„Szeretetkönyv” – díszelgett kézzel írott betűkkel a lila fedelű könyvecske címoldalán. „Szeretném, ha te is továbbadnád, miután elolvastad. Ajándékozz meg vele valakit, aki különleges neked” – mondta a barátnőm, amikor a szülinapomon átnyújtotta a könyvet.
Sose gondoltam volna, hogy létezik egy univerzális módja a testünk elfogadásának és a gátlásaink feloldásának. Mígnem tavaly az életembe csöppent a tánc, és mindent megváltoztatott.
Bele sem gondolunk, de manapság olyan mértékben függünk a különböző technikáktól, hogy nélkülük nem csupán elveszettnek éreznénk magunkat, de kis túlzással egy világ omlana össze körülöttünk.
Mosolygok. Itt vagyunk. Otthon vagyunk. Egyelőre ezek csak nyugodt pillanatok, mert az új otthon új feladatokkal is jár, a feladatok pedig némi feszültséggel. Egyszerre félelmetes és izgalmas.
Az én fiam kisiskolát látogat, mégpedig Sárosfán. Ha csokorba kellene szedni az érveimet a kisiskola mellett, sok dolog van, ami az első helyért vetekedne...
Tudni kell arról, hogy akármennyi idő telik el, akármennyi modern kütyü hivatott bizonyítani a civilizáció győzelmét, az ember nem tud megváltozni, és mindig a gyengébb nyakán akar táncolni.
A szüleim minden nyáron elküldtek a rokonokhoz, hogy vigyázzak a gyerekeikre. S én vigyáztam is – legalábbis elméletben. A valóságban lehet, hogy csak kolonc voltam a családok nyakán, de bárhogy legyen is: a gyerekfelügyelet innentől kezdve az életem része maradt.
"Isten, vagy az Élet sohasem büntet. Az ember bünteti önmagát az Istenről,
Életről, Világegyetemről alkotott téveszméi révén.
Gondolatai teremtő erejűek, ő tehát megteremti saját nyomorúságát."