Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor első gyerekem születése után meztelenül beálltam a tükör elé. Sikerült 25 kilót hízni a 9 hónap alatt. Alig huszonhat éves voltam. A bőröm menthetetlenül és véglegesen striás lett, a császármetszés nyomát csúnya, duzzadt, vörös heg jelezte. És a mellem... Úristen, ez az én mellem?

Az arcom – mint a pöttyös bögre – tele barna pigmentfoltokkal. Fiatal, csinos nőből hirtelen asszony lettem – ráadásul csúnya és kövér asszony. Elsírtam magam. 

igy_latom_en.jpg

Nyilván most sokan azt kérdezik: hogy hízhattam meg ennyire? Miért nem vigyáztam magamra? Nem akarom mentegetni magam, de valószínűleg felborulhatott a hormonháztartásom. Az se tehetett jót, hogy mindjárt a főiskola után estem teherbe. Vad idők voltak, hat éven át éjszakáztam, alig ettem. A szervezetem hosszú időn keresztül éhezett – és ez megbosszulta magát. A fiammal olyan éhes voltam, hogy a vasszöget is meg tudtam volna enni. Mégsem mentem tönkre belé. Szerencsére gyerekkoromtól kezdve dicsérték a külsőmet, ezért a lelkem mélyén tudtam, hogy én igenis szép vagyok. (Anyukák, apukák! Ezért is olyan fontos, hogy dicsérjétek sokat a lányaitokat!) Másrészt pedig boldog voltam. Szerelmes voltam a kisfiamba – és persze, a férjembe.

Mára már elváltak útjaink, de akkoriban telve voltunk szerelemmel, reménnyel. A volt férjem egy árva szót sem szólt a megváltozott külsőmre, sem akkor, sem később. Soha. Azt mondta, úgy szeret, ahogy vagyok... És azt hiszem, sokáig így is volt. Mindennek ellenére szörnyű volt tükörbe nézni. Azelőtt utánam fütyültek az utcán; megszoktam, hogy ingyen kapom a fagyit az árustól; hogy a „garázsjáratos” busz megáll mellettem az utcán, és bevisz a belvárosba... Imádtam, hogy nő vagyok, imádtam minden porcikámat! Imádtam a magas sarkút, a miniszoknyát, a csipkés felsőt, és hogy peckesen állt a mellem.

Mindennek vége lett. Nem tudtam hová tenni az agyamban, hogy már nem az a nő vagyok, aki 9 hónappal azelőtt voltam. A változás gyors volt és drámai, én meg túl fiatal voltam ahhoz, hogy szó nélkül belenyugodjak.

Milyen érzés volt?

Évekkel később láttam egy reality showt-t: elhízott angolokat próbáltak lefogyasztani egy léböjtkúrás táborban. Az egyik nő, egy egykori modell már csak árnyéka volt valamikori önmagának. A táborban történt vele egy kellemetlenség. Megtetszett neki az egyik férfi, akivel elkezdett flörtölni. A férfi értetlenül bámult rá – eltartott egy ideig, míg a nő felfogta, hogy a férfi semmit sem szeretne tőle. Kínos jelenet volt, a végén a nő elsírta magát.

Én akkor – a realityt nézve – értettem meg a saját érzéseimet. Ennek a nőnek erős énképe volt. Megszokta, hogy a másik kezét-lábát töri, mikor ő rámosolyog. Megszokta, hogy megáll a kés a levegőben, mikor belép egy terembe. De nem úgy volt már, mint volt régen... Ellenben a nő lelke és a tudata még a régi volt – csak a teste változott meg, de azt meg nem látta, mert nem állt a tükör előtt a nap minden pillanatában. Értelmezhetetlen volt számára az elutasítás. Kábé ilyen érzés volt nekem is az új testemben felébredni.

drafi-no-es-a-teste.jpg
Dráfi Anikó

Sokáig őrült problémát okozott az öltözködés. „Megboldogult lánykoromban” 36-38-as méretet viseltem. Ideális konfekcióméret voltam. Ez azt jelenti, hogyha levettem egy kosztümöt a fogasról az üzletben, akkor nem kellett átalakítani. Természetesen nem állt jól minden, de 25 éves koromra megvolt a kialakult ruhatáram. És ekkor hirtelen 44-es méret lettem: az egész imádott ruhatáramat kidobhattam a kukába – szexi bugyistul, a tűsarkú cipőimmel együtt. Legnagyobb megdöbbenésemre még a lábméretem is megváltozott: szélesebb és nagyobb lett a lábam.

Nem volt pénzem új ruhatárra, emellett azzal szembesültem, hogy ilyen méretben csak nagymamaruhák kaphatók (mindez csaknem 18 évvel ezelőtt történt), esetleg valami konzervatív „izék”. Ráadásul a fenekem eléggé kikerekedett, felül meg egy mérettel keskenyebb lettem, így többé nem passzoltak rám a konfekcióméretek. Nem álltak jól a bevált fazonok, ezért sokáig nem találtam a stílusomat: hiszen kismamaként elsősorban kényelmes ruhákat hordtam, én meg szeretem „kipöttyinteni” magam (ahogy a pesti barátnőim mondják).

Mivel otthon voltam, nem kellett a smink, a hajamra meg már nem maradt erőm. Évekig szörnyen néztem ki, és szinte állandóan szégyelltem magam az utcán.

A fiam születése után nagyjából három év alatt sikerült szépen visszafogyni, igaz, csak 40-es méretre. Kezdtem magam jól érezni a bőrömben: végre olyan ruhákat viselhettem, amiket szerettem! Ellenben megint teherbe estem, majd harmincéves koromban megszületett a lányom. Ismét 44-es méretre híztam, és többé már nem tudtam lefogyni, hanem még nagyobbra nőttem. Egy másik ember lettem, másik testtel, másik élettel – így újra kellett rajzolni a körvonalaimat. Tanulnom kellett, mennyi helyet foglalok el a térben, kire hogyan nézhetek, és ki hogyan néz rám.

A válás után agyonidegeskedtem magam, hogy akkor most ennyi idősen, kövéren mi lesz velem? Kinek fogok így tetszeni? Meglepetésemre egész kellemes visszajelzések érkeztek. A legnagyobb élményem pár évvel ezelőtt, egy júliusi napon esett meg velem. Azóta is sokat gondolkodtam rajta, hogy mi történhetett: mindenesetre visszakaptam a nőiességembe vetett hitemet, és jócskán helyrebillent az önbizalmam. Az történt, hogy szerelmes lettem. Kis pillangók röpködtek a gyomromban, örökké lázban égtem, mert szent meggyőződésem volt, hogy valaki számára megint gyönyörű, izgalmas és szexi vagyok.

elofizetes_uj_no_45.png

Szóval a negyvenfokos hőségben negyvenfokos lázban készülődtem egy pesti koncertre. Szakadt rólam a víz, siettem, úgyhogy nem sokat lacafacáztam: felvettem a fekete rövid ujjú trikóm, meg az egyetlen rövidnadrágom, egy ronda, zöld, katonai jellegű cuccot. (Ne felejtsük el, 46-os méret vagyok, úgyhogy cseppet sem voltam szexi). Tudtam, hogy a koncert egy kavicsos részen lesz, így a kopott szandálomat húztam fel. Izzadt hajamat meg felcsaptam a fejem tetejére. Csak egy szabadtéri koncertre indultam a negyven fokos hőségben, semmi több.

Már a komáromi vonatállomáson leszólított egy ronda holland. Én meg teljesen gyanútlanul magyarázni kezdtem neki, hogy melyik vonatra szálljon fel. Mire megkérdezte: elkísérném-e a hotelbe? Eltölthetnénk egy görbe éjszakát... Azt hittem, rosszul hallok. Hát úgy nézek ki a katonazöld gatyámban, mint egy olyan nő? Vagy ennek tök mindegy? Fuuu... Pfuj! Majdnem elfutottam, majd azon mélázgattam a vonaton: vajon egyes pasasok honnan veszik maguknak a bátorságot, hogy csak úgy kikezdjenek a magányos nőkkel?

Röpke egy óra múlva már a villamoson zötykölődtem, ahol dafke!, megint leszólítottak. Csak most egy fiatal, 28 éves srác. Hogy úristen, neki pont az ilyen nők az esetei, mint amilyen én vagyok.

Akik idősebbek, és kicsit... Olyan kövérek. (Szó szerint ezt mondta, én meg nem tudtam, nevessek-e vagy sírjak rajta). És hogy ne hagyjam őt itt, adjam meg a telefonszámomat, vagy legalább áruljam el a nevem, és majd megkeres a Facebookon. Könyörgött, hogy adjak neki egy esélyt. A kapuig kísért, én meg csak néztem nagyot. Mi van ma, mindenki bolondgombát evett? Mikor a nagy melák kidobófiúk is megkérdezték tőlem, hogy egy ilyen csinos nő hol hagyta a férjét, már meg sem lepődtem. 

Széles jókedvem kerekedett, sőt, meggyőződésem volt, hogy a zenekar gitárosa a koncert alatt velem szemezett. Ki mással? A koncert után pedig megismerkedtünk (egy közös ismerős által). Őrült egy este volt. Ért pár hasonló meglepetés azután is – de ilyen erős, fiatalos élmény azóta sem. Sokat gondolkodtam rajta: vajon mi történt azon a forró júliusi napon? Előtte 15 évig a kutya sem nézett rám, és én meg nem lettem vékonyabb, sem fiatalabb. Nem voltam csinosan öltözve, a hajam meg egyenesen pocsék volt, és csorgott rólam az izzadság.

Mégis, egyértelmű sikerem volt. Hogy lehet ez? És arra jutottam: szerelmes voltam, attól pedig jókedvű és mosolygós. Ahogy már írtam, tudtam, hogy valaki számára gyönyörű, izgalmas és szexi nő vagyok. Ettől szó szerint erotikus lett a kisugárzásom. Ez volt a nagy titok. Ekkora hatalma lehet egy férfinak egy nő fölött – és ennyire fontos, hogy mit gondolsz, vagy mit hiszel magadról! Mindennek ellenére egyáltalán nem gondolom magamról, hogy gyönyörű volnék.

egy-no-es-a-teste-kezdo.jpg

Visszatetszők számomra azok az Insta-istennők, akik lógó hassal, parányi bikiniben; esetleg vastag bajuszkával az orruk alatt szelfiznek, mert le akarják nyomni a torkunkon a szlogent, hogy „Mindenki szép!” Nem, nem szép mindenki – de bárki kihozhatja magából a maximumot. Nem értek egyet a „bárhogy jó vagyok” trenddel, elsősorban azért nem, mert a külső tükrözi, hogy ki mennyire van rendben önmagával.

A kettő pedig kölcsönösen hat egymásra: igenis, emelhetjük az önbizalmunkat, ha jobban odafigyelünk. De az ember egyáltalán nem olyan csinos kövéren, mint karcsún. Meggyőződésem, hogy vékonyabban, fittebben jobbak lennének az esélyeim a nagy párkereső játékban. (Az utcán is jobban megnézik a karcsú, csinosan öltözött nőket.) Szóval, a fogyás nagyot dobna az önbizalmamon. Mindent összevetve, itt állok negyvenes éveim közepén, 46-os mérettel. Szültem két gyereket, akik azóta megnőttek, én pedig újra szoknyákban, dekoltált felsőkben járok. Rátaláltam az immár negyvenes Anikóra, aki elfogadta megváltozott testét, és szundiból átment párkereső üzemmódba...

Dráfi Anikó