A nők nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással. Miért rivalizálunk?
Női pillantás Egy híres fotó: az olasz Sophia Loren és Jayne Mansfield Hollywoodból. Így nézi az egyik szexidol színésznő a másik, rivális szexidolt.
(© Joe Shere)
Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológust és pletykakutatót (Budapest) kérdeztük.
– Ha a szívükre tesszük a kezünket, biztosan vissza tudunk emlékezni olyan történetekre, amikor a másik kislány szoknyája szebb volt, mint a miénk, ezért borzasztóan megharagudtunk rá, és nem barátkoztunk vele. Miért rivalizálnak a nők?
– Evolúciós okok miatt. Annak idején, amikor még hordában éltünk, nem sok olyan alfahím volt, akit a nő megszerezhetett magának. Folyt tehát a vetélkedés az alfahímért. A férfiak versengését már a kezdetektől rengeteg formális szabály keretezte – gondoljunk csak a vadászatokra, a háborúkra, később pedig a művészetekre, tudományokra. A férfiak rengeteg terepen megmérettethették magukat, miközben kialakultak a versenyszabályok. Ezzel szemben a nők harcát semmi nem szabályozta, az fű alatt folyt. A nők jobbára csak a női szerepkörökbe voltak beszorítva, a feleség- és anyaszerepbe.
A verseny már az ókorban is arról szólt, hogy ki a szebb: gondoljunk csak Parisra, aki a szerelem istennőjének ítélte a legszebbnek járó almát. Ma pedig a játszótéren arról beszélgetnek a nők, hogy kinek a gyereke kezdett el hamarabb járni, kit kedvel jobban a főnök.
– Befolyással van az anya viselkedése arra, hogy később mennyire fog a lánya rivalizálni másokkal?
– A nevelés meghatározó – illetve fontos a kellő önbizalom. Ha egy nőnek magabiztos énképe van, bízik és hisz magában, akkor meg tudja szabni a verseny kereteit. Ha viszont bizonytalan az énképe, akkor kétségbeesett verseny alakulhat ki közte és a riválisa között. Ezt hívják a férfiak cicaharcnak.
Szvetelszky Zsuzsanna (© Szvetelszky Zsuzsanna archívuma)
– Az ember embernek támasza, de a nő nőnek farkasa. Tényleg ennyire rossz a helyzet?
– Ha megnézzük a fiatalabb generációt, egyre természetesebb keretek között versenyeznek egymással a lányok és a fiúk. A nő-nő közti versengés kicsit más. Mint említettem, ez nincsen szabályozva. A harc informális: márpedig azt a szabályt, ami nincs leírva, nehéz betartani. Résen kell lenni, mert a legtöbb sebet metakommunikációval ejtjük: ez szólhat egy furcsa hanghordozásról, vagyis sok apró és pici jel összességéről. Ezekkel sokat tudunk ártani egymásnak. Régen a nők csak a fonóban versengtek egymással, a munkahelyi versengésük új történet, annak még ki kell alakítani a reguláját.
– Van egyébként egészséges rivalizálás?
– Igen, van – addig, amíg „fair” a játék. Az élet része a verseny: ezt ne feledjünk. A verseny nem csak az állatvilágban van jelen, hisz a növények is versenyeznek egymással a forrásokért. Az ember kicsit más, mert természeténél fogva segíti a rászorulókat. Számos őskori lelet tanúskodik arról, hogy a testi fogyatékkal küzdő embert ellátták. Tehát megvan bennünk a versenyszellem, de az önzetlen, altruista támogatás is.
– Ha egy nő versengő, és ha ezt nyíltan teszi, akkor általában férfiasnak nevezik.
– A nők barátságáról kevesebb szó esik a történelem során, mint a férfiak barátságáról. Ugyanez a helyzet a női csapatszellemmel. Egyszerűen be kell hozni a több évezredes történelmi hátrányunkat. Nem volt még elég idő arra, hogy nők között is kialakuljon az a szolidaritás, ami a férfiak között ott van. Az átmenet korát éljük, most tapogatjuk, hogyan is legyen. A kettős erkölcs kimondja – s még ma is hat! –, hogy amit szabad a férfinak, azt nem szabad a nőnek.
– Mennyire igaz a mondás, miszerint „két nő barátsága egy harmadik elleni szövetség”?
– Gyakran van valóságalapja. Szerencsére ma már sok értékes, tartalmas női barátság születik. A férfiak mindig a legitim és objektív versenyekben remekeltek: az erő, a gyorsaság, az ügyesség teljesítménye mind-mind jól mérhető, s nem mellesleg a csoport szolgálatába állítható. A nők közti barátságok gyakran családi, szülői érdekek miatt bomlottak fel. A nők a „kettős versenyre” szocializálódtak. A vonzóbb női egyedeket a kevésbé vonzó nők egyéb más tulajdonságaik becsmérlésével rosszabb színben tüntették fel. Tehát a nő mondhatta azt a másik nőre: „Igaz, hogy szép, de buta.” Vagy: „Igaz, hogy gyönyörű, de lusta.” A „szép, de buta” kifejezésre egyébként kétszer annyi találatot kapunk az interneten, mint az „okos, de csúnyára”. Így nyerhetett teret az összehasonlító kritika: a vonzóbb nőket más tulajdonságaik becsmérlésével lehetett rosszabb színben feltüntetni. Sajnos, a nők közti verseny még mindig a férfiakról szól: értük zajlik harc, közülük is a legjobbakért. A férfi pedig azért szítja az ellentéteket, mert az ő státuszát emeli, ha több nő harcol érte: ily módon hívja életre a női rivalizálást a férfi hierarchia. A nők egymás ellen versenyeznek, a férfiak pedig egy közös célért. A nők versenye vízszintes, a férfiaké pedig függőleges hierarchiában zajlik.
