Minden azzal kezdődött, amikor tavasszal elmentem egy gyógyfürdőbe. A vízben ülve valamifajta belső nyugalom áradt szét az egész testemben. Az agyam megállás nélkül termelte a boldogsághormont, miközben egyre csak az járt a fejemben, hogy milyen rég nem éreztem hasonlót.
Írásunkban az irigység témakörét járjuk körül. Mindez pedig hol máshol csúcsosodhatna ki leginkább, ha nem a munkahelyen? Hiszen könnyebb a kollégánkat befeketíteni, mint belenézni a tükörbe...
„Újabb költözés. Újabb ingovány, de ez az utolsó!” – mantráztam magamban, miközben a költöztetőautóra vártam. Közben megannyi érzés kavargott bennem, hisz tudtam: ez más lesz, mint a korábbiak. Ennek most egy életre szóló elköteleződésnek kell lennie…
Decemberi nem lehet! – rázott kezet anya és apa, amikor eldöntötték: elég a bátyám egyeduralmából, most már jöhet a kistestvér. Nem tudom, ki mit rontott el, de valahol hiba csúszott az egyezségbe. Idén ugyanis 29. éve, hogy családunkban a szilveszteri ebédnél torta az előétel.
Decemberben most is képes vagyok a „majd januárban”-jelszóval hitegetni magam. „Majd januárban összeírom a listát.” „Majd januárban elkészítem a műsortervet.” Aztán ott ülök 1-jén az ágyam szélén szétesve, s még a zoknim párját sem találom, nemhogy világmegváltó terveket szövögessek…
Furcsán hangzik, mégis csodálatos érzés, amikor rádöbbenünk: nem vagyunk egyedül. Hogy másoknak épp ugyanannyira nehéz. S talán a félelmeik, küzdelmeik, nehézségeik is ugyanazok…
Amikor ezeket a sorokat írom, már több mint 80 napja nem ittam egy korty alkoholt sem. Döntésem hátterében nem a hirtelen jött megvilágosodás áll, s nem is álltam be az alkoholt ellenzők táborába. Egyszerűen csak rájöttem, hogy az ital többet vesz el tőlem, mint amennyit ad.
"Karácsony nem az ész, hanem a szív ünnepe. És a szív érzi, hogy azok is ott állnak veled a karácsonyfa körül, akiket a szemeddel nem látsz, és az eszeddel nem hiszel."