Nem, nem koptak ki a régi kötények, rokolyák, fejkendők, ködmönök. Egy fiatalnak minden vicc új! A komáromi fiatal fotográfus, Pálinkás Eszter  gondolt egy nagyot, és elhatározta, hogy élővé teszi a múltat, megörökíti képeken a padlásokon fellelhető régi viseleteket.

palinkas-eszter.jpg

– Többen kérdezik, miért? Miért fotózok népviseletet? Hiszen nem jártam táncházba, soha nem foglalkoztam folklórral. Ám a gyökereimhez mélyen kötődöm. Először tinikoromban a természetet kezdtem fotózni. Volt egy kicsi digitális fényképezőgépem, és tanítás után vagy hétvégente kijártam a Dunához, a Vág-partra. Mivel a legtöbb ember bepózol, amikor célba veszi a fényképezőgép lencséje, mindig arra törekedtem, hogy ne ezt, hanem az igazi arcot kapjam le. Idővel egyre többen kerestek, hívtak.
 
kokava-gomor-nepviselet.jpg
Kokava Gömör népviselet
 
– Ezek szerint már hosszú út van mögötted?
 
– Bennem soha fel sem merült, hogy ez lenne az én utam. Nem gondoltam arra, hogy a fotózás olyasvalami, amiből meg lehet élni. Egyetemre jártam, spanyolul tanultam Barcelonában, kerestem magamat. Hollandiában au pair munkára jelentkeztem, amiből nem az lett – sajnos vagy szerencsére –, amit ígértek. Amszterdamban ugyanis egy nyaktól lefelé lebénult hétvégi „apuka” várt rám. Bepánikoltam, azonnal haza akartam jönni! Csak éppen az éjszaka kellős közepén ez nem volt megoldható. Másnap aztán végignéztem, hogyan indul egy ilyen kiszolgáltatott ember napja, néztem azt az erős lányt, aki emelgette, ellátta. Arra gondoltam, ha ő képes rá, akkor én is. A nigériai lány, aki betanított, azt mondta, az elmúlt két hónapban 12 lány jött, és ment el még aznap. Hónapokkal később úgy érkeztem haza, hogy igenis bármire képes vagyok, amit elhatározok.
 
– Emlékszem, akkoriban egy helyi fotóstúdióban láttalak itt, Komáromban. Aztán újra eltűntél…
 
– Édesapám megbetegedett. Szerettem volna minél több időt vele tölteni. Kemény időszak volt. Sokáig álomvilágban éltem, ahol nem voltak rémálmok, minden szép és jó volt. Így elhittem, hogy a végén majd minden jóra fordul. Az élet azonban néha feketével ír. A mélyből végül a fotózás húzott ki, mert úgy éreztem, hogy alkotok, az alkotás pedig terápia. A fotográfia különben nagyon közel áll a festészethez. Egy olyan világ, ahol lehetetlen dolgok is megtörténhetnek, és ahol újragondolhatjuk a valóságot. Az utómunkák során bontakozik ki igazán a kép. Belemerültem a munkába, és ez újra értelmet adott az életemnek.
 
2017-06-24-portrait-folkdresses3-3.jpg
Érsekújvár környéki ruha
 
– Közben elvégezted a jó nevű budapesti fotósiskolát, a WAW-ot, és több online kurzuson is részt vettél. A tudásvágy hajtott?
 
– Mindig van hová fejlődni. Következő lépésként a The New York Institute of Photography hároméves online képzését szeretném elvégezni, erre gyűjtöm a kis pénzemet. Azt tapasztaltam – bár nem vagyok nagy Amerika-rajongó –, hogy a fotográfiát ott igazán magas szinten oktatják, főleg a praktikus részét. Közben szeretnék egy kiállítást rendezni a fekete-fehér portrésorozatomból, illetve a régi ruhákat megörökítő sorozatomból. Az utóbbihoz az ötletet egy orosz fotós – igencsak giccses – viseletekről készült fényképei adták. Azonnal beindult a fantáziám, hogy ki tudna segíteni a régi viseletek felkutatásában. Legelőször egy muzslai ruhát kaptam lencsevégre egy néptáncos lányon. Bónuszként sikerült bejutni az egyik dédszülő portájára, ahol az udvaron tyúkok szaladgáltak, és a házban még őrizték a tisztaszobát. Úgy éreztük magunkat, mint egy időutazáson: érdekes volt látni, hogy nem is olyan hosszú idő alatt mekkorát változott a világ!
 
– Ma esküvői, családi fotózásokra hívnak, miközben járod az országot, és megörökíted a szebbnél szebb viseleteket. Lehet ezt egyedül győzni?
 
– A munkát igen, a szervezést már nehezen. Legtöbbször ott ül a kocsiban az egyik kedves barátnőm is, aki felvállalta a „szervező” szerepét, és a profi sminkes barátnőm, akit izgat a feladat. Szóval rengeteget segítenek, és nemcsak ők, hanem azok a néptáncos és modell lányok is, akiket fotózom. Ma már annyival könnyebb a munkánk, hogy nem mi „nyomozunk”, hanem sorra jönnek a felkérések. Mindig örülünk, mikor százéves ruhákról kapunk híreket, mert a régi ruháknak lelkük van. A lányok tisztelettel és csodálattal öltik magukra ezeket a darabokat: minden egyes főkötő, lajbi, párta gyönyörű, aprólékosan kidolgozott mestermunka... Az is érdekes, hogy még egy adott tájegységen vagy falun belül sincs két teljesen egyforma ruha. A lányok, asszonyok, akik ezeket a pompás darabokat készítették, rajta hagyták a kézjegyüket.
 
csaszko-szakolca-kornyeki-nepviselet.jpg
Császkó, Szakolca környéki ruha
 
– Mi lesz a következő nagy lélegzetvételű munkád?
 
– A lelkemhez a portréfotózás áll a legközelebb. Egyre jobban foglalkoztatnak az emberek és azok élettörténete. Szerintem a társadalmi valóságot az arcokra vésődött, mély ráncok mutatják meg a legjobban. Egyre több a nincstelen ember, róluk is szeretnék egy portrésorozatot készíteni: a kapualjakba, szélvédett zugokba bevackolódó hajléktalanokról. Mindemellett rengeteg ötletem van. Régebben sok fotót megosztottam a Facebook-oldalamon (My Neverland photography & design), pár sorban megírtam a történetüket. Ma már azt gondolom, hogy ez felesleges, hiszen mindenkit másként érint meg a kép.
Janković Nóra