Mi történik, ha egy nő alól kihúzzák a szőnyeget? Mészáros Csillával (45, Dunaszerdahely) pontosan ez történt, amikor 2019-ben tragikus hirtelenséggel elveszítette a férjét, és egyedül maradt két fiával, Bencével és Zsebivel. Az özvegyekről keveset írnak, főleg a fiatal özvegyekről. Sorozatunk hiánypótló kíván lenni.

Csilla ma egy személyben édesanya, édesapa és keményen dolgozó nő, akinek az élete folyamatos szervezést igényel. A dunaszerdahelyi Vidékfejlesztési Szakközépiskola igazgatóhelyettese, mellette vezeti a férjével közösen alapított vállalkozásukat. „Meszit”, a férjét az egész Csallóköz ismerte, zenészként és hangosítóként is.

meszaros-csilla-retus_0.jpg

Mészáros Ottó és Mészáros Csilla együtt hozták létre a Meszi Sound nevű rendezvénytechnikai vállalkozást. Ottó volt az, aki a céget megálmodta és irányította: színpadot, fényeket és hangtechnikát biztosítanak különböző eseményeken (koncerteken, fesztiválokon és gálákon). Ennek koordinálása nagy feladat, de Csilla itt is, valamint anyaként és igazgatóhelyettesként is helytáll.

– Másfél éve vagyok egyedül, de még mindig nagyon nehéz megszokni: olyan, mintha eltűnt volna az egyik felem. A férjemmel huszonnyolc évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, 1999-ben kötöttünk házasságot. Viharos kapcsolat volt a miénk: nem volt kiszámítható, sem langyos, mégis jól működött. Soha nem unatkoztunk: aki ismerte Meszit, azt tudja, hogy mellette nem nagyon lehetett leereszteni. Otthon humor volt, jókedv és örök zene. Én precíz voltam, racionális, ő laza és humoros, a munkájában viszont felelősségteljes. Maximálisan kiegészítettük egymást. Ketten voltunk egy egész. Abban az évben, mikor meghalt, ünnepeltük volna a 20. házassági évfordulónkat! – idézi fel férje emlékét Csilla, akinek megrázó történetét hallgatva újfent nyilvánvalóvá válik, hogy a női erő nem ismer lehetetlent.

– Hogyan viselték a gyermekeitek, hogy elveszítették az édesapjukat?

– Különböző módon fogadták. A nagyobbik fiam tizenhét, a kisebbik pedig öt és fél éves volt, amikor a tragédia bekövetkezett. Akkoriban düh, harag, szomorúság és bánat szőtte át a mindennapokat. Sokáig nem voltam képes beszélni róla, mert sajgott és fájt, mikor kérdezgettek róla. A kisfiam, Zsebi úgy viselkedett, mint aki pontosan tudja, hogy mekkora fájdalom ez nekem. Ezért ő sem beszélt róla. Viszont mindenki másnak elmesélte, hogy mi történt apival. Ma már odafigyelek arra, hogy igenis beszéljünk róla, gyászoljuk el, emlékezzünk rá, és sztorizgassunk időnként a régi kis életünkről. Ám még mindig nehéz!

Többé nem járkált dúdolgatva az emberek között, nem állítgatta a fényeket, és nem jött oda átkarolni a nyakamat. Bár sosem mondtuk ki, de láttam, hogy a csapatnak is nagyon hiányzik: nélküle üres és értelmetlen lett minden.

– Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát az anya-apa szereppel?

– Egy személyben kell helytállnom, mint anya és apa. A szerdahelyi Vidékfejlesztési Szakközépiskola igazgatóhelyettese vagyok – és ügyvezető igazgató a férjemmel közösen alapított cégünkben. Egyik feladat sem egyszerű, hiszen mindegyik teljes embert kíván. A járvány miatt a rendezvények száma lecsökkent, így tavaly tudtam pihenni. 2019-ben viszont minden hétvégén dolgoztunk, és volt, hogy egy időben több helyen voltunk jelen. Sokakban felmerült a kérdés: vajon folytatom-e a munkát. Lesz-e hozzá elég erőm és energiám? Nem egyszerű, hiszen eddig nemigen voltam részese a körforgásnak. Általában csak a végeredményt, a „bulit” láttam. Miután leültem beszélni a bedolgozó srácokkal, egyértelművé vált, hogy folytatni kell. Nagyon lelkesek voltak. Én pedig fokozatosan beletanultam a szervezésbe, hála a fantasztikus csapatnak, amelyik most is mellettem áll.

– Mi a legnagyobb kihívás a mindennapokban?

– Azokat a tevékenységeket is nekem kell megoldani, melyek egy háztartásban a férfira hárulnak: égőt kell cserélni a lámpában, meg kell javítani a garázsajtót, ki kell cseréltetni az elromlott kazánt. A ház körüli teendőkben nagyrészt csak magamra számíthatok. Szerencsére sok jó ember vesz körül, akik – ha már úgy érzem, hogy nem bírom egyedül – rögvest a segítségemre sietnek. Barátok, szomszédok, üzleti partnerek. Plusz a nagyfiam, Bence, aki a tragédiát követően szinte egy nap leforgása alatt felnőtt. Kitartóan helytáll az iskolában, dolgozik a cégünkben, és igyekszik a ház körüli teendőkbe is besegíteni. Amikor hárman maradtunk, összeült a család, és megbeszéltük a gyerekekkel, hogy mindenki kiveszi a részét a munkából: mindig és mindenben segíteni fogunk egymásnak. A háztartásra vonatkozó feladatokat elosztottuk a fiaimmal, de pihenésre még így is kevés idő jut. Egy átlagos család életében a hétvége a lazítást jelenti, nekünk viszont a rendezvényeket és a hajnalig tartó munkát. Mindeközben otthon vár a mosás, főzés, takarítás és vasalás.

– Mi segített átvészelni az elmúlt időszakot?

– Egyértelműen a munka és a pörgés tudja elterelni a figyelmemet. Ritka pillanat, amikor ráérek a saját gondolataimmal foglalkozni. Sajnos, néha elég mélyre repítene. Hálás vagyok a barátaimnak, akik pontosan tudják, mikor kell jelentkezni, hogy megakadályozzák a zuhanásomat.

2020 édesapám számára is magányt és keserűséget hozott: édesanyámat tavaly veszítettük el. Gyakran azt érzem, hogy szinte már félig férfi vagyok, pedig már nem akarok erős lenni.  Egy tragédia után átértékelődik minden. Az apróságok, amiket eddig fontosnak véltem, most semmiségnek tűnnek. Rengeteg dolog értelmét vesztette. Újra kell tanulnom élni! Sokat kell még gyakorolni, de annyi bizonyos, hogy ma már egészen más nő vagyok.

– Hogy néz ki egy napod?

– Egy átlagos napom nem sokban különbözik másokétól. Hat órakor ébredek, majd elkészítem a gyerekek ruháit, a tízóraikat, végül pedig „összekapom magam”. Elviszem iskolába a kis elsősömet, utána munkába indulok. Fél öt körül végzek, és szaladok Zsebiért a napközibe, onnan pedig együtt megyünk bevásárolni, majd haza vacsit készíteni. Általában késő este tudok foglalkozni az elmaradt munkámmal, így gyakran éjfélig dolgozom. Bonyolultabb a helyzet, amikor rendezvényünk van, hiszen számon kell tartani, hogy milyen felszerelésre lesz szükség, be kell ütemezni a munkát, hogy mikor érkezzenek meg a fiúk, ki építse fel a színpadot, a fény- és hangtechnikát, vagy ki bontsa le hajnalban a színpadot. Nyilván ezekben a dolgokban rengeteget segít a csapatfőnök és maga a csapat.  Ahhoz viszont, hogy a vállalkozás olajozottan működjön, ápolni kell a kapcsolatokat, szövögetni a kapcsolati hálót. Emberi „arcot” kell adni a cégnek: és ez a munka rám vár!  Emellett minden rendezvényt megelőz pár tárgyalás a szervezőkkel: megnézzük a helyszínt, és megvitatjuk a részleteket. Ezek a megbeszélések szintén munkaidő után zajlanak, így gyakori, hogy későn érek haza.

indito-ozvegy_0.jpg

– Hogyan tudod mindezt kivitelezni a kisfiad mellett?

– Komoly logisztikát igényel. Amíg Bence dolgozik, én vagyok otthon Zsebivel, a koncertek alatt pedig Bence vigyáz rá, míg én a helyszínen vagyok. Miután hazaértem, elindul összepakolni a felszerelés, én pedig átveszem az őrséget Zsebi felett. Édesapám Nagymegyeren él, így nem igazán van segítségem. Próbálunk egyedül helytállni.

– Hogy tudtál ilyen erős maradni?

– Ezen még nem gondolkoztam. Annyi fájdalom ért az utóbbi másfél évben, hogy megkérgesedtem. Nem volt idő nyalogatni a sebeimet: a férjem halálát követő héten hat nagyszabású rendezvény várt rám.  Úgy éreztem, az emléke megköveteli, hogy ne dobjuk be a törülközőt. Tátongó űrt éreztem: Meszi többé nem járkált dúdolgatva az emberek között, nem állítgatta a fényeket, és nem jött oda minden szabad percében átkarolni a nyakam. Bár sosem mondtuk ki, de láttam, hogy a csapatnak is nagyon hiányzik: nélküle üres és értelmetlen lett minden. A felelősség megkeményít. Gyakran azt érzem, hogy már félig férfi vagyok. Remélem, egyszer az életben még megadatik nekem, hogy megengedjem magamnak a gyengeség luxusát.

– Mik a terveid a jövőre nézve?

– A legijesztőbb az, hogy nincsenek terveim: illetve még nincsenek. Egyelőre élem a mindennapjaimat, továbbra is sokat dolgozom, és igyekszem minél több időt tölteni a gyerekeimmel és az édesapámmal. Fontos, hogy fel tudjam nevelni a fiaimat, és útnak tudjam indítani őket az életben. Jóformán csak én maradtam nekik. Megváltoztunk mind a hárman. Egy ilyen tragédiát követően minden átértékelődik. Az apróságok, amiket eddig fontosnak véltem, most semmiségnek tűnnek, rengeteg dolog értelmét vesztette. Még van mit tanulnom, de annyi bizonyos, hogy ma már egészen más nő vagyok. Özvegy.

Kórósi Lilla
Galéria