásra, mert hol máshol is dolgozhatnának az unokák, mint a családi üzletben. Andrea esete a rossz óráé volt: ahogy a mondás mondja, másképp mutatott, és másképp ütött. Elvégezte ugyan a hotelakadémiát Pozsonyban, ám közben rájött, hogy a recepcióspult mellett nem tudja elképzelni az életét, de még a menedzseri székben sem.
Végh Andrea szemöldök- és szempillastylist, aki elmeséli, hogyan lehet valakiből hozzáértő szakember. Andi rögös útja során számos tapasztalatot szerzett. Trükkje, hogy olyan pillákat varázsol vendégeinek, amelyek csábítóan elegáns tekintetet eredményeznek. A természetellenesnek ható műszempilla agyonvágja a nő megjelenését. Kivéve, ha Végh Andi vesz bennünket kezelésbe.
A műszempilla Hollywoodban született 1919-ben: Phyllis Harver színésznőnek a Max Factor tincses műszempillát készített. Ettől kezdve indult a műszempilla hódító útjára. Audrey Hepburn, Doris Day, de Michael Jackson is műszempillával tette igézővé a tekintetét. A tincses pilla öt-hat szál pilla összecsomózásával készült.
– Ha nem sértelek meg a kérdéssel, megvolt mindened. Mi volt az, ami mégis hiányzott?
– Megvallom, hogy ezen még nem gondolkodtam. Igazság szerint sohasem szenvedtem hiányt semmiben, sokat köszönhetek a szüleimnek, nagyszüleimnek. Mindent megadtak nekünk, szerettem és élveztem a gyerekkoromat, sokat utaztunk. Amikor bekerültem a középiskolába, rájöttem, hogy bizony nekem sokkal több minden megadatik, mint a velem egykorú kamaszoknak. Volt is ebből egy kis lelki parám, el akartam titkolni, hogy ki vagyok, honnan jövök.
Olvass tovább: Szempillapompa
A NAGY NÉZÉS
A szerb Marina Abramović a valaha élt legnagyobb performanszművész. Nehezen hisszük el, hogy az is lehet művészet, ha csak valami hétköznapi dolgot teszünk. Például valaki szemébe nézünk. Művészetté attól válik, hogy nem akárki teszi és nem akárhogyan. Marina Abramovićra több százezer ember volt kíváncsi, pedig semmi mást nem tett, csak leült, és a szemébe nézett annak, aki leült vele szemben. Marina Abramović pillantásának ereje volt, s pont ez avatta őt művésszé. Nevét a legnagyobbak között jegyzik.
A Nyugvó energia c. performansz: szerelmével, Ulayjal egy kifeszített nyíl két oldalán álltak. A hátradőlt Marina a felajzott nyílba kapaszkodott, míg Ulay a nő szívére irányzott nyilat tartotta a húron. Ha a férfi keze megremeg, Abramović meghal.
Tizenöt évvel ezelőtt három teljes hónapig csak az ő kiállítása töltötte ki a New York-i MoMA összes emeletét. Performanszai mindig az emberi test tűréshatárait tesztelték. A legmesszebb a Ritmus 0-ban ment, amikor hat órán keresztül állt mozdulatlanul a közönséggel szemben, akik az odakészített tárgyakkal – például késekkel – bármit megtehettek vele. Pár óra alatt elszabadult a pokol, a nézők lemeztelenítették, az egyik látogató belevágott a nyakába, majd töltött fegyvert tartottak a fejéhez. Aztán mikor letelt a hat óra, Abramović elindult a nézők felé, akik észvesztve menekültek előle...
Marina Jugoszláviában, Belgrádban született 1946-ban. Pont olyan gyerekkora volt, mint amilyet az ember a kőkemény szocializmusban elképzel: anyja még 29 éves korában is kötelezte, hogy érjen haza este tíz előtt. A művésznő mindig azt nyilatkozta, hogy az anyja sosem szerette, de mára megbocsátott neki. „Most már nagyon jól vagyok, és anyám legalább fegyelemre tanított, ami a legfontosabb dolog az életben. A fegyelem mindig komoly hasznomra volt. Eleinte lázadtam ellene és gyűlöltem, de most már úgy érzem, ő teremtette meg bennem a harcost, aki képes legyőzni az akadályokat!” – nyilatkozta egyszer.
Olvass tovább: A nagy nézés
LÉGY RÉSEN!
Miért van olyan kevés cserkész? Pedig aki egyszer belekóstol a cserkészéletbe, a gyerekét is cserkésznek adja. Kevés viszont a csapat, nem alakulnak újak. Van azonban kivétel! Légy résen, avagy cserkészet Párkányban. Bokor Réka (38) Szőgyénben nőtt fel, ahol minden gyerek vagy néptáncra járt, vagy cserkész volt. Réka 25 éves koráig aktívan cserkészkedett. Azt szeretné, ha a párkányi gyerekek se maradnának ki az élményből, mely egész életre tartást ad. Réka ma kultúraszervező, újságíró, városi képviselő és a Jóvilágvan zenekar énekesnője.
Bokor Réka: ,,Sokan mondják, hogy népdalszerű dalokat írok... A cserkészekkel tanult sok népdal a vérembe ivódott. Négyéves koromtól jártam a kisebb lányok őrsi gyűléseire, már akkor szerettem énekelni."
A rendszerváltás után olyan gyorsan alakultak egymás után a cserkészcsapatok, ahogy a gombák nőnek eső után az erdőben. Majdnem minden faluban verbuválódott egy-két őrs. Mert cserkésznek lenni jó!
Hogyan is volt, mikor zászlót hímeztünk, őrsi indulót énekeltünk, nyakkendőgyűrűt faragtunk gubacsból...? A heti őrsgyűléseket ma aranykeret őrzi a szívben. Ezek a cserkészek ma már szülők, és szívesen terelgetnék csemetéiket a cserkészet felé.
Bokor Réka (38) vezetésével ma három párkányi őrsben folyik a cserkészmunka heti rendszerességgel. Réka így szeretné meghálálni, hogy megválasztották Párkányban városi képviselőnek. Hogyan kell a csapatépítést elkezdeni? – kérdezzük tőle.
– A mai fiatalok messze vannak a természettől, a víztől, az erdőtől, a csendtől, a képernyőmentes élettől. S lehet, hogy a Teremtőtől is – mondja Réka. – A cserkészet ennek ellensúlya lehet. A gyönyörű népdalok beivódnak a sejtjeinkbe, engem például ma is táplálnak. Egy cserkészőrsben 5-10 gyerek úgy tud felnőni, hogy az alig idősebb vezetővel elválaszthatatlanok lesznek. Életre szóló kötelékek születnek így. Sok rossz érhet bennünket az életben, de ami a szívünkben él, azzal nem bír.
Olvass tovább: Légy résen!
