Elevenen megmaradt bennem az a pillanat, amikor egy lány az egyetemen megkérdezte tőlem, hogy én egyébként mit csinálok falun. Pár másodpercre lefagyott a processzorom, mert nem értettem, hogy pontosan mire gondol. A kérdés csak úgy a semmiből jött.

Hogy érti, hogy én mit csinálok falun? Mi mást csinálnék, mint ő városon? Reggel felkelek, megnézem az üzeneteimet (amihez nem megyek ki a galambházba a postagalambjainkhoz, hanem simán a telefonomért nyúlok), elolvasom a híreket, kiveszem a hűtőből a reggelim, megmosakszom, felöltözködöm, aztán megyek a dolgomra...

falusi-nok-vilagnapjara-kezdo.jpg

Már majdnem el is kezdtem sorolni a fentieket – ám a lány várakozó tekintetéből rájöttem, hogy ő amolyan „ízes” falusi napirendet vár tőlem. Nem akartam neki csalódást okozni, ezért végül ezt mondtam: először mindig megfejem a három kecskénket, mert rossz néven veszik, ha nem velük foglalkozom először. Ők már csak ilyen pipiskék. Aztán összeszedem a tojást, és sütök egy nagy rántottát reggelire, amit általában egy pohár frissen leszűrt kecsketejjel öblítek le. És ez majdnem olyan sokáig kitart bennem, mint a flancos chia maggal kevert zabkása. A végén, ha más nem jut hozzá, akkor még kiganézom a disznók helyét.

Ja, és hadd ne feledkezzem meg udvarunk tehenéről, a Bettiről. Amelyik olyan jámbor fajta, hogy gyakran kikísér a buszhoz, valamint hazatérvén már messziről hallom a kolompját. Minden második hét szombatján pedig frissen vágott kacsát és répacsokrokat árulok a helyi piacon színes fejkendőben... Apropó: nem érdekel a kacsatollal töltött párna, mert hobbiból néha varrok egyet-egyet…

Bár kis mondandóm végére csattanót is terveztem („csak vicceltem!”), a lánynak annyira megtetszett a falusi rezsim, hogy nem akartam elvenni a kedvét. Hadd maradjon meg benne az idilli kép a faluról, amelyik még élénken él rengeteg városi ember fejében. Bár ő végül is köszönte, de nem kért kacsatollpárnát, mert ő a memóriahabosra esküszik...

Vidék minden, ami nem a főváros?

Valljuk be őszintén, néha elég sértő előítéletekkel találkozunk mi, falusiak. Sokan még mindig úgy képzelik el a falusi életet, ahogy fentebb leírtam. S igazából nem ez a sértő. Ez tényleg idilli! A sértő az, amikor tétován a kerti pottyantósról érdeklődnek, avagy megkérdezik, hogy van-e nálunk internet-hozzáférés. Mintha a fürdőszoba és az internet csak a városiak kiváltsága lenne.

A rossz beidegződések bevésését segíti például Stohl András falusi karaktere az Egyszer volt Budán Bödör Gáspár című tévésorozatból. Említésre méltó a pillanat, amikor Bödör úr megpróbál alkudozni a benzinkúton az üzemanyag áráról – vagy amikor kedves édesanyja megrémül a fotocellás ajtótól. Azt hiszem, ehhez nincs mit hozzátenni.

Ahogy ahhoz a jellemzően V4-es attitűdhöz sincs, miszerint csak a főváros létezik, minden más vidék. És a vidék az égvilágon senkit sem érdekel, főleg nem egy városi embert. Pedig a történelem folyamán a vidéki élet hatalmas változásokon ment keresztül. Túl vagyunk már a kézi kaszálású aratáson, a nők nem ülnek otthon, hogy délben meleg ételt adjanak uruk elé, és nem hordják batyuban a gyerkőcöt a földekre. (Ma inkább a városiak „hurcizzák” a babáikat a mellükön.) Mára falun beköszöntött a modern kombájnok kora, melyek mellesleg drágábbak, mint a legimpozánsabb fővárosi ingatlan.

Divat a vidéki esküvő és romantikus a szalmabála, a házi kovászos kenyérre pedig jólesik a kézműves sör. Az állatsimogató tökéletes hétvégi program kicsiknek – és a „szedd magad” gyümölcsösök, levendulások parkolói is mindig megtelnek. No meg persze jó, ha az ember lánya legalább évente egyszer lő egy szelfit, amelyen napraforgókkal van körülvéve.

Egyszóval a falusi élet mostanra nem valami lenézendő középkori rémtörténet, hanem példaértékű és trendi!

falusi-nok-vilagnapja-ajtoban-allo.jpg

Október 15.

És hogy miért is írok erről, azt leszámítva, hogy én is faluban élek? Október 15-én ünnepeljük a falusi nők világnapját. Ezzel az írásommal azonban nem csupán a falusi nőket, hanem minden falusi embert dicsérni szeretnék. Mert ez az életforma (akár a fentebb említett idill) vagy épp a díszkertes vidéki létezés tényleg dicséretet érdemel. Hiszen falun mindig nehezebb boldogulni, nehezebb hűnek maradni a szülőhelyünkhöz.

Gondoljunk csak bele! Városon minden karnyújtásnyira van: iskolák, könyvtár, múzeumok, művészeti iskolák, nyelviskolák, mozi, bevásárlóközpontok, színház, trendi munkahelyek... Számtalan olyasmi, amit a falusi szülő is szívesen megadna a gyermekének. Igyekszik is, ám közben komoly logisztikai kihívásokkal néz szembe...

Tagadhatatlan, hogy falun nem tudunk autó nélkül létezni, mert a hazai tömegközlekedés katasztrofális állapotban van. Ha az ember nem akar órákat arra fecsérelni, hogy elcsípje a csatlakozást, kénytelen autóba ülni. Akárhányszor Budapestre látogatok, szájtátva nézem a városi embert, aki a lábát a nyakába szedve rohan, hogy elérje a villamost. Bezzeg mi, falusiak megtanultuk, hogy sokszor igenis várni kell! Feketenyékre például Galántáról 16.20 után már csak 19.20-kor megy busz. Ez az utolsó járat. Szóval jobb, ha nem késsük le. Ám nézzük ennek a jó oldalát: türelem rózsát terem! Innentől kezdve megingathatatlanok leszünk elhatározásainkban, nem kapkodunk összevissza.

Újratervezés

Visszatérve a városi lányhoz: ha én azt mondom, hogy na, most megyek, és veszek magamnak egy új cipőt, az nem csak úgy van!  Meg kell szervezni, hogy mikor utazzak be ehhez Galántára. Nálunk sokszor a legalapvetőbb dologért, például a friss kenyérért is kilométereket kell utazni, mert nincs elérhető távolságban pékség. Ez viszont már a modern világ szégyene, hiszen régen minden faluban volt pékség. Mi, bolond falusiak pedig bedőltünk a nagy multik ármányának. Még mindig előnyben részesítjük a multik élménypékségét (értsd: a mélyhűtött pékárukat) a helyi Feri bácsi kenyere helyett.

Tovább is van! Menjünk moziba! Jó ötlet, nem? Ha nincs autód, szó sem lehet az esti vetítésekről. Hétköznap is gyér a buszközlekedés, hétvégén pedig még annál is ritkább.

A szülőnek pedig el kell döntenie, be tudja-e szuszakolni a munka és a háztartási teendők közé még azt, hogy hetente kétszer órákat várjon csemetéire, miközben azok zongorázni, rajzolni tanulnak, vagy bokszolnak valamelyik sportközpontban. Vagy éppen: ad-e ez valami többletet az életükhez, esetleg elég lesz csemetéi boldogulásához, ha mezítláb futkározhatnak a kertes ház udvarának gyepén?

Én személy szerint – a sok nehézség ellenére is – hiszem azt, hogy a pluszerőfeszítések csak rugalmasabbá és erősebbé tesznek. Az acélt is megedzik, nemdebár? Megéri kitartani, hiszen mi lenne a világból, ha nem lennénk mi, falusiak? Mi lenne, ha eltűnne a világból a falusi idill? Egy biztos: mindannyian éhesek maradnánk.

Szóval háromszoros hurrá minden falusi nőnek és férfinak! 

web-bannerek-instagram.jpg

Király Anikó
Kapcsolódó írásunk