Mikor az ember megöregszik, minden megváltozik. De nyugdíj után is van élet. És azokat az éveket is széppé lehet tenni, mikor már nehezebb a test. Riportunkban erre mutatunk fel két példát.
Nemrégiben láttam egy kis riportot a tévében,amelyből kiderült, hogy a komáromi nyugdíjas otthon Szlovákia egyik legjobb intézete.
– Milyen otthonos ez a folyosó – jegyzem meg, ahogy az igazgatói iroda felé tartunk. – Biztosan sok pénzbe kerül, hogy ilyen szép legyen.
– Sokan ezt gondolják – mondja az igazgatónő, a kirobbanóan energikus Ipóthová Eva. – Pedig nem kell mindenhez pénz. Fontosabb a kreativitás. Nézze meg például ezeket a képeket: régi kalendáriumok, amelyeket szépen bekereteztettünk. A virágokat is mi neveltük ki. Az az igazság, hogy sokat dolgozunk. A múlt héten például az egész intézet kivonult a kertbe. Levágtuk a füvet, gereblyéztünk, söpörtünk – szorgoskodtunk, mint a hangyák. A konyhában készítettek forralt bort, amelyet közösen, jókedvűen elfogyasztottunk.
– Ön is velük dolgozott?– kérdezem, miközben kikukkantok az ablakon. A kert valóban gyönyörű, kis lugasokkal, rendezett utacskákkal, halastóval.
– Természetesen. Az évek során megtanultam, hogy mindenből kivegyem a részem – akárcsak azt, hogy szemrebbenés nélkül kérjek. Akitől lehet, és azt, amit lehet. És adnak. Az emberek ismernek, és tudják, jó helyre megy a pénzük. Például nemrégiben 200 000 koronáért kaptunk egy új Fábiát. Állandóan úton vagyok. Nem ülni kell, és várni a csodát, hanem tenni, tenni.
– Úgy tudom, hogy az önök otthona Szlovákia egyik legjobb intézete...
– Nehéz ezt így összehasonlítani. Úgy mondanám: az ország öt legszínvonalasabb nyugdíjas otthona között vagyunk. Egyrészt, ahogy azt Ön is látja, lakóink nagyon szép környezetben élnek. Másrészt pedig – és én inkább ezt emelném ki – nagyon családias a légkör nálunk. Nincs szereptévesztés: minden dolgozó úgy érzi, a lakókért vagyunk. Az idősek is tudják, hogy nyugodtan rábízhatják magukat a személyzetre.
– Ezt hogyan sikerült elérni?
– Sikerünk titka, hogy „kineveljük“ a személyzetet. Alaposan megválogatjuk a gondozókat. Aki csak munkát keres, de nincs benne elegendő segítőkészség, empátia, annak nálunk nincs helye. Emellett rengeteget foglalkozunk az új ápolókkal. Kiképezzük, segítjük őket.
– Úgy tudom, új, modern masszázsgépekkel is rendelkeznek.
– Van egy masszázsfürdőkádunk, amelyet 2004-ben vettünk, pályázati pénzből. Ugyanebben az évben a saját költségvetésből vásároltunk egy masszázs-ágyat és egy masszázs-széket. Ezenkívül vettünk még néhány apróságot. Berendeztünk egy rehabilitációs helyiséget, amelyet a betegek ingyen látogathatnak. Mindezek luxusszolgáltatások, amelyeket saját költségvetésből fedezünk. Felvettünk hozzá egy rehabilitációs nővért, aki sajnos azóta már elment...
– Ilyen gyorsan?
– Ilyen gyorsan. És nem csak ő. Szomorú tény, hogy az utolsó két hónapban több dolgozónk is itt hagyott bennünket. Az ok mindig ugyanaz: kevés a fizetés. Állami intézet vagyunk, a városhoz tartozunk. Pedig dolgozóink nehéz szellemi és fizikai munkát végeznek. Hangsúlyozom:fizikait is. A betegeket mosdatni, öltöztetni, emelgetni kell. A fizetségük aprópénz. Ha átmennek Magyarországra, a Nokiába, ott kevésbé fáradságos munkáért több pénzt kapnak. Hát persze hogy elmennek. Még akkor is, ha szeretik a munkájukat. Szerencsére a következő hónapban hét új dolgozóval kezdünk. Szükség is van ennyire, mert most már a panziós részlegünkből is öregotthon lesz.
– Merthogy az intézet eddig panzióból és nyugdíjasotthonból állt. Mi az oka, hogy a panzió átalakul?
– Egyszerű a magyarázat: nyugdíjasaink, ahogy mi is, öregszenek. Romlik az egészségi állapotuk, gyöngül szellemi erejük. A panzióban önellátó nyugdíjasok élnek, azaz önállóan öltözködnek, mosakodnak, segítség nélkül járnak, takarítanak, szabad mozgásterük van. A szabad mozgástér azt jelenti, hogy akkor és oda mennek, ahova akarnak. Ha az önellátó idősek száma huszonöt százalék alá csökken, akkor a törvény szerint a panzió átalakul nyugdíjasotthonná. Ha pedig így van, sokrétűbb szolgáltatást kell nyújtanunk. Hogy csak egy példát említsek: a nyugdíjasotthonokban állandó ügyelet van, még éjszaka is, amire a panzióban nincs szükség.
– Mennyit fizetnek havonta a lakók? Mennyibe kerül itt az élet?
– Meg fog lepődni. Keveset. Attól függ, hogy a lakó egyedül él-e a szobában, hány négyzetméteren, hányszor étkezik naponta, igényel-e külön gondozást. A súlyosan beteg lakók maximum 5900 koronát fizetnek, a többiek jóval kevesebbet. Hozzá kell tennem, nekünk egy lakó havonta 15 000 koronába kerül. A lakók durván négy-ötezer koronát fizetnek, mi álljuk a villanyt, a gázt, a heti egyszeri orvosi kivizsgálást. Biztosítjuk a gyógyszereiket, a napi háromszori, bőséges étkeztetést, rendszeresen takarítunk, mosunk, vasalunk rájuk.
– Ez azt jelenti, hogy az otthonokban élő nyugdíjasokat havi tízezer koronával segíti a kormány...
– Ami jó dolog! Elgondolkodtató viszont, hogy senki sem törődik azokkal az öregekkel, akik magányosan élnek kint a panellakásokban meg a falusi házacskáikban, s alig bírják fizetni a rezsit. Számolni kell azzal, hogy változni fog a törvény, az állam már nem fog ekkora támogatást nyújtani: attól kezdve önellátókká válunk, a fenntartóknak, a városoknak és községeknek maguknak kell finanszírozniuk a nyugdíjasotthonokat és panziókat. Az igazgatónő körbevezet minket az intézetben. Az itt lakó 144 idős embert egészségi állapotuk alapján osztották szét az A, a B és a C pavilonba. Az A pavilonba a fekvő betegek kerültek, akik fizikailag és szellemileg is magatehetetlenek. A B pavilonban a kevésbé beteg emberek vannak elszállásolva. A C pavilonban pedig azok a nyugdíjasok élnek, akik (kisebb-nagyobb egészségi problémáktól eltekintve) önellátóak. Itt négy emeleten keresztül kétszobás lakások vannak egymás mellett, külön teakonyhával és gyönyörű, újonnan csempézett fürdőszobával.
Ha valaki nem kíván osztozni a szobáján, akkor hét koronával (!) fizet többet naponta. A szobákat az intézet bútorozza be, viszont mindenki magával hozhatja a szívéhez közel álló, apró személyes tárgyait: ágytakarókat, terítőket, családi fotókat, egy-egy kényelmes fotelt, sőt tévét, rádiót vagy telefont is a saját, régi számával. Minden folyosó közepén van egy kis pult, mosogatódresszel. Mellette gyorsforraló, ha valaki gyorsan egy kis kávét szeretne magának főzni, alatta két hűtő. Az egyik folyosó végén a lakók kápolnát alakítottak ki, ahol három felekezet tagjai hallgathatnak rendszeresen misét, illetve istentiszteletet. A másik három folyosó végén közösségi helyiségek találhatóak, képekkel, virágokkal, kényelmes ülőgarnitúrával.
– A jövőben jobban kihasználjuk ezt a részt – mondja az igazgatónő. – A kinti nyugdíjasok számára is tervezünk szolgáltatásokat. Sok idős, beteg ember állandó felügyeletet kíván, de a gyerekeiknek napközben nincs idejük rájuk, mert dolgozniuk kell. Számukra kimondottan délelőtti és délutáni foglalkozásokat tervezünk, mondjuk reggel nyolctól délután négyig, ebéddel.
Az érsekújvári panzió és nyugdíjasotthon azért érdekes, mert az idősek ellátásában az ergoterápiát alkalmazza. (Hogy mi az ergoterápia? A terápia abból az elvből indul ki, hogy a cselekvés az ember alapvető igénye, és önmagában is gyógyító hatású.)
– Egyszóval Ön „megdolgoztatja“ a betegeket? – kérdezzük az otthon ergoterapeutáját,Tanka Andreát.
– Így is lehet mondani, ha a zenehallgatást (muzikoterápia), az olvasást (biblioterápia) vagy a különböző kézműves foglalkozásokat (arteterápia) munkának nevezzük. A legnagyobb sikereket az arteterápiában értem el, itt különböző képzőművészeti technikákat használok. Az arteterápia kreativitásra, spontaneitásra nevel, javítja a beteg kommunikációját. Módszerei különbözőek, személyre szabottak. Évente rendezünk egy kiállítást, ahol bemutatjuk az idősek és betegek által készített nagyon szép tárgyakat. Nagy sikere van.
– Az ergoterápia alatt a felsorolt foglalkozásokat értjük?
– Idetartozik még a mozgásterápia, amelynek keretén belül sétákra, túrákra, kirándulásokra megyünk. Az ergoterápia része az értelmi nevelés is. Itt a foglalkozás (például az Alzheimer kórosoknál) az emléke-zőképesség edzésére irányul: iskoláskori emlékeket, mondókákat, fontosabb családi eseményeket idézünk fel. Előfordul, hogy az idős embert már nem érdekli a külleme. Ilyenkor motiválni kell, hogy továbbra is foglalkozzon magával, fésülködjön, rendesen öltözködjön. Az ergoteápia segítségével karbantarthatjuk az értelem üdeségét. A munkaterápiák tulajdonképpeni célja a finom motorika képességének visszaállítása, azaz a kéz és ujjak apró, finom mozgásának (például gombolás, cipőkötés) javítása, valamint a szociális alkalmazkodóképesség kialakítása.
– Tehát általa az idős, beteg emberek könnyebben beilleszkednek az otthon életébe?
– Igen, ez egyik fontos célunk. Az új lakó itt hamar megismeri a többieket, barátságokat köt: ez fontos a lélek egyensúlyához. Ha viszont az új lakó rossz lelkiállapotban kerül hozzánk, vagy erősen introvertált személyiség, ilyenkor a reszocializáció hosszadalmasabb. Úgy érzem, a mi sikerünk is, hogy intézetünk úgy működik, mint egy nagy család. Nekünk, dolgozóknak is ez a második otthonunk. Ezt a munkát csak szívvel-lélekkel lehet csinálni! Nincs annál szebb érzés, mint amikor így köszönt egy beteg: „Jó reggelt, Andrejka! Ha magát látom, már megérte felkelnem!“
