Van, aki kutyát tart, pénzérméket gyűjt vagy épp utazgat, ha a hobbikról van szó. Én eredetileg grafikát tanultam, de ki akartam lépni a komfortzónámból. Jó megoldásnak látszott, ha kiegészítem az iskolában szerzett ismereteimet. Ez lett az én új „hobbim”.
A szakközépiskola befejezése után nagy ambícióim voltak: továbbtanulok, egyetemre fogok járni. Szüleim nem túl nagy lelkesedéssel fogadták az ötletet. Nem mintha nem örültek volna. De tudták, ahhoz, hogy grafikusként tudjak megélni, elsősorban ügyesség és kreativitás kell, nem pedig egy, a nevem elé ragasztott cím. Én azonban kitartottam az elhatározásom mellett, és jelentkeztem a szomszéd városban található szakiskolába.
De nem jól választottam szakot. Erre akkor jöttem rá, amikor az első tanítási napon beléptem a tanterembe, és láttam, hogy csupa fiú ül a padokban. Az osztályban csend lett, és minden szem rám szegeződött. Nem baj – mondtam magamban –, szuper, az IT közel áll a grafikához, és a technológiához is van érzékem.
De kiderült, hogy nem áll közel, és érzékem sincs hozzá. A srácok rendesek voltak, igyekeztek segíteni, megírták a házi feladataimat, felelés közben súgtak, tanácsot adtak, szóval támogattak. De mindezek ellenére sejtettem, hogy az algoritmusok és adatstruktúrák, az informatika és a matematika nem azok a tantárgyak, amelyek nekem valók. Mindenki tudja, milyen nehéz olyasmit tanulni, ami olyan távol áll az embertől, mint Makó Jeruzsálemtől. Egyszerűen nem ment. S bár nem szívesen adom fel a küzdelmet, nem szeretem abbahagyni, amit elkezdtem, most mégis ez történt. Feladtam a továbbtanulással kapcsolatos terveimet, és grafikusi állást vállaltam. Egyáltalán nem hiányzott az a pár betű, amit a nevem elé biggyeszthettem volna.
De a bogár már „be volt ültetve a fülembe”, és rendre ott motoszkált. Telt az idő, és egyre gyakrabban ösztönöztek a körülöttem lévő nők: a barátnőim, a kollégáim, de leginkább a nővérem, aki egyedülálló anyaként már a második egyetemet végzi távúton! Nekem még nincsenek gyerekeim. Világos volt: most vagy soha!
Akkor hogyan tovább?
Akkor már tudtam, hogy olyan szakot kell választanom, amiben nincs matematika, sem más, ami hozzá hasonló. Egy fővárosi magániskolára esett a választásom. Szeretek írni, és a tömegtájékoztatásban dolgozom, tehát médiatanulmányokat fogok folytatni – döntöttem el –, különös tekintettel a tömegmédiára. Van ebben PR, marketingkommunikáció, stilisztika, modern nyelvhasználat. Sok ismerősöm nem értette, miért kezdtem el újra tanulni.
„Hétvégeken iskolába fogsz járni? Ez magániskola, nem lesz ám ingyen!” Nem, nem lesz ingyen. Egy magániskolába nem úgy jár az ember, hogy majd elkávézgatunk a barátnőnkkel, átutaljuk egyhavi fizetésünket, és megvan a szemeszter. Néha megállapítom, hogy lehetne így is, de a tanulás itt ugyanolyan kemény munka, mint a többi iskolában. Talán csak az a különbség, hogy a magániskola előtti parkoló olyan, mint egy luxusautókat árusító szalon, a hallgatók pedig mint egy szépségklinika reklámjában szereplő modellek. De vannak olyanok is, akik – mint én meg Betti, az új osztálytársam – villamossal járnak az előadásokra, és mindennap hálát adnak, hogy nem kell matematikai feladványokkal foglalkozniuk.
Sokszor megfogalmaztuk már egymásnak, mennyire örülünk, hogy ide jelentkeztünk. Hiszen nem ülünk egy helyben, kezdtünk magunkkal valamit – akár változtat az életünkön az a név elé illeszthető betűcsoport, akár nem.
Ezért mindenkinek azt tanácsolnám – legyenek bármilyen életkorban, amikor elhatározzák, hogy belekezdenek valamibe, ami kívül esik a komfortzónájukon –, hogy ne üljenek otthon a fenekükön. Vágjanak bele! Csak annyit kérek cserébe, drukkoljanak nekem, hogy a többi szemesztert is végezzem el olyan jó eredménnyel, mint az első kettőt. S főleg hogy sikeresen befejezzem az iskolát, és sorsom könyvében elégedetten kipipálhassam az „egyetem” feliratú rubrikát...
