Kiskorunkban attól félünk, hogy valaki rejtőzik az ágyunk alatt, elveszünk a vásárban, vagy meghal a nagymamánk. Később rettegünk, hogy ötöst kapunk földrajzból, nem vesznek fel a gimnáziumba, mással kezd járni a szerelmünk. Felnőttkorunkban azon izgulunk, hogy elveszítjük a munkánkat, megcsal a férjünk, beteg lesz a gyerekünk… A nagy félelmek mellett időről időre kisebb félelmek is felbukkannak. Ez annyit jelent, hogy egész életünkben félünk valamitől.
A félelem jó dolog, hiszen rengeteg baj érne bennünket, ha semmitől sem félnénk. Leugranánk a nyolcadik emeletről, hiszen repülni jó... És még száz butaságot elkövetnénk, ami esetleg az életünkbe kerülhetne, vagy nyomorékká tenne bennünket, testileg vagy lelkileg. Ilyenkor viszont agyunk intézkedik, hogy legyen erőnk elmenekülni vagy szembeszállni a veszedelemmel.
(© Belin)
Ne tápláljuk a félelmet!
Életünk folyamán többször bebizonyosodott, hogy amitől félünk, az be is következik! Úgy is mondhatnánk, hogy a gondolat teremtő erővel bír! Merthogy valósággá válik. Rozi kislányának ki kellett operálni az orrmanduláját. Rozi rettegett az egyébként mindennapos műtéttől, napról napra idegesebb lett. Megkereste az interneten az összes idevágó cikket, kifaggatta az orvosokat a lehetséges szövődményekről, felkutatta a kórházat, ahol felületes narkózisban operálnak. Szóval: minden óvintézkedést megtett, hogy a beavatkozás simán lefuthasson. Ám a jelentéktelen műtét, amelyen száz meg száz gyerek könnyedén átesik, esetükben mégis rengeteg komplikációval járt. Masszív vérzés, mélyaltatás, újabb operáció, elhúzódó lábadozás, hogy Rozi idegállapotáról ne is beszéljünk.
Péter állandóan attól rettegett, hogy ellopják a kocsiját. Számtalan zárat szereltetett rá, kormányrögzítő bilincset használt, és még ki tudja, mi mindent elkövetett, hogy megvédje az autóját. Aztán egy éjjel mégis hűlt helye lett: valaki „elkötötte” a főutcáról, ahonnan eddig még egy gombostűt sem loptak el. Péter, mivel százszorosan bebiztosította magát, nem kötött biztosítást a kocsijára, így csak az emléke, mérhetetlen bánata meg a műszaki igazolványa maradt.
A sort tovább is folytathatnánk. Ha attól tartunk, hogy esős idő lesz, amikor szabadságra utazunk, akkor esni fog. Ha félünk, hogy sprőd lesz a hajunk, mikor randevúra készülünk, akkor a fodrásznő biztosan elégeti. Ha rettegünk, hogy megbukunk a vizsgán, meg is fogunk bukni!
Félelem mindenütt
Mi a véleménye a szakembereknek a félelemről? A félelem sokféle lehet. Vannak félelmek, amelyektől nem szabadulhatunk, bármennyire is igyekszünk, mégpedig azért, mert ezek „velünk születettek”. Például félünk a vihartól, a vadállatoktól, a sötéttől. Ezek ösztönös félelmek. Vannak azután olyan félelmek, amelyek életünk során szaporodnak el.
A félelem ősidők óta végigkíséri az ember életét. Általában az ismeretlen dolgoktól félünk, azoktól, amelyekre nem tudjuk a magyarázatot. Félünk az erőszaktól, a haláltól, és félünk, hogy elveszítjük azt, akit szeretünk. Ezekért az alapvető félelmekért még hálát adhatunk a jóistennek, mert sokszor megvédik az életünket. Manapság másfajta félelmek jelentik a problémát. A ma embere a valós és valószerűtlen dolgoktól is fél. Hogy melyek ezek? Elég bekapcsolni a televíziót, a rádiót vagy belelapozni az újságokba. A félelem uralja a világot! Betegségek, terrortámadások, balesetek – minden oldalról tragédiák zúdulnak ránk.
A természeti népeken jól lemérhető, hogy mennyire hatnak ránk a világ eseményei. Az indián gyerekek nem félnek. Nem tudják, mi történik a nagyvilágban, senki nem ijesztgeti őket brutális képsorokkal, még csak sarokba állítással sem bünteti őket. Bátor emberek lesznek belőlük, akik felnőttkorukban kizárólag a megérzéseikre hallgatnak, nem pedig azokra a „kész képekre”, amiket mások tálcán feltálalnak nekik.
A természeti népek kiegyensúlyozott emberek! Hírét sem hallották a depressziónak, a fóbiáknak, és van még egy óriási előnyük: sose találkoztak gyógyszerekkel. Kinevetnék azt, aki magnéziumtablettát kínálna nekik, és a fejüket csóválnák. Ők ugyanis nem félnek attól, hogy görcsölni fog a lábuk, hiszen a táplálékuk tartalmazza mindazt a szükséges vitamint, nyomelemet és ásványi sót, amire a szervezetnek szüksége van. Nem félnek a náthától, sem attól, hogy megcsúnyulnak, ha nem kenik arcukat méregdrága arckrémmel. (Patikát, szépségszalont nehezen találnánk az őserdőben.) Ha fáj a lábuk, vagy fáradtak, akkor leülnek és pihennek. Ha ismeretlen fájdalom kínozza őket, a sámán segítségét kérik. Ha szépek akarnak lenni, nyakláncot és karkötőt viselnek, és – teli szájjal mosolyognak. Nem rettegnek attól, hogy a munkahelyükön nem állják a versenyt (nem elég szépek, okosak, fiatalok, teherbírók, sikeresek, gazdagok). Nem hasonlítgatják össze magukat másokkal, mint mi folytonosan.
Ha véletlenül kevesebb pénzt keresünk, mint a szomszédunk, vagy nem vagyunk olyan szépek, mint a kolléganőnk, már kétségbeesünk, hogy nem fognak elfogadni bennünket, kiközösítenek. És már itt is van a pánikbetegség.
Nagyon sok pszichiáter azt mondja, hogy a lelki bajok többsége (a depresszió, a szorongás és társaik) nem is betegség a szó szoros értelmében, hanem védekezés megbetegítő világunk ellen – a körülményekhez, a társadalmi berendezkedéshez való „alkalmazkodás”.
A rettegésspirál
A félelem a testet is megbetegíti. A tenyérizzadás például a stresszes állapot legtermészetesebb reakciója, ugyanolyan, mint a kiszáradó torok vagy a szapora légzés, szívverés. A félelemre és az ijedtségre a szervezet azonnal reagál, összeszedi minden erejét, és oda összpontosítja, ahová kell, hogy az ember elszaladhasson, vagy szembe tudjon szállni az ellenségével. A modern ember azonban nem menekül futva. Nem harcol ököllel vagy fegyverrel, hanem stresszhatáskor tovább ül a munkahelyén. Pedig minden porcikája arra készült fel, hogy fusson, meneküljön, harcoljon. Ehelyett rezzenéstelen arccal kell fogadnia a szidást, a megalázást. Vizsga előtt vagy egyedül járva egy sötét erdőben reszketünk, remeg a kezünk, szaporán dobog a szívünk, de legalább tudjuk, hogy mitől félünk.
Mire gondoljunk akkor, ha teljes nyugalomban vagyunk, mégis kiveri testünket a verejték, és remegni kezdünk? Ezek a páni félelem és a szorongás jellemző tünetei: testünk úgy viselkedik, mintha halálos veszélyben forogna. Értelmünk nem talál okot a félelemre, és megrettenünk. Mi történik velünk, miért reagál így a testünk? Az ördögi kör kialakul, és nehéz kikeveredni belőle. Semmi különös nem történik a testünkben, de akár el is ájulhatunk. Ha ugyanis a test szélsőségesen kellemetlen helyzetbe kerül, egyszerűen kikapcsol. Azután magához tér, és a rossz közérzetnek már nyoma sincs. Csak az a veszélyes benne, hogy nagy baj történhet, ha a kocsiban, vezetés közben leszünk rosszul.
(© Belin)
Hogyan küzdhetünk a félelem ellen?
Nézzünk szembe vele. Ha attól félünk, hogy másnap kidobnak bennünket az autóiskolából, álljunk neki muffint sütni, és nevessünk nagyokat. Teljesen el fogunk feledkezni a ronda vizsgáról. Ha félünk hazamenni a sötétben, vegyünk egy elemlámpát meg két sajtos pogácsát, és bátran vágjunk neki az útnak. Észre fogjuk venni, milyen szépen világít a hold a fák között. És mikor az illatszerboltban az elárusító kislány szemezni kezd a férjünkkel, akkor ne tegyünk egyáltalán semmit. Hiszen nem utasíthatjuk a boltos lédit, hogy hová nézzen, hová meg ne. Ezzel csak kínos helyzetbe hozzuk magunkat.
Ne törjük a fejünket olyasmin, amin nem tudunk változtatni. Ugyanez vonatkozik a mandulagyulladásra. Ne féltsük gyerekünket, inkább adjunk neki lázcsillapítót, főzzünk citromos teát, borogassuk, azután hagyjuk aludni, és amikor felébred, olvassunk neki mesét, vagy nézzünk meg együtt egy vígjátékot. Ne mérjük a lázát tizenöt percenként, ne szörfözzünk az interneten, hogy milyen szövődményei lehetnek egy gennyes mandulagyulladásnak. Mert ha előre fogunk félni mindentől, sose szerezzük meg a vezetői jogosítványt, az erdőben megtámad bennünket egy beteges hajlamú férfi, a hálószobánkban pedig a kokettáló elárusító kislány fog bájologni. Egy dolog van, amitől félhetünk: másnap újra ránk tör a rettegés. Mert a félelem már csak ilyen.
