A két háború közötti polgári társadalomban a lányokat a háztartás vezetésére és a férj „kiegészítésére” nevelték. Mai szemmel nézve a nő kiszolgáltatott helyzetben volt, mert minden tekintetben – anyagilag is – a férjétől függött.
Négy óra. Eddig tartott a 2024-es párizsi nyári olimpiai játékok nyitóünnepsége. Becsületesen megnéztem, aztán elolvastam a gúnyolódó és felháborodott vélemények hadát, a lehúzó írásokat. Eredetileg én is hasonlókat akartam írni.
Nyár idején mi, nők és anyák sok mindent el- és bekészítünk. Beleértve saját magunkat, vagyis a testünket. Miért szégyelljük mégis, ha nem vagyunk tökéletesek?
Vannak, akik kutyát tartanak, és vannak, akik kutyával élnek. Mi ez utóbbiak táborát erősítjük. Gazdik vagyunk, sőt: amióta a gyerekeink felnőttek, a négylábú kedvenceinket előléptettük szőrös kutyagyerekekké.
Félő, hogy a női sofőrök becsületét nem ezzel a cikkel fogom megmenteni, sőt: nem árt a soraimat félig komolyan venni. Önreflexív vallomás következik a volán mögül: én vagyok az a nő, aki nem hajlandó vagyonokat költeni az autójára.
Anyává válni hatalmas csoda. Ikreknél pedig dupla csoda. Mindennap hálát adok a Teremtőnek, hogy láthatom felnőni a gyerekeimet. Úgy érzem, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna.
Egy kvázi kihalófélben lévő szakmában igyekszem tisztességesen helytállni, s létrehozni valamit puszta szavakból, amivel egy kicsit segíthetek az embereknek is. Mert a szónak ereje van, az írásnak pedig hatalma.
Két hét telt el azóta, hogy ledaráltam a Netflix új minisorozatát, a Richard Gadd rendezte Szarvasbébit (Baby Reindeer). A sztori teljesen kifacsart és ízekre szedett: hol az undorral, hol a nehéz érzéseimmel küzdöttem, mégis száz százalékig megértem a sorozatot övező médiaőrületet.
Valahol mindannyian a nosztalgia fogságában éljük az életünket. A régi szép időket emlegetjük, keserédes melankóliával gondolunk arra, ami elmúlt, s képtelenek vagyunk elszakadni attól, ami volt.
