Ezeket a sorokat egy arab országban írom, ahol a nők hosszú lepelben járnak. Először ez a fekete csador ijeszti meg a másik világból érkezőt. Itt, ahol az autók is fehér színűek, hogy kevésbé nyeljék el a napot, a fehér lepel a férfiaknak jut. A nőké a fekete. Mert valahogy úgy alakult ebben a világban, hogy a nőknek mindig a kevésbé jó jut.

A feminista nő semmi mást nem akar, csak azt, hogy neki is a jó jusson. Az élet naposabbik oldala. A fehér lepel az ötvenfokos hőségben – és nem a fekete.

minden-no-feminista-valahol-kezdo.jpg
(© Bea Müller)

„A feminizmus az a radikális gondolat, hogy a nő is ember.” Ezt Simone de Beauvoir írta. A nő is megtehesse azokat a dolgokat, amit a többi ember. Járhasson például iskolába, élvezhesse a szerelmet. Ez nekünk ma itt, Európában már természetes – más nőknek, a Föld kevésbé szerencsés országaiban még mindig nem. Az arab nők kétségbeesve mondták nemrég egy konferencián: hagyjatok már bennünket békén azzal a csadorral, az a legkisebb bajunk. A mi legnagyobb bajunk az, hogy nem vezethetünk autót, nem járhatunk az utcán egyedül. Nem dolgozhatunk – és aki nem dolgozik, az kiszolgáltatott. Függ attól, aki eltartja.

Unokatestvérem a minap sírva fakadt. Megszületett a második gyereke, s nem győzi a munkát. Elindítani a nagyobbikat az iskolába, utána szakkörökre rohanni vele, közben főzni, mosni, takarítani, kiszolgálni, s háromóránként szoptatni. Senki nem segít, ordította. Hat évig büszkén szolgálta ki a férjét, még a szalonnázókést is kivette a kezéből, még a széket is letörölte alatta. Most meg azt mondja: a legnagyobb igazságtalanság a világon, hogy nőnek született! Legközelebb férfinak akar születni. A férje nem is érti, mi lett hirtelen a baja. Hiszen nem ő akarta, ő csak megszokta, hogy a felesége még a széket is alárakja.

Hát igen, nem vagyunk egyformák. Más a problémája a pakisztáni Malalának, akit fejbe lőttek, mert iskolába akart járni – és más problémája van Zsuzsának, aki beleesett a saját csapdájába.

Egy dologban egyeznek csak meg: mindketten a jobbat szeretnék. A jobbik életet. Ezért is nehéz a feministát bekategorizálni. Más után vágyakozik a feminista Szaúd-Arábiában, s más után a szlovák parlamentben. Ott, az arab világban még a férfiaktól kell kérni: engedjék meg, hogy a nő is vezethessen autót.

Itt nálunk már nem a férfiaktól kell kérni. Itt már a nőktől kell kérni, hogy helyzetbe hozzák azokat a nőket, akik az érdekeiket képviselik. Hiszen több nő van, mint férfi – a vezető székekben mégiscsak még mindig férfiak üldögélnek. A nők meg az asszisztensi székekben kiszolgálnak. S nem csak azért üldögélnek férfiak ott, azokban a parlamenti és egyéb fotelekben, mert nem engedik be maguk közé a nőket. Azért üldögélnek ott, mert a nők őket választották. Rajtunk múlik tehát.

minden_reggel_ujno.sk_0.png

Minden nő feminista a maga módján, mert a jobbat akarja. S ahogy halad előre élete útján, annál többet felfedez a maga korlátaiból ás lehetőségeiből. Ahogy sok fiatal kolléganőm is, aki még csak életútjának felén jár, s ahogy halad majd előre, annál többet akar majd.

S a végén már nem fogja csodálkozva megkérdezni: Ki is vagyok én, mi is vagyok én akkor, feminista? Hanem elveszi, amit akar. Mert igenis, vegyük el, amit szeretnénk! Senki sem fogja odaadni, ezentúl nekünk kell megküzdeni érte. Nincs más út.

–nagyvendégi–
Cookies