Jancsó Péter (36) évekig a Zoboralján tanított egy kisiskolában. Ha van elhivatottság, ami űz, szív, ami hajt, akkor az benne ott dobog.
Péter nemrégiben Komárom mellé költözött a feleségével, de még akkor sem adta fel. Csak idén, mikor már az ingázás nagyon fárasztó volt. Péter Gímesen tanított, egy vegyes tanítási nyelvű alapiskolában. A szlovák részen 300, a magyar részen 30 diákkal működik ez az iskola. De legalább van, létezik, él.
Jancsó Péter
– Gímes az évek során szépen elszlovákosodott, pedig a néprajzosok pár évtizede még úgy jártak ide, mint haza.
– Az alsó tagozaton összevont osztályokban tanítanak a pedagógusok. A felső tagozaton néhány éve még találtunk 15 diákból álló osztályközösséget, de ma már van, ahol csak ketten koptatják az iskolapadot. A most elballagott kilencedikben három gyerekünk volt. Idén ismét nem írattak be gyereket az első osztályba. Ami aggasztó, bár ötödiktől az osztályok feltöltődnek a környező kisiskolák diákjaival. Hét-nyolc gyerek mindig összejön Kolonból, Zséréből, Alsóbodokról.
– Miért ilyen kevés a gyerek?
– A környéken már csak Nagycétényben van magyar nyelvű óvoda. Szerencsére azért még figyelnek a környékbeli óvodákban arra, hogy legyen magyar ajkú óvodapedagógusuk is.
– Mi az, ami itt fogta Gímesen? Egy fiatal tanár inkább a növekedést szeretné, azt a helyet, ahol jövő van... Idevalósi születésű?
– Nem, nem itt nőttem fel, de én is egy kis faluból, Óvárból származom. Ipoly menti palóc vagyok. Nálunk is kisiskola működött, de két éve már nincs diák az iskolában. Mindig is tanítani akartam, így kerültem Gímesre: s egy kicsit mintha hazajöttem volna. Hisz Nyitrára is vissza tudtam menni, az egyetemi albérletembe.
A nyolc év alatt többnyire magyart és történelmet tanítottam, de volt olyan év, hogy én is tanultam: például technikát, hogy aztán taníthassam. Nyolc gyerkőcnek tornaórákat is tartottam.
– Csak hogy képünk legyen róla: ők hányadikosok voltak?
– Három évfolyamból jöttek össze. Jó volt velük focizni, de kis atlétika, futás is előfordult ezeken az órákon. Élveztük nagyon. Osztályfőnök is voltam az évek során.
– A kisiskolákban családias a légkör. Ez előnyt jelent?
– Hogyne! Nekünk abból kell előnyt kovácsolnunk, ami egyébként a hátrányunk. Mert a kis létszámú osztályoknak valóban rengeteg előnye van. Sokkal jobban oda tudunk figyelni a gyerekekre. Erős kapocs alakul ki pedagógus és diák között; és ez kihat a tanulási folyamatra. Tudunk egymásra rezonálni. Az utolsó tanévben már Csallóközaranyosról ingáztam. Reggel a gyerekek látták, hogy fáradt vagyok, sokszor félig aludtam a másfél órás autóút után. Azt mondták: „Tanító bácsi, inkább dolgozunk csendben!” S ez oda-vissza is érvényes volt. Mi, tanítók is azonnal láttuk, ha valami megváltozott a gyerekek családjában, valami rossz felé mozdult el, és segítő kezet tudtunk nyújtani.
– S hogy ment a tanulás?
– Az iskola szlovák részén a diákok az országos felmérést az átlag alatt 10-15 százalékkal írták meg, a magyarok ugyanennyi százalékkal a léc felett. Tehát működik az, hogy kisebb osztályban a tanár mentorként tud megjelenni, ami a modern pedagógiának az egyik eszménye: hogy a tanár ne frontálisan oktasson, hanem inkább rávezesse a gyerekeket a tanulásra. A csoportoktatásban ez sokkal inkább megvalósítható. Egyetlen hátránya van a kisebb létszámnak: a kis osztályokban a versenyszellem is kisebb. Ha van egy jó képességű gyerek az osztályban, ám a többi 4 gyengébb, a jó sem erőlteti meg magát, mert minek. Kevesebb munkával is megvan a jobb jegy.
– Milyen a gímesi iskola felszereltsége?
– Közös igazgatású, viszonylag nagy iskoláról beszélünk, a felszereltség modern, vannak interaktív tábláink, számítógépeink. Csak a tornaterem hiányzik, mint sok más, még az 50-es években épült iskolából. Bár üzembe helyeztek egy műfüves pályát, és a Forgách-kastélyban is volt helyünk tornázni. (Ez Gímes fő nevezetessége, az 1700-as években építette Forgách Pál püspök – a szerk. megj.)
– Milyen iskolát választanak a gímesi diákok kilencedik után?
– A mi diákjainknak nem okoz gondot a szlovák nyelv. Nekik természetes a kétnyelvűség, így sokan a nyitrai szlovák nyelvű gimnáziumot vagy szakközépiskolát választják, bár többen mennek a komáromi magyar gimnáziumba is. A sorban helyet kap az érsekújvári elektrotechnikai és az alsóbodoki magán szakközépiskola is, ami, sajnos, a végnapjait éli. Ott sincs diák. Mi igyekszünk erősíteni a gyerekekben, hogy csak a magyar középiskolában fognak szert tenni olyan baráti kapcsolatokra, közösségekre, melyek segítenek a magyarságuk megőrzésében. Szomorú tapasztalat, hogy néhány volt diákunk, aki eljön megnézni a karácsonyi műsort, már töri a magyart. Az asszimiláció, a beolvadás egy visszafordíthatatlan folyamat.
– Hogy látja a jövőt? A gímesi iskolának mi lesz a sorsa?
– Zoboralján hosszú távra monitoroztuk a diáklétszámot. Mivel itt mindenki ismer mindenkit, tudjuk, hol van fiatalabb testvér, akit minden bizonnyal hozzánk íratnak majd. Az óvodáskorú magyar ajkú gyerekekről is van tudomásunk. Ez az elmélet – aztán ott vannak a csalódások. Amikor mégsem hozzánk adják be a gyereket, pedig az idősebb testvér még ide járt. Viszont van vegyesházasság, ahol otthon szlovákul beszélnek, mégis a magyar iskolánkat választják a gyerek számára.
Alapvetően nincs pánikhangulat a pedagógusok között, mindenki teszi a dolgát. Ha leromboljuk a mítoszt, miszerint a szlovák iskolával jobban lehet érvényesülni (amit egyébként a számok nem igazolnak), akkor azt látjuk, hogy a magyar iskola minőségi oktatást nyújt. Ami persze azzal jár, hogy több órája van a diáknak, hiszen pluszban tanulja a szlovákot.
– S nem mondja ilyenkor a tanár, hogy: Ejnye, ne terheljük azt a diákot...?
– Ilyen hangok is vannak. De a magyar gyerek csak az anyanyelvi iskolában sajátíthatja el a saját kultúráját és történelmét. Zoboralja egy sereg régies magyar népszokást őrzött meg, s ezek a kincsek nem a szlovák kultúra részei: ezeket csakis mi tudjuk nekik megtanítani, hiszen a magyar gyerekek dédszülei vitték tovább ezeket generációkon keresztül. Mi kimondottan ügyelünk arra, hogy a néphagyomány ne csak színpadi előadás legyen, hanem élő dolog. Ilyen például a betlehemezés, a villőzés, a dananajozás, vagy a sok szebbnél szebb népdal, amit Kodály itt összegyűjtött. Ezek még mindig itt pulzálnak körülöttünk.
– Ismerik ezeket a gyerekek?
– Hogyne! Iskolánk évről évre megrendezi a Zoboralja Kis Csalogánya népdaléneklő versenyt. Ezek a gyerekek úgy éneklik az ősi balladákat, hogy nekem, Ipoly mentinek sajog a szívem, hisz nálunk ez már kihalt. Nemrég diákok érkeztek Magyarországról, és büszkén mondták: megtanultunk egy itteni népdalt, A csitári hegyek alatt-ot. S csodálkoztak, hogy azt itt mindenki ismeri, a gyerekek is, nem csak az idősek. Hogyne, hisz ez a legemblematikusabb daluk, de rengeteg ilyen dallam van. Hatalmas kincs van a zoboralji gyerekek kezében.
– Milyen a szülők együttműködése az iskolával?
– Osztályfőnökként is tevékenykedtem, hét gyerek volt az osztályomban, szinte mindegyik pedagógus szülő csemetéje. Azok a szülők jól tudták, mit jelent a nevelés, és bekapcsolódtak a rendezvényekbe. De a gyerekek is nagyon helyesek voltak. Amikor bent voltam, ott csend volt és fegyelem. Volt poénkodás; én nem a poroszos megoldások híve vagyok, de azért meghúztam a határokat. Az eredmények engem igazoltak. Végül mindenki sírt, amikor eljöttem: a gyerekek is, én is.
– Irodalmat és történelmet tanított. A mai gyerekek érdeklődnek még az írók, költők vagy a történelmi események iránt?
– Fel kell kelteni a figyelmüket, hogy érdeklődjenek. Az ismerkedést mindig azzal kezdtem, hogy megkérdeztem a gyerekektől: Mit olvastok? Többnyire azt válaszolták, hogy semmit. Innen szép nyerni – gondoltam magamban. S azontúl a diákok úton-útfélen azt látták, hogy én is olvasok. Ha dolgozatot írtak, én azalatt olvastam. Ha rendetlenkedtek, felolvastam nekik, amíg csak meg nem nyugodtak... Méghozzá kortárs író művét, hogy a diákok megtudják: az irodalom nem csak a holt költők műfaja. Elmeséltem nekik, hogy a szünetben, mikor telefonálni láttak, épp Tőzsér Árpáddal beszéltem, aki az irodalomkönyvünkben is szerepel.
– Ezek szerint érdekességekkel próbálta közelebb hozni az irodalmat. Sikerült?
– Janus Pannoniusnak a Pannónia dicséretén kívül is van sok más műve; és ha a gyerek megtudja, hogy a 15 éves Janus be akart rúgni a barátaival, máris közelebb visszük hozzá az írót – és azáltal a művet is. Ugyanígy voltam Csokonai Vitéz Mihállyal is. Ha megismerjük a Dorottya keletkezését, máris érdekesebb a mű. Én ötödikben Piszkos Fredet olvastam, mert a rutint az hozza meg, ha az ember naponta egy-két órát olvas. Hiszem, hogy előbb-utóbb a diák a fantasytől el fog jutni Móriczig, Kosztolányiig, Grecsó Krisztiánig. Ha én krimit olvasok, nekem meg kell keresnem, milyen volt az a pisztoly, amivel megölték a szereplőt. Vizuális típus vagyok: mikor olvasok, nem a betűket látom magam előtt, hanem a történetet – mint egy kivetített képet. S hogy mennyire érdekli ez a gyerekeket? Mivel engem nagyon, teljes lendülettel próbálom nekik átadni az élményt. Abba kapaszkodunk, ami érdekli őket.
Az egyetemen Bárczi Zsófia tanárnőtől azt hallottuk, hogy visszamenőlegesen kellene az irodalmat tanítani. Osztom a véleményét, mert a mait értjük, hisz ez a miénk.
– Mit ajánl, mivel kezdjék a gyerekek az olvasást?
– Én Rejtő Jenő műveit szoktam ajánlani. Gímesen olvassák a diákok, és tetszik is nekik. Rengeteg műve van, nem csak A tizennégy karátos autó. Vagy ott vannak a képregények: vannak zseniális képregények is. Az Egri csillagokat feltétlenül el kell olvasnia minden gyereknek. Azt igazából meghagynám a régiek közül, meg A Pál utcai fiúkat. De mást nem igazán. Újítani kellene a kötelező olvasmányok terén is. S azzal is közelebb lehetne hozni a gyerekekhez az irodalmat, ha maga a kortárs író tartana nekik egy rendhagyó órát. Kipróbálhatnák a kreatív írást, és saját szemükkel tapasztalhatnák meg, hogy akinek a könyve ott van a polcon, ő is hús-vér ember. Tervem, az van, rengeteg!
– Köszönjük a beszélgetést, és sok sikert kívánunk hozzájuk!
Péter nem véletlenül szakadt el olyan nehezen a gímesi kisiskolától. Igaz, hogy az Ipoly-vidék szülötte, de kis palócként ő maga is kisiskolában tanult.
– Én is jártam iskolabusszal iskolába, tudom, mit jelent a magyar szó után utazni – mondja. – Bussán kezdtem az iskoláimat 1992-ben, két évre rá megnyílt nálunk az egyházi alapiskola, harmadikba és negyedikbe már oda jártam. Közben megszűnt a magyar tagozat, így ötödikben Ipolyvarbóra kerültem. Ez naponta egy óra utazást jelentett volna, de még busz sem járt, így autóval, később egy alapítványi finanszírozású kisbusszal hordtak minket iskolába. Gimnáziumba Ipolyságra jártam, s elmondhatom: jó iskoláim voltak. Jó tanárok tanítottak, nem véletlenül lett tanár belőlem is. Egyetemre Nyitrára jártam, magyar nyelv és irodalom-történelem szakon szereztem diplomát.
