Az instamamik és a többi tökéletes feleség le akar nyomni a torkunkon egy szirupos képet az anyaságról. A szülőség nem egyenlő a flottul működő idilli élettel.
Egyszer volt, hol nem volt... Kezdhetném így is a történetet, ez azonban nem egy tündérmese, hanem maga a valóságszagú élet. Annak az anyának a mindennapi élete, aki szereti a gyermekeit, bármit megtenne értük, mégis azt mondja, hogy anyának lenni nem egy sétagalopp.
Kovács Viktória (29, Csallóköznádasd) a pozsonyi Comenius Egyetemen újságírást tanult. Két gyermek édesanyja, lánya 8, fia 7 éves.
Csaknem nyolc éve szültem meg az első gyermekemet, de még mindig nem tudok szótlanul elmenni azok mellett az instaposztok mellett, melyekben a friss édesanyák pózolnak a tökéletes hálóingjükben, a tökéletes frizurájukkal, talpig sminkben a szülés után. Emlékszem még az első szülési élményemre, másnap ülni és menni alig bírtam, nemhogy még kifessem magam és pózolgassak. Még egy héttel utána is az volt a mottóm: Csak jussak el az ajtóig.
Nem gondolom, hogy most el kell dobni a sminktükröt, de azért a szülés nem egy diadalmenet a Champs-Élysées-n. Ez szó szerint egy emberfeletti leterhelés, mely grandiózus változásoknak teszi ki a női szervezetet; s ebben a fokozott érzelmi állapotban a nőnek támaszra van szüksége, nem pedig versenyfutásra a lájkokért. Nem azt mondom, hogy el kellene rettenteni az édesanyákat a negatív élményeinkkel, de nem szabadna túlidealizált képet festeni az anyaságról, mert ez a kép összetörhet bennünket.
Szénaboglya és mackónadrág
Minden édesanya ismeri azt a csodálatos kérdést, hogy: Na, és jó a baba? Kérdem én vissza: Miért ne lenne jó a baba? Van olyan baba, amelyik rossz? Szerintem nincs, csak épp az anya hasából kikerülve nehéz megszokni ezt a másik világot, vagy épp kólikával küszködik, mert az emésztése még fejletlen.
Persze azért az ilyen kérdésekre egy kényszeredett mosoly kíséretében csak bólogattam, miközben az elmém azt üvöltötte: NÉZZ RÁM! Két hónap nem alvás után már nem csupán a szemem alatt voltak fekete karikák, hanem áthúzódtak a pofacsontomra is, a szem alatti táskákról nem is beszélve.
Arra sem volt energiám, hogy a pizsamámat melegítőre váltsam, de a szénaboglya a fejem tetején is csak jobb napokon látott fésűt. Én tudom, hogy nem minden gyermek kel fel éjszaka 23-szor, de az én kislányom és kisfiam rekordokat döntögetett. Egyik-másik babalátogató mégis megkérdezte: Miért nem külön szobában alszanak? Szerintem jobb lenne már babakortól oda szoktatni őket, hogy később ne legyen gond. Jelentem alássan, ezt én is tudom, de én is és a férjem is kimerültek voltunk ahhoz, hogy átcaplassunk a másik szobába, fél óráig ringassunk, visszacaplassunk, s pár perc ágyba szédülés után újra feltápászkodjunk, mert valamelyik gyerek megint felsírt. És megérkeztünk a tökéletes instamamikhoz, akik még ezekben a kialvatlan időszakokban is agyonfiltrált képekkel hirdetik, hogy az anyaság egyenlő a hófehér márványkonyhával, a virágos babaággyal és a fogpasztamosollyal.
Harc a ruhákkal (mert kell a séta)
Csodálatos érzés volt két kis csöppségről gondoskodni, pláne mikor kitavaszodott, s hármasban indultunk sétálni. A fák már készülődtek, a fény volt az első jelzés, a nap magasabban járt, s orrunk megtelt a tavasz illatával. Ezekbe az idilli pillanatokba semmi nem tudott belerondítani, kivéve, mikor kompetens anyaként megkérdeztem magamtól: Mi legyen, ha hirtelen beborul az ég? Hány réteg ruhát adjak a gyerekekre? Minden egyes alkalommal azt éreztem, hogy én vagyok az utolsó mohikán, aki hősies önfeláldozással próbál két izgága gyermeket puccba vágni.
Homlokomon izzadság gyöngyözött, miközben harcba szálltam a sebesen inaló percekkel, nehogy az egyik bemelegedjen, míg a másikra ráadom a ruhát (mert annak mindig megfázás volt a vége.) Én pedig a babakocsit tolva, egy lábon ugrándozva rángattam magamra a kezem ügyébe kerülő kabátot. S mikor végre kijutottunk a kiérdemelt friss levegőre, és megkezdtük a sétát, már az első sarkon belefutottunk egy tökéletes anyába, aki tetőtől talpig úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról ugrott volna le. Az irigység keserű ízt hagyott a számban, miközben halk sóhajjal kérdezgettem magamtól: Mégis, ő hogyan csinálja?
Ketten kétfélét!
Mikor férjhez mentem, szerettem főzni. Fokozatosan megtanultam, hogy az ízek miként simulnak egybe, s igyekeztem változatosan összeállítani a fogásokat, így az étkezéseink nem voltak egyhangúak. A férjem is szerette az aromák ilyesfajta változatosságát, mígnem a kislányom és a kisfiam is elérte azt a kort, mikor már mindent ehettek. Ám közben a kislányomról kiderült, hogy cöliákiás (fokozottan gluténallergiás), s eme tény megborította a konyhámat.
A lisztminőséggel kapcsolatos ismereteimet a sutba hajíthattam, mert a gluténmentes liszt másként viselkedik, mert nincs sikér, vagyis glutén a tésztában. Hab a tortán, hogy a gyerekek másként érzik az ízeket: míg a felnőtt szájában 10 000 ízlelőbimbó van, a gyerekében ennek a háromszorosa. Így aztán mindkét gyerekem savanyúbbnak érezte a savanyút, édesebbnek az édeset, egyszóval határozott véleményük volt arról, hogy mi a finom és mi nem. A változatosságot tehát felváltotta a válogatósság. A kislányom csak a húsos ételeket volt hajlandó megenni, a fiam pedig a húsmenteseket. Én meg ott álltam a konyhában, két kézzel rázogatva a három lábost, hogy az egyiknek rizottót, a másiknak rizsfelfújtat készítsek.
Legalábbis míg rá nem jöttem, hogy milyen takarékosak is ezek a gyerekek, hisz bőven elég, ha a lányom a főételből csak a húst, a fiam meg csak a köretet kapja. Ez persze csak vicc, de akár igaz is lehetne.
Házisárkány-szindróma
Anyaként minőségi időt tölteni a gyermekünkkel a lehető legcsodálatosabb érzés. Gyermekünk ragacsos puszijánál nincs finomabb, tudásvágya pedig varázslatos, miközben újabb és újabb dolgokat fedez fel. Igen, nagyon szép a koszorún a gyertya lángja, de ha azt mondom neki, hogy ne nyúljon hozzá, mert zsizsi (igen, az anyaság határozottan visszafejleszti szellemi képességeinket is, mert le kell szállni egy kétéves gyermek szintjére, s egész nap nincs más vitapartnerünk), akkor biztos, hogy a következő percben üvölt. Vagy hiába mondtam, ne másszon fel a szekrény polcára, mert leesik, elfordulva már csak a csattanást hallottam – rosszabb esetben a polccal együtt landolt a padlón.
A hajam szála ma is égnek áll, mikor visszaemlékszem ezekre a sztorikra. Itt vagyok tehát én, a féltő anya, aki szép szóval elmondja, mit nem szabad, később pedig előbújik belőle a házisárkány (hátha arra majd jobban figyelnek). Bár végeredményben úgyis a tapasztalat győz, mert hiába mondom, hogy ne menj bele a pocsolyába, a gyerek csak akkor fogja kikerülni, ha legalább egyszer nyakig sáros lesz. Csemetéim általában a szoba falán akarták kipróbálni, mennyire tehetséges festők, fodrászinasként pedig a saját hajukat nyirbálták meg – egy idő után hagytam is őket kibontakozni.
De azért néha elpattant a húr, s kieresztettem éneklésben megedzett hangomat, majd este azzal a bizonyos „szörnyű anya vagyok” érzéssel hajtottam álomra a fejemet. Pláne, hogy a TikTok is gúnyt űz belőlem, s a tökéletes anyukák videóikban folyamatosan azt taglalják, hogy ők bezzeg sosem kiabálnak, inkább értelmes beszéddel ráveszik a gyereket, hogy elkerülje a veszélyes helyzeteket. Tényleg? S miképpen?
