Miért van a nőkben egyfajta távolságtartás a feminizmussal szemben? Miért nem érzik, hogy ez róluk, az esélyeikről, a szabadságukról, az egyenjogúságukról szól? – kérdezzük Réz Anna filozófust.
Korán indul a nap. A férj munkába készül, a kicsit óvodába kell vinni, útközben a nagyobbikat elkísérni az iskolába. Az ajtóban még utoljára átgondoljuk, megvan-e a tornaruha, a plüssmuki, a rajzkészlet, és már rohanunk is, hogy lehetőleg ne mi essünk be már megint utolsónak, mert a főnök már egy hete stopperrel méri másodpercnyi késéseinket, mert megint nem kapunk fizetésemelést, előléptetést – vagy akár csak dicséretet. Eltelik a munkaidő, és fáj a hátunk, ég a szemünk, sajog a tarkónk, de sebaj, majd a vasalódeszka mellett kipihenjük, és már rohanunk is a gyerekekért. Jaj, a bevásárlólista otthon maradt!
(© Davide Bonazzi; John Holcroft)
Rögtönözünk, és vigasztaljuk magunkat, majd míg készül a vacsora, a gyerek matekleckéje fölött megpihenünk. És mikor végre elcsendesedik a ház, a focizásból fáradtan hazatért férj is elbóbiskolt, mert megint nem kényeztettük, cicamicának maszkírozva magunkat, bekapcsoljuk a tévét, és meghalljuk a bűvös szót: feminizmus. Máris gyanakvóan nézünk a képernyőre, s nem értjük, kiért, miért is „harcolnak”.
– Meg kell érni bizonyos időt, el kell jutni bizonyos életszakaszba ahhoz, hogy az ember elkezdje a saját bőrén érezni a nőket érintő hátrányokat – kezdi Anna. – Életünk első évtizedeit egy olyan iskolarendszerben töltjük, ami pontosan azt a fajta engedelmességet, szelídséget és megfelelést várja el és honorálja, amire a nőket alapvetően szocializálják. És amíg valaki rendelkezik ezekkel a lányerényekkel, és megfelelően „kockásítható”, addig jól is érzi magát ebben a miliőben. Ha valaki elvégzi az egyetemet, ahol nagyjából még kiegyenlített a nemek aránya, és doktori képzésre jelentkezik, ott már azt látja, hogy minden akadémiai lépcsőfokkal csökken a nők száma. Ez az üvegplafon, és ez világszintű jelenség. Erre persze sokan legyinthetnek: „na, ja, az akadémiai szféra”. Ha megnézzük egy multinacionális cég, a bankrendszer, de akár az állami és közigazgatási hivatalok személyzeti beosztását, mindenütt azzal találkozunk, hogy a középvezetői beosztástól felfelé ritkul a nők reprezentációja. Ennek nem így kellene lennie. Nagyon nem.
– Ugyanezt mondják azok is, akik csípőből támadják a feminizmust, és a hagyományos női szerepek elhalványulásán keseregnek.
– Igen. Ők azok, akik elfelejtik, hogy az a családmodell, amelyben a nők otthon ültek, és egyetlen életcéljuk családjuk „kiszolgálása” volt, valójában egy sztereotípia. Túlságosan idealizáltuk a polgárság korát ahhoz képest, hogy ez az egykeresős családmodell milyen rövid ideig állta meg a helyét. Mert a cselédlányok és a munkásnők akkor is tömegesen dolgoztak. A második világháború után Amerikában kialakult, „kertvárosi boldog háziasszonyok kora” is egy-két évtized alatt lecsengett, mert nem volt működőképes, és a nők nem is érezték jól magukat benne. Pontosan ezt írta le a könyvében Betty Friedan. Arról nem szólva, hogy ezt csak a privilegizált helyzetben élők engedhették meg maguknak. A többi nőnek munkát kellett vállalnia – alantas munkát.
Teljesen mindegy, hogy egy nőben mennyi az ambíció, az önmegvalósítási törekvés: a mai gazdasági helyzet rákényszeríti a munkavállalásra. És ha már dolgozunk, ugyanolyan bér és pozíció járna nekünk is, mint a férfiaknak. Nem privilégiumokat és előnyöket akarunk, csak egyenrangú bánásmódot.
– A nők, persze, egymás közt panaszkodnak az élet igazságtalansága miatt. A kérdés az, hogy ez a „halk” zúgolódás el tud-e indítani egy paradigmaváltást.
– Ha még annyira nem is érzékelhető – a változás már elindult. Ma már rengeteg nyugati cég használ kvótát. Egyre gyakoribb, hogy egy-egy munkahelyi pályázat, tudományos projekt beadásánál anonimizálnak. Például a CEU-n van egy belső szabály, mely alapján a konferenciák, nyári egyetemek szervezőinek kiemelt figyelmet kell fordítaniuk a nemek kiegyensúlyozott arányára. A céges világ azonban zártabb rendszer, s ha sikerül is betörni egy nőnek, egy idő és bizonyos pozíciók betöltése után üvegplafonba ütközik. Egy nőnek előbb mindig valami nagyot kell letennie az asztalra ahhoz, hogy feljebb léphessen. Míg a férfiaknak elég, ha a sztereotípiák alapján alkalmasnak gondolják. Sajnos, amíg nincsenek erre vonatkozó szabályok, amelyek megvédenék a nőket, addig a férfiak önszántukból nem fogják feladni a pozícióikat.
– Csak önszántukból nem fognak meghozni ilyen törvényeket sem! Ehhez a nőknek kellene a döntéshozó pozíciókban ülni. De hogyan, ha belőlünk, nőkből hiányzik a női lojalitás, és szavazatainkkal mi magunk is a férfiakat támogatjuk?
– Ez, sajnos, így van. Ilyen téren nem támogatjuk nőtársainkat! Mindazok az előítéletek, amelyek a férfiak fejében élnek, ugyanúgy ott munkálkodnak a nők fejében is. Néha ugyanolyan szexista kijelentéseket tesznek, mint a férfiak. Ezek a mélyre beivódott előítéletek mindaddig jelen lesznek, míg tudatos önreflexióval saját magunkból ki nem irtjuk azokat. Mert amíg mi sem ítéljük meg egyenlőnek egy nő teljesítményét, nem tartjuk ugyanolyan hitelesnek egy nő beszédét, mint egy férfi beszédét, addig változás nemigen várható. Meggyőződésem, hogy ha a nők közötti szolidaritás megnőne, ha szövetségesként tekintenénk egymásra, az hihetetlen erővel tudná jobbítani a helyzetünket.
– Elképesztő, hogy miközben a világ az elmúlt évtizedekben őrült iramban változott körülöttünk, a nők a családon belül ugyanolyan nehezen tudják az érdekeiket érvényesíteni. Egyszóval: zömében még mindig csak mi mosunk, főzünk, takarítunk otthon, csak most már a sokszor nem nyolcórás munka után. Mi ennek az „állóháborúnak” az oka?
– Az évszázadok során a nők eltartottként és ebből eredően alárendelt helyzetben éltek. A nőnek saját jogán nem volt pénze, saját jövedelme – saját szobája. Kialakultak a patriarchális leosztások, amelyek szerint a nő dolga a gyerek és a háztartás, s ezekbe beletokosodtunk. Iszonyatos erő kell ahhoz, hogy a határokon módosítsunk. Néha még én magam sem tudom elég „asszertívan” elmagyarázni a partneremnek: attól, hogy valamit rendszerint én csinálok otthon, még nincs kőbe vésve, hogy azt kizárólag csak én végezhetem el. A férfiak elméletben nyitottak a párbeszédre és kompromisszumra. Ha viszont már a tettek mezejére vagy a mosogató mellé kell lépni, többnyire azonnal átdimenzionálják a családon belüli munkamegosztásról alkotott képet. A gyakorlatban tényleg nehéz, de már az is előrelépés, ha valaki el mer kezdeni kiállni önmagáért.
Réz Anna (© Mohos Márton)
– Lehet, hogy az egyik legfőbb akadály az az eredendő férfifélelem, miszerint ha a férfi segít a házi munkákban, akkor macsóból le lesz minősítve papuccsá?
– Hát igen, a jó kis papucsmítosz! Sajnos, nálunk a legtöbb ember még mindig görcsösen azt mondja: ha én férfi vagy nő vagyok, akkor „ez és ez” az én megmásíthatatlan feladatom az életben, és pont.
– Sokan azt mondják, mindig is úgy volt: „Pénz számolva, asszony verve jó.”
– Az Európai Unióban évente közel 13 millió nő válik fizikai erőszak, 3,7 millió nő erőszak áldozatává. Magyarország pedig a statisztikai táblázat fekete élmezőnyében van: évente 50-60 nő hal bele a családon belüli erőszakba. Mégsem beszélünk róla. Tabu. Pont ezért nem tanultuk meg felismerni a figyelmeztető jeleket. De ha esetleg észre is vesszük, egyáltalán semmifajta mintánk nincs arra, hogy mi legyen a következő lépés, hogyan tudnánk segíteni. Közben ezek a nők borzasztóan nehéz helyzetben vannak. A bántalmazó kapcsolatokban általában egy olyan sajátos dinamika jelenik meg, hogy mire elcsattan az első pofon, a bántalmazó már szisztematikusan aláásta a nő önértékelését és önbizalmát. A nő már elhiszi, hogy ő csak erre jó, ezt ő „kiérdemelte”.
– A nők gyakran magukat hibáztatják, és mentegetik a férfit. Egy idő után már képtelenek meglátni, mi lenne nekik a „menekülési útvonal”. Mert ilyenkor jönnek a kérdések: hová? merre? hogyan? Válaszok pedig addig nem lesznek, amíg nincs semmifajta állami védőháló-struktúra. Alapeset: a férj veri a feleségét. A szomszédok mindent hallanak, de inkább felhangosítják a tévét. A másik oldalon: sokszor még a nők könyörögnek a rendőröknek, ne vigyék el a bántalmazó férjet, mert már annyira függnek tőle. Vagy éppen azért nem tesznek feljelentést, mert pár nap múlva kiengedik a férjet, és az hazamegy, és bosszút áll.
Ez ördögi kör, amiből addig, amíg nincsenek menedékotthonok, nincs megfelelő távolságtartási törvény, nehéz kilépni! Ráadásul a bántalmazó kapcsolatok szakítás, válás után durvulnak el. A legtöbb nő ilyenkor válik gyilkosság áldozatává. Jelenleg azoknak a lelkileg traumatizált nőknek sem tudunk segítséget nyújtani, akiknek valamiféle csoda folytán sikerült kiszabadulni a bántalmazó kapcsolatból.
– Talán, ha Magyarország is ratifikálta volna a Európa Tanács Isztambuli Egyezményét, ami a nők elleni erőszakot próbálja megakadályozni a törvény szigorával...
– Olyan kultúrában élünk, amelyik nemcsak hogy nem védi a nőket, de még atrocitás, agresszió esetén is őket hibáztatja. Persze, az áldozathibáztatás zsigerileg ott van mindenkiben, hiszen ez valójában egy önvédelmi mechanizmus, amit az egyénnek a saját sebezhetetlenségébe és az élet igazságosságába vetett hite működtet. (Szeretjük azt hinni, hogy az élet igazságos, s csak a rosszak járnak rosszul.) Egyszerűbb az áldozatot okolni, hogy viselkedésével, öltözködésével, életvitelével provokált, mint szembenézni az élet igazságtalanságával. Azzal, hogy az erőszak nem válogat, és igenis, mi magunk is áldozattá válhatunk. Inkább kapaszkodunk abba a téveszmébe, hogy az elkövetők a kihívó öltözködés alapján választanak maguknak áldozatot. Ez nem igaz. A felmérések szerint ugyanis az elkövető csak az esetek negyedében ismeretlen. A szexuális erőszakot többnyire barát, rokon, közeli ismerős vagy éppen maga a partner követi el olyan helyzetekben, amikor a nők biztonságban érzik magukat. Az áldozattá válás tendenciája azonban azt mutatja, hogy a magabiztos, erős nők, akik viselkedésükkel azt közvetítik, hogy „igen, ha kell, megvédem magam“, nagyobb biztonságban vannak, mint azok, akiknek a személyisége védtelenséget, félelmet, bizonytalanságot sugároz.
– Nem számíthatunk senkire? A rendőrségre, a családra sem?
– Nem. A társadalmunk körülbelül annyira tartja súlyos bűnnek a bántalmazást, mint azt, ha valaki állandóan elfelejti lehajtani a WC-deszkát – ez a nő felelőssége. Ezzel a felfogással találkozik a nő, ha a családjához vagy a rendőrséghez fordul. A véget nem érő kihallgatások és keresztkérdések után gyakran már maga is elhiszi, hogy ő a vétkes. Ráadásul a bizonyításhoz szükséges nőgyógyászati kivizsgálást végző orvosok sincsenek felkészítve arra, miképpen is kell viszonyulni a nemi erőszak következtében traumatizált áldozatokhoz. A bírósági eljárás bonyolultságába inkább ne is menjünk bele. Maga a pokol. Ezek után csoda, ha a nőknek legfeljebb 10%-a tesz feljelentést?
– A nőket, amíg nincs gyerekük, azért nem alkalmazzák szívesen, mert elmennek gyermekgondozási szabadságra. Ha kisgyerekük van, azért, mert valószínűleg többet fognak hiányozni a munkából. Mire meg a gyerekek felnőnek, a nők kiöregszenek a munkaerőpiacról. Társadalmi hátrány az anyaság?
– A munkahelyek abban a pillanatban lemondanak a nőkről, amint elmennek gyermekgondozási szabadságra. Aki kimarad, az lemarad! S ha visszamennek is a nők, bizonytalanság vár rájuk. Nagyon kevés a családbarát munkahely. Jelenleg a hat éven aluli kisgyereket nevelő anyáknak csupán az egyharmada dolgozik. Három gyerekkel már csak a nők 10%-a tud visszamenni dolgozni. Iszonyatos gond, hogy nincsenek bölcsődék. Így a családok egyrészt azzal találják magukat szembe, hogy a gyerekvállalás nagy áldozattal jár, másrészt a nő addigi bevétele kiesik a kasszából. Miközben tehát a család logisztikája, a gyerekneveléssel járó összes teher, a háztartásvezetés nyűge legtöbbször a nő vállát nyomja – még anyagilag is kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Ez kész csapás a nők függetlenségére. Persze, ha nem is egykönnyen, de lehet találni atipikus foglalkoztatási formát is. Engem nagyon zavar, hogy a részmunkaidőről, távmunkáról kendőzetlenül úgy beszélünk, hogy ezeket a nőknek találták ki. Miért nem úgy beszélünk ezekről, mint egy lehetőségről – a családosoknak?
– Amikor két embernek gyereke születik, miért nem maradhatnak otthon felváltva? Az apáknak csak az 5-6%- a marad otthon. Svédországban és Izlandon egy időre az apáknak is kötelező otthon maradniuk, hogy megtapasztalják, milyen is egész nap a picivel lenni. Így ott egy sokkal családbarátabb szemlélet van kibontakozóban. Itt folyamatosan azt érzem, hogy a gyerek magánügy, és a családalapításnak ugyanúgy a nő az áldozata, mint a családon belüli erőszaknak. A társadalom nem akar szembesülni azzal, hogy a gyereket nevelő anyák szoptatnak, pelenkáznak, tehát ehhez a közösségi helyeken, intézményekben is meg kellene teremteni a helyi feltételeket. Sőt, valahogy fel kellene jutni a babakocsival a buszra, a villamosra, hogy el tudjuk vinni magunkkal a családot is múzeumba vagy egy cukrászdába, kirándulásra. Mintha a gyerekek és velük együtt a kisgyerekes anyukák, a család már nem lenne természetes része az életünknek. Maradjanak otthon, a négy fal között, esetleg menjenek le a játszótérre, és kész. Manapság minden tényező a gyerekvállalás ellen hat. Az, ahogy most élnek az emberek, amiben kiteljesednek, amiben jól érzik magukat, amit elvárnak tőlük, az mind a gyerekvállalás ellen hat! Ahhoz, hogy gyerekünk lehessen, pokoli sok jó dologról kell lemondani, amit ma a társadalom értéknek tart. Ha nem változtatunk ezen, akkor az „anyává lenni” lehetősége egyre több nő számára irracionális döntéssé válik. Biztosan ilyen jövőt szeretnénk?!
