Ha valaki Komárom belvárosában sétál, nem sejti, hogy a Zennie név alatt futó szépséges kirakat mögött egy háromgyermekes édesanya, Zsidek Enikő (46) története rejlik, aki soha nem mondott le az álmairól.
Enikő role modell, olyan példa, aki inspirációt nyújthat. Küldetésének tekinti, hogy megmutassa a nőknek: a ruha nem csupán öltöztet, hanem önbizalmat, tartást is adhat. (Fotók: Andelim Portré)
Zsidek Enikő (46) Madaron nőtt fel, férjével, Zsidek Szilárd mezőgazdasági vállalkozóval Szentpéteren élnek. Három lánya van, a 18 éves Zoé, a 13 éves Szófia és a 8 éves Georgina. Enikő huszonkét éve indította az első boltját, öt üzlete van: egy táskás Léván, Komáromban a Bags & More, a Mr & Mrs Jeans, a Mr & Mrs Jeans Underwear és a Zennie. (Ruháit divatanyagunkban láthatjuk az előző oldalainkon.)
– Első beszélgetésünk során azt mondtad: fontos, hogy a nő anyagilag független legyen, tudja magáról, hogy mit szeret, mire vágyik. Honnan ez a szemlélet és öntudat?
– Madar, ahol felnőttem, régi magyar falu, a szőlőjéről nevezetes. A madari dolgos nép, a szüleim jó példával jártak elöl, s ezért nagyon hálás vagyok nekik. Megtanítottak bennünket dolgozni, ki voltak adva a sorok, s mi, gyerekek is kapáltunk. A két fiútestvéremmel úgy nőttünk fel, hogy kivettük a részünket a munkából. A rendszerváltás után a szülők boltot nyitottak, hetvenegy éves édesanyám a mai napig aktív. Édesapám pedig rendkívül talpraesett, számára soha nem létezett lehetetlen. Szeretném hinni, hogy én is örököltem a kitartásukat és azt a képességüket, hogy minden nehézségből fel tudtak állni. Tőlük tanultam, hogy a munka védettséget ad, s ha dolgozol magadért és a tiéidért, akkor nem tudnak megsebezni.
– Hogyan jött képbe a divat utáni rajongás?
– Tizennégy évesen ott álltam az élet kapujában, s nemigen tudtam, mi legyek, ki legyek. Ihlet nem lévén, végül a losonci pedagógiai szakközépiskola mellett döntöttem. A ruhákat már akkor is szerettem, volt egy csodálatos varrónőnk, Edit néni, én pedig nyitott szemmel jártam, s mindig kitaláltam, hogy mit varrjon nekem. Igaz, hogy kétszer kellett elmennem hozzá próbára, de amit ő kiadott a keze közül, az úgy állt rajtam, mintha a második bőröm lett volna. Átjártam Túlkomáromba anyagért, ott nagyobb volt a választék a butikokban. Sokan nem értették, honnan vannak ezek a jó kis cuccaim, mert már akkor biztos érzékkel választottam ki az anyagokat és a szabásmintákat. Ez az élmény mélyen belém ivódott, és máig meghatározza, hogyan gondolkodom a stílusról. A középiskolai ballagáson egyforma anyagból varratott az egész osztály, az én ruhám mégis nagy feltűnést keltett, mert egy rendhagyó, katonás szabású nadrágkosztümben jelentem meg.
A lelki erőm fentről jön. Az egész gyerekkoromat két nagymamám imái kísérték végig, akik mindig megáldottak. Ha valami nem sikerül, nem betegszem bele, hanem azt mondom: „Jól van, Uram, köszönöm a tanítást!”, és megyek tovább, mert tudom, hogy van, ami nem rajtam múlik.
– Három szép nagylányod van, üzleteid a komáromi belváros utcafrontján találhatóak. Milyen vargabetűvel kerültél ide?
– Kerestem az utamat, s tudtam, hogy meg fogom találni. Örültem, mikor felvettek nevelőnőnek a szentpéteri alapiskolába. Az első fizetésemet negyedóra alatt ott hagytam Pozsonyban a Mangóban. Úgy éreztem, az édenkertbe kerültem, minden egyes ruhát kézbe vettem, mindent megcsodáltam, mit szem megcsodálhat. Teljesen új élmény volt, hogy én választok, én döntök; próbálgattam a tükör előtt, hasonlítgattam. Anyukám mindig azt mondta: „Dolgozz, s majd rájössz, mit ér a pénzed!” Ma is emlékszem az egyik nadrágomra: fekete volt, fehér csíkokkal, oldalt bőrcsatokkal. Tűsarkú csizmával, kis bőrdzsekivel viseltem… Fél évig tartott ez a vásárlási láz, egyre inkább rátaláltam a saját stílusomra. Akkor elkezdtem gondolkodni: a munkától nem ijedek meg, robbanó energia vagyok, kezdenem kell magammal valamit.
– Ezek szerint jócskán voltak szabad vegyértékeid...
– Tele voltam tenni vágyással, szerettem volna bizonyítani, hogy nemhiába jöttem a világra. Rövid időn belül az Avonban találtam magam, területi asszisztensként egyre több hölgyet léptettem be. Reggel megfőztem otthon, délben elmentem az iskolába, négykor végeztem, délután pedig útra keltem, becsöngettem a lakásokba, a falusi boltokban leadtam a névjegyem. Többször álltam a pódiumon a kiértékelések során. Az anyukám óvott-féltett, de mikor elmondtam, hogy az iskolai fizetésem 2700 korona, itt viszont tízszer többet keresek, annyit mondott: „Hát akkor csináld, kislányom!” A lányok, nők látták, hogy hajtok, sose fáradok, s ők is dolgoztak. Hiába volt a kolléganőmnek 400 tanácsadója, az én 80 emberem nagyobb produktivitást ért el.
– Akkor ugrott ki a nyúl a bokorból, hogy tudsz értékesíteni...
Kiderült, hogy könnyen meg tudom találni az emberekkel a közös hangot, és jó üzleti érzékem van. Rájöttem, hogy én nem terméket adok el, hanem élményt! Meg voltam róla győződve, hogy hasznos, amit csinálok: a nők szebbek lesznek a kozmetikumainktól, az Avon Ladyk pedig kis extra jövedelemre tesznek szert, néminemű anyagi függetlenségre, ami növeli a női erejüket. Pörgettem az életet, pörgettem az üzletet. Három év múlva aztán megszűnt a napközi, megkaptam a felmondásomat.
– Ez mikor volt? Ha jól tudjuk, utána táskaüzletet nyitottál, majd nemsokára volt érkezésed megszülni három gyönyörű szép lányt...
– 2001-ben még tanítottam, utána jött a felmondás, s az élet ezzel válaszút elé állított. Sőt, ezáltal egy saját, külön bejáratú bölcsességre is szert tettem: Állj ki azért, ami fontos neked! Rájöttem, hogy van egy karakterem, tűzön-vízen átkelek, hogy elérjem a célomat. Jó a stressztűrő és a kapcsolatteremtő képességem, nem vagyok egy pálmafa, amit odaállítanak a sarokba, s ott elvegetál. Vállalkozni fogok! – határoztam el. Felmértem a komáromi boltok kínálatát, és rájöttem, hogy nincs egy olyan üzlet sem, ahol minőségi táskát lehetne kapni. Felvettem a kapcsolatot a forgalmazókkal, s amikor már kész volt az üzleti terv, nekifogtam. Kínkeserves volt a kezdet, a kínálat és kereslet közti szűk rést kellett kitapogatni. A fogyasztónak nem csupán a figyelméért, az érzéseiért is meg kellett harcolnom. Nálam ugyanis 490 koronába került egy női táska, a kínainál a vásárcsarnokban meg ennek töredékébe. Én voltam a beszerző, az eladó, a mindenes, közben el kellett érnem, hogy a vásárló újból és újból visszajöjjön. Lemondtam a szép ruhákról, minden pénzt visszaforgattam az áruba, hogy mindig tudjak valami újat kínálni.
– Mi volt az iránytűd, ki adott tanácsot?
– Az élet és a szimatom. Pokoli nehéz volt. Rengeteget tanultam a vásárlóimtól, rengeteget beszélgettem velük. Mikor kiköltöztem az Európa-udvarból – többször költöztem, hogy kövessem a vásárlók mozgását –, azzal szembesültem, hogy magasra teszem a lécet a szépen adjusztált kirakatommal. Jé, de szép ez az bolt! – álmélkodik a vevő, de pont ezért nem mer belépni. Szép, de túl szép! Kerestem az új márkákat, az újabb üzleti rést. Biztos voltam benne, hogy a városban élnek olyan nők, akik többre vágynak, akik értékelik a minőséget. Hamar rájöttem persze, hogy nem mindig az tetszik a vevőimnek, ami nekem. Kutattam, milyen termékeket, fazonokat, színeket keresnek a nők. Hiszen a trend ütőerén is rajta kell tartani az ujjunkat, erre is kíváncsinak kell lenni.
A Guess volt az a márka, amire vágytam fiatalkoromban, de sokáig nem engedhettem meg magamnak. A mai napig vannak Guess darabjaim. Nyilván azokat a márkákat kerestem meg, melyeket én is hordok. A saját magam reklámja szeretnék lenni, ezt már az elején elhatároztam. Hogy amikor megakad valaki szeme a ruhán, amit viselek, akkor nyitott szívvel mondhassam: „van még ilyenünk, térj be hozzánk!”
– S hogyan lehetett mindezt egybeölelni a családi élettel? Hol ismerkedtél meg a férjeddel?
– Hát, nem is tudom. Ő mindig csak jött, és várt, malomkeréknyi virágcsokrokkal...
– Hú, de romantikus! S ő mivel foglalkozik?
– Az édesapja neves borász, neki pedig gyümölcsösei vannak, mezőgazdász. Az én férjem egy rettenetesen jószívű ember, nem tartanék itt, ha nem ő lenne a férjem. A családja a mindene, pedig rengeteget dolgozik.
– Nem vetette fel, hogy eltart, te meg csak legyél a lányokkal?
– Igen, volt ilyen is, de én az utolsó pillanatig dolgoztam mind a három lánynál. Az első négy kilóval született, tehát nagy baba volt. Minden nap egy újabb próbatétel volt, közben a boltot sem hagyhattam magára: felvettem ugyan egy elárusítónőt, de az árubeszerzés továbbra is rám hárult. Tele voltam kételyekkel, vívódtam, folyton azon töprengtem, vajon tudok-e olyan jó édesanya lenni, mint az anyukám. A másik két lányomnál már rutinosabb voltam. A középső lányomat úgy szültem, hogy indultam Budapestre áruért, de előtte még megálltam az orvosomnál, aki szólt, hogy hozzam a kórházi táskámat, mert szülni fogunk, négyperces fájásaim vannak...
– S hogy lehetett a gyereknevelést az üzlettel, sőt, később üzletekkel összeegyeztetni?
– Soha eszembe sem jutott, hogy én ne dolgozzam! Az a véleményem, hogy a nőnek is be kell raknia a maga részét a közösbe, mert másként felbomlik az egyensúly. A férfinak se jó, mert ha a nő nem dolgozik, az ő vállát nyomja a család eltartásának felelőssége, minden terhe. Húsz éve vagyunk házasok, s tudom, hogy a férjem végtelenül tisztel, amiért így gondolkodom. (Mosolyog.) Igazság szerint mindig városban szerettem volna élni, s ott bizniszelni, ehhez képest Szentpéteren lakom, s van három lányom, akik nem voltak tervezve, a Mindenható adta őket. Mi vagyunk az ötös család: a férjem és köztem öt év korkülönbség van, a lányok között is öt év van. Az első gyerek volt a legnehezebb, tapogattam a határaimat, ráadásul Zoé rossz alvó volt. Sokat segített az anyukám. Reggel ötkor lefejtem a cicimet, elugrottam Pestre áruért, anyukám meg megetette a gyereket. Visszafelé az úton már fájt, feszült a mellem, kiestem a kocsiból, s már szoptattam is. Most már elmondhatom: mindegyik lány más természet, autonóm személyiség. Tükröt tartanak nekem, de rettenetesen szerethetőek.
A stílus ragyog
– A táskabolt után női fehérneműboltot, valamint ruhaboltot nyitottál, ahol az amerikai és olasz, leginkább a sportosan elegáns stílust követő márkákra alapoztál, egy éve pedig mindezt megkoronáztad a Zennie-vel.
– És még mennyi ötletem van! Persze nem biztos, hogy mindegyiket meg tudom valósítani, mert sokszereplős történet ez, sokfelé kell osztogatni magunkat – és a család abból egy jókora szelet. Mindenképp szerettem volna egy olyan boltot, ami „álom luxuskivitelben”: s a Zennie az szeretne lenni. Biztos voltam benne, hogy rajtam kívül más hölgyek is vágynak különleges ruhadarabokra, melyeket tetszetős ruhazsákba csomagolva kapnak a kezükbe. Ezért döntöttem úgy, hogy belevágok. Kolléganőim segítenek megtalálni vásárlóinknak azt a fazont, amelyik a legjobban illik az alakjukhoz. Ami még ennél is fontosabb: van saját szabászatunk, és a méretre igazítást ingyenesen végezzük el. Ráadásul odafigyelünk arra is, hogy kínálatunkban legyenek nagyobb méretek is. Ami pluszt tudok adni a vevőnek a történetben, az én vagyok: pontosabban „találmányom”, a sziluett. Ha valaki, én tudom, mit jelent, mikor úgy áll rajtad a ruha, mintha rád öntötték volna – egy bő vagy alaktalan fazon éveket pakol rád. Edit néni, a varrónőm megtanította nekem a leckét. Persze a farmeros, sportos vonalat is visszük, én is sokszor viselek farmert zakóval, toppal. Igazság szerint az üzleteimmel komplex vásárlói igényeket szeretnék kiszolgálni: megkeresem, mi az, ami momentán nálunk nem kapható, de vágynak rá a nők.
– Tanácsot is adsz a vásárlóknak? Milyen legyen például a kapszulagardrób?
– Sokan kérdezték már, miért nem készítek stílustanácsadó videókat legalább arról, mit mivel viseljünk, vagy melyek azok az alapdarabok, melyek nélkülözhetetlenek egy nő ruhatárában...
A karkötők és a sálak a divatjukat élik. Azok a kis kendők, melyeket sokan nem is vesznek komolyan, rendkívül sokoldalúan használhatók. Hordhatók nyakon, hajba kötve fiatalossá teszik a megjelenést, masniként felfűzhetők a táskára vagy annak egyik fogantyújára. Be lehet őket illeszteni egy zakókabátba is – nem a gombot használom, hanem a sálat kötöm meg masnira. Apró trükkökkel egy régebbi darab is új életre kelhet. Az ízlés formálható – és pont ezért vagyunk mi, hogy tanácsot adjunk.
– S melyek azok?
– Az egyik legfontosabb a fehér ing, amelynek nem kell testhezállónak lennie, egy klasszikus szabású, felhajtott ujjú változat aranygombbal exkluzív hatást tud kelteni. Egy jó szabású fekete nadrág szintén alapdarab: lehet répaszabású, egyenes szárú vagy harangnadrág, mindegyik szépen formálja az alakot. A zakókabát szintén kulcsfontosságú, s ha alá felveszünk egy fekete vagy fehér spagettipántos pólót, az összeállítás bárhol megállja a helyét. Egy univerzális fekete kosztüm mindig van a gardróbomban, mert azzal sosem lehet melléfogni. A kapszulagardrób lényege, hogy nem kell sok darab: egy nadrágból, fehér ingből, két pólóból akár 15 összeállítás is létrehozható. Felesleges a százdarabos ruhatár, hiszen egy szezonban a legtöbb nő legfeljebb 20 ruhadarabot visel rendszeresen.
– Mikor először találkoztunk, a beszerző körútjaidról is meséltél. Tudod már, milyen lesz a 2026-os divat?
– Már megrendeltem az árut. A rendeléseket ugyanis mindig egy évvel előre kell leadni.
– A vásárló csak a kész kollekciót látja a kirakataidban, s nálad minden mindennel passzol. Hol, hogyan történik a rendelés?
– Felkeresem a showroomokat, a kiállítótermeket, s válogatok, néha csak képek alapján. Vannak brandek, például a Tommy Hilfiger, ahol egy szériából csak egyetlen terméket állítanak ki, s a mellette lévő színskálából lehet választani. Ilyenkor sokszor tíz perc alatt mátrixszerűen kirajzolódik a koncepcióm. Reggel tízkor kezdünk, szegmensenként haladunk: külön a női, külön a férfikollekció, külön a kiegészítők. Délben fél óra ebédszünet, aztán este tízig meg sem állunk. Nem leányálom, fizikai értelemben sem. Ilyenkor minden figyelmet, erőt egy dologra irányítok, minden részletet egyetlen egésszé gyúrok össze; szétválasztok, aztán összerakok, kialakítom a víziót a fejemben. Mely színek domináljanak, hogyan fognak a darabok együtt hatni, mi legyen a vezérfonal?
– Hogyan kell elképzelni egy ilyen beszerzési napot?
– Minden márkának máshol van a székhelye. Trieszt, Salzburg, Milánó és így tovább. Minden szezonban elképesztő mennyiségű kilométert vezetek le. Vannak napok, amikor 500-1000 kilométert is megteszek egyedül az autópályán. Először szorongtam tőle, de ma már kifejezetten szeretek vezetni. Megesik, hogy hajnalban elrepülök Milánóba, egész nap a bemutatótermeket járom, az utolsó járattal pedig repülök vissza. Nagy a tét, hisz ma a vásárló óvatos, oszt, szoroz, így nekem duplán kell osztani és szorozni, mikor összerakom a kínálatot. Most jöttem meg Isztambulból, három napot töltöttem ott, de a városból semmit nem láttam, reggeltől estig a kereskedőházak kiállítótermeit jártam, válogattam, tárgyaltam. Mindig olyan darabokat keresek, amelyek biztosan nem jönnek szembe az utcán. Sok márka kész kollekciókat kínál, de én nem csak egyetlen márkát képviselek (az könnyebb lenne!): én a magam preferenciáit próbálom koncepcióba gyúrni. Arra is figyelni kell, hogy ne ismétlődjenek a színek és a fazonok. Ettől lesz zennie-s, egységes és karakteres az összkép. Maximalista vagyok. Mi itt az üzletben még az ajándékutalványokat is illatos selyempapírba csomagoljuk, masnival átkötjük, hogy valóban elegáns ajándékként adhassa át a vevő. Apróság, de számít. Az igényesség a részletekben rejlik. Ezért is szívügyem a kirakat, ami eleve a bolt névjegye.
– Van olyan stílusikon, aki inspirál?
– Őszintén szólva, nemigen követek senkit. Figyelem a divatvilágot, mellette az Instagramot, de a kútfő én vagyok. Rengeteg a vizuális torzítás: szűrők, beállított szögek, mesterséges arányok. A másik oldalon ki ne akarna tökéletesen kinézni? Csakhogy ez önbecsapás. Hiába tetszik nekem egy celeb, attól még nem leszek ő. Sokszor nehéz elmagyarázni a nőknek, hogy a valódi stílus nem a másolásból születik, hanem abból, hogy valaki felismeri, mi áll jól neki.
A divat háta mögött
Nem szabad feladni önmagunkat. Ha kisebb léptékben is – mert a családnak szüksége van az anyára –, de az életünknek saját magunkról is szólnia kell. Nagyon jó érzés, ha ez sikerül, mert önbizalmat ad. Sok fiatal nőnél látom, hogy mikor jön a baba, bepánikolnak, és hajlamosak mindent elengedni. Ha nekem sikerült, akkor másnak is sikerülhet. A gyermek nem akadály, inkább érzelmi erőforrás. Három lányom van, és arra ösztönzöm őket, hogy ne úgy válasszanak párt, hogy az mit tud felmutatni. Nyilván fontos, hogy a férfi is tegyen meg mindent a családjáért, ahogy az én csodálatos édesapámtól láttam gyerekkoromban.
Írta: Nagyvendégi Éva és Janković Nóra
