Heti hangulat #1! Ha valamiben, akkor abban biztosan hasonlítunk a növényekre, hogy szükségünk van fényre. Jótékony hatása fontos a bőrünknek és a hangulatunknak is. De nem csak a Nap fényét kedveljük. Több százezer évvel ezelőtt a homo erectus már a fényt adó tüzet is megszelídítette.

A mai ember pedig egyenesen otthonába fogadta a tüzet, hogy a melegével melengesse, plusz az ennivalóját is megfőzze a lángjánál. Na meg persze: hogy ne maradjon fény nélkül a sötétben. Ha tehetjük, elkerüljük a sötétséget, mert a sötétben ott lapulnak a szörnyek és a gonosztevők. Erről valószínűleg a kezdetek óta mindenki ugyanígy vélekedik.

lampas-kezdo.jpg

Nekem például a mai napig rossz érzésem támad a lépcső alatti zugoktól. Meg attól, hogy éjjel mindig lelóg a lábam az ágyról, vagy épp kikerül a kezem a takaró alól. Behunyt szemmel látom, ahogy egy görbe karmokban végződő kéz pacsit ad... Persze én már egy felnőtt, érett lány vagyok, aki nem fél ilyesmiktől, de emberi mivoltom folytán azért van bennem egy kis iszony a sötétséggel szemben.

Az ókortól kezdve használunk mécseseket és gyertyákat, hol magasztosabb célokra a szertartások alatt, hol csupán azért, hogy ne törjük össze magunkat, ha netalántán későn tértünk haza. (A gyertya egyik legszebb szimbolikája a keresztény vallásban jelenik meg, ahol maga Krisztus a fény! Ám miközben fényt ad, önmaga halála felé halad... )

Mert jön a lámpaszezon!

A gyertya szabad lángjánál biztonságosabb fényt adnak a különféle lámpások. Bizony, a városok éjjeli utcáit a mesterséges fény tette viszonylag biztonságossá. Párizsban például már az 1550-es évek végén rendszeres utcai világítás működött. Magyarországon 1777. november 9-én gyújtották meg az első utcai lámpát, ami egy egyszerű olajmécses volt. A 18. század végén megjelentek a gázlámpák, és növelték annak esélyét, hogy rablás, illetve bokatörés nélkül érjünk haza. (A sötétben a legegyszerűbb megtalálni a gödröket.)

Az első villamos közvilágítás 1880-ban indult – nem máshol, mint a mai napig vakítóan fényes New York-i Broadwayn. Képzeljünk csak el egy igazi nagyvárost, egy igazi metropoliszt, ahol a számtalan utcai lámpa, fényszóró sem képes minden zugot, minden zsákutcát megvilágítani.

Milyen félelmetes lehetett ez annak idején egy vidéki beköltözőnek!

Jöhetsz, sötétség, nekünk van fényünk!

Fénnyel árasztjuk el otthonainkat: illatgyertyákkal, hangulatvilágítással, különféle kütyük kék fényével (utóbbi egyáltalán nem egészséges). Ám a mesterséges fény is befolyásolja éberségünket és teljesítőképességünket, s ez jó, jó! Annyi mesterséges fényünk van, hogy szinte megfeledkezünk a mi űrben világító hatalmas csillagunkról, a Napról, ami csillagászati szempontból élete felét már leélte (pedig hozzá lettünk beprogramozva).

Naplementére hazaérünk, napfelkeltével felkelünk. Ám most, hogy megjött az ősz, egyre inkább sietni kell hazafelé, főleg ha az ember napi programjának része az esti séta vagy tekerés.

lampas-ket-lany-csonak-fekvo.jpg

Ilyeneken gondolkodtam tegnap délután, amikor kicsit dideregve a Feketevíz partján tekertem, és már nem kellett a napszemüveg, a melegítő pedig kikerült a kosaramból... Amint a falu közelébe értem, és megláttam az első utcalámpákat, visszavettem a tempóból, s buzgón a lenyugvó Nap irányába fordítottam a tekintetem. A naplemente narancsosan izzott: hiába, a mi mesterséges fényeink nem tudják „überelni” a Nap fényjátékát. Mielőtt lámpát gyújtanék, még arra gondolok: igen, egyre fogy a fény, ám a végén ott a remény, eljön majd karácsony, és a fény újra növekedni kezd…

Legalább ebben a vírusmizériában lesz mire várni! Karácsonyi vásárok és harsányság nélkül talán még rorátéra is eljutunk idén, amikor majd kis csillagok világítják meg surranó lépteinket...

web-bannerek-instagram.jpg

Király Anikó