A cím szabad idézet egy rapszámból (előadó: T. Danny). Szösszenet a bevásárlásról, avagy „megmondtam, de ti nem hittétek, tényleg semmire nem vittétek...”
Nem szeretek vásárolni. Enni viszont kell. Még akkor is, ha a nagyja már mögöttem van. (Értsd: hattagú nagycsaládom alig felére zsugorodott, s ma már ünnepszámba megy, ha előveszem a nagy lábast és az ötliteres jénai tálat.) Amit tudok, igyekszem őstermelőktől, piacon, háztájiból beszerezni, a kertecském pedig egyelőre három magaságyásból áll, ott is sok minden megterem: de persze nem elég. Tojás, lekvár, kovászos uborka, mmm... Összefut a nyál a számban, ha rágondolok.
Örömmel pakolom tele a kosaramat a közeli termelői piacon, mert szeretem a piaci hangulatot, harsog a színekben, nyüzsög a zajokban és illatokban. Persze, így sem úszom meg, hogy időről időre be ne térjek a szupermarketbe. A kora reggeli órákban indulok útnak, olyantájt kisebb a tömeg. Általában nagy bevásárlást csinálok, telepakolom az autó csomagtartóját, mert kinek van kedve két nap múlva megint Canossát járni. Ám azon a szép pénteki napon, amelyikről mesélek, csak kis pénzköltést terveztem. A pénztárcámban összegyűlt némi aprópénz: pár kéteurós, na meg egy maroknyi tíz- és húszcentes. Na, gondoltam magamban, ma megszabadulok tőletek, ne húzza a súly a tárcámat. S ha már megyek, két legyet ütök egy csapásra, beváltom a PET-palackokat is.
A családtagjaimat már megfegyelmeztem, nehogy összevisszaságokat dobáljanak a szatyrokba. Rajta tartom a szemem a visszagyűjtésen. Az elején szégyenszemre visszadobálta a gép a palackokat: mögöttem kígyózó sor alakult ki, a kezem pedig ragadt a trutyitól. Azóta sasszemmel figyelem, hogy a palackok tisztán, felfújt állapotukban landoljanak a gyűjtőszatyorban. Most is vittem a kis táskámat, épp folyt az ürítés, mert a gyűjtőgép megtelt.
Picike várakozás után elegáns mozdulatokkal dobáltam a begyűjtő nyílásba a palackokat (ment, mint a karikacsapás), majd folytattam az utamat a vásárlótérbe, kezemben a visszaköpött 2,10 eurós cetlivel.
Pár perc múlva besüllyesztettem a papírdarabkát a pénztárcámba, mert szükség volt a kezemre. Némi gyümölcs, zöldséges tonhal (akciós áru!) és néhány bio natúr joghurt landolt a kosaramban. (Az utóbbi házi gyümölcslekvárral kiváló uzsonna.) Majd megnyitottam az applikációt, s lecsekkoltam a ház aktuális kuponjait. Ugye, ismerős... Aha, baromfivirsli is szerepel a listán: egy vacsi kipipálva a hétvégére. Majd a sós ropik felé gördítettem a kocsikámat, mert a listán szerepelt valami csipszféleség, 40 százalékos árengedménnyel. Jó lesz az a hétvégi házi mozihoz... Körülnéztem még, került is a kosaramba még sajt és gluténmentes kenyér, majd visszasiettem némi citromért, mert azt is felfedezem a kuponos listán. A végén elégedett képpel irányítottam nyikorogva gördülő kocsikosaramat az önkiszolgáló kasszához. (A többit inkább jelen időben mesélem.)
Pitty-pitty-pitty, ajjaj, a négy egybecsomagolt alma nem tetszik a gépnek. Pár próbálkozás után feladom, és türelmesen megvárom – ahogyan a szomszédjaim, egy idősebb házaspár is –, hogy odalibbenjen a kasszás hölgy, s pár gombnyomással megoldja áldatlan helyzetünket. Pittyegek tovább, sokallom a fizetnivalót, de ekkor eszembe jut: aha, nem ütöttem be a kódot. Mobil nyit, pittyent, összeg megkurtul. Na, ezt már szeretem. Már éppen nyomnám a Fizetés gombot, ráfókuszálva, nehogy véletlenül a kártyás fizetésre nyomjak, hiszen ma kivételesen van aprópénzem.
Ekkor bevillan, hogy cetlim is van! Persze, hisz visszaváltottam a műanyag palackokat. Kikotrom a tárcámból a számlát, pitty, majd becsúsztatom a kassza alatti kis nyílásba. Szerencsémre ezerrel villog, mert nehezen igazodom ki a gombok között. Ám ekkor már izzadok, még egy utolsó kontroll, applikáció beszkennelve, kuponok felhasználva, visszaváltós cetli bedobva, rányomhatok a Fizetés gombra. Jaj, ne azt! Majdnem félrenyomok. Készpénz, készpénz lesz ma, te nyomorult, hoztam vagy egy kiló érmét!
Eltart egy ideig, míg egyesével bedobálom a tíz- és húszcenteseket (milyen jó, hogy ilyenkor nincsenek sokan, már állna a sor miattam), kinyomja a számlát a gép, én meg komótosan elpakolok. A számlát még odaérintem a pittyentőhöz, másképp nem enged el ez a szörny. Teszem jobbról, teszem balról, csúsztatgatom, semmi!
Rálesek a számlára: mintha egy picit halványabb lenne rajta a tinta. Lehet, hogy épp kifogyóban van, ezért nem ismeri fel a szkenner? Jaj, de jó!
Szerencsétlenkedek vele, mire a mögöttem álló megunja, odarakja a cetlijét, pitty, s már kint is van. Én meg addigra már teljesen leizzadva, a nyomában maradva, tolvaj módra átsurranok a kapun. Még körbelesek, hogy látta-e valaki ezt a szörnyű cselekedetet, de őszintén, senkit nem érdeklek. Hát ennyi. Elegem lett egy időre a bevásárlásból.
Hazaérve lerogytam a székre, és olyan fáradt voltam, mintha hektárokat kapáltam volna be. Nevettem egy nagyot, hogy milyen hülyék vagyunk! Hagyjuk, hogy ezt csinálják velünk. Ráadásul közben azt is elhitetik velünk, hogy milyen jó nekünk. Hiszen mennyivel kevesebbet fizetünk! Ugye? Na, szép napot!
