Félő, hogy a női sofőrök becsületét nem ezzel a cikkel fogom megmenteni, sőt: nem árt a soraimat félig komolyan venni. Önreflexív vallomás következik a volán mögül: én vagyok az a nő, aki nem hajlandó vagyonokat költeni az autójára.
Anyává válni hatalmas csoda. Ikreknél pedig dupla csoda. Mindennap hálát adok a Teremtőnek, hogy láthatom felnőni a gyerekeimet. Úgy érzem, ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna.
Egy kvázi kihalófélben lévő szakmában igyekszem tisztességesen helytállni, s létrehozni valamit puszta szavakból, amivel egy kicsit segíthetek az embereknek is. Mert a szónak ereje van, az írásnak pedig hatalma.
Két hét telt el azóta, hogy ledaráltam a Netflix új minisorozatát, a Richard Gadd rendezte Szarvasbébit (Baby Reindeer). A sztori teljesen kifacsart és ízekre szedett: hol az undorral, hol a nehéz érzéseimmel küzdöttem, mégis száz százalékig megértem a sorozatot övező médiaőrületet.
Valahol mindannyian a nosztalgia fogságában éljük az életünket. A régi szép időket emlegetjük, keserédes melankóliával gondolunk arra, ami elmúlt, s képtelenek vagyunk elszakadni attól, ami volt.
Kiskoromban én is néztem a Pokémont, mégsem mélyedtem el soha a japán animációk világában. Később aztán több animerajongó baráttal is összesodort az élet, s egy egészen különleges kultúra – a Távol-Kelet fantáziavilága – nyílt meg előttem.
Néha még most is elolvasok egy-egy beszámolót arról, kit hogyan próbáltak tőrbe csalni álprofilt használó adathalászok. Tavaly júniusban ugyanis csalók áldozata lettem, akik óriási összeggel rövidítették meg a családi kasszánkat.
Harminc évvel ezelőtt a miénk volt az a generáció, amelyik a rendszerváltás után járta végig a gimnáziumi éveket, és járult a zöld asztal elé, hogy kilépjen utána egy új és szabad világba. Érettségink margójára.
"Leszállt egy angyalka, s azt súgta nékem: gondolj ma azokra, akik a szívedbe férnek! Eszembe jutottál te és a családod, ezúton kívánok békés karácsonyt!"