A megcsalás mindenkinek fájdalmas. Nemcsak annak, akit megcsaltak, hanem annak is, aki becsapta a párját. S ha a harmadik félben van egy cseppnyi emberség, őt is kétségek mardossák. Vajon én mit éreznék a barátnő helyében? S ha egyszer csalt, nem fog másodszor is?

Egy félrelépés akkor is fájdalmas, ha semmiféle szerelem nem áll mögötte, s csupán egyszeri alkalomról, részeg bódulatról van szó. Bármilyen indokkal is történjen, véleményem szerint nincs mentség – még akkor sem, ha tényleges szerelem és vonzódás áll a törés mögött. Mindezek ellenére (saját példámból kiindulva) elmondhatom, hogy létezik happy end. Happy end, ami egy félrelépéssel kezdődik...

kapcsolatok-kezdo.jpg

A közös tánc

A párommal osztálytársak voltunk. Soha fel sem merült, hogy bármit is kezdhetnénk egymással. Az utolsó évben összekovácsolódott az osztályunk – amúgy is fantasztikus társaság voltunk, de a folyamatos programok még jobb közösséget építettek belőlünk. Kijártunk szórakozni, s lassan nem tagadhattam le magam előtt, hogy van egy srác, aki hiányzik, ha nincs ott... Ám nem sokat törődtem az érzéssel: betudtam annak, hogy a látóhatáron már dereng a vég. Tudtuk, hogy lassan szerteszét szóródunk.

A páromnak már volt barátnője, bár nem éreztük a jelenlétét, hiszen csak hétvégén voltak együtt a távolság miatt. Mindenki tudta, hogy van – én is ismertem, többször is találkoztam vele. Így jó darabig maradtak az ártalmatlan iszogatások, a bandázások – az alkalmakra általában ő hívott ki. Soha nem maradtunk kettesben. Aztán vége szakadt az évnek, elmúlt a szalagavató, az érettségi, a szerenád. A ballagáson potyogtak a könnyeim, mint a záporeső – akkor világosodtam meg először, hogy lesz valaki, aki mindenki másnál jobban fog hiányozni.

A filmekben ilyenkor történik meg, hogy a közös tánc után a fiú végre elszánja magát. A közös tánc itt is megvolt, ám utána mindenki ment a saját dolgára, összepakoltuk a kollégiumi motyónkat, és hazautaztunk. Úgy hittük, végleg.

Négy nap a Balatonon

A nyár azonban még tartogatott meglepetéseket: összejött egy közös út a Balatonra. Életem legfelszabadultabb négy napja volt… A külön töltött idő még jobban ráébresztett, hogy nem vagyok közömbös iránta, de róla semmit nem tudtam – ráadásul még mindig ott volt a barátnője. Nekem pedig eszem ágában sem volt közéjük állni. Végül ő lépett. Éjszakai strandolásra indultunk, és valahogy ketten maradtunk a parton. Olyan volt, mint egy szirupos filmjelenet, a Hold hatalmasra nőtt, mindenfelé szikráztak a csillagok, a szemközti part fényei tükröződtek a vízen… Csak álltunk egymás mellett, térdig a Balatonban (iszonyú hideg volt a víz), bámultuk a rengeteg csillagot és a fényeket, meg sem mozdultunk. Egyetlen szót sem szóltunk.

Bár gyerekesen hangzik, de akkor már tudtam: nem tehetünk úgy, mintha ez a valami nem volna köztünk… Persze, ha aznap éjjel nem szánja rá magát, megint csak elmentünk volna egymás mellett. Én nem léptem volna... Ám este, a hullócsillagok alatt megint ketten maradtunk – és az a pár óra elindított minket a közös jövő felé, amit most is élünk.

hirlevel_web_banner_1_290.jpg

Bekopogtat a valóság

„Megbotlott”, de még mindig ott volt a barátnője... Hazafelé a tűzforró, klíma nélküli busz bőrülésébe ragadva rám zuhant a valóság. Mégis boldog voltam, mert úgy éreztem: minket egymásnak teremtettek. Majd lesz valahogy... Csak éppen: most én vagyok az a bizonyos harmadik... Ha kiderül a románc (és ki kell derülnie!), akkor akaratlanul is én leszek az, aki nem bírt magával. A következő hónapokban hullámvasúton ültem: egyszer a fellegekben lebegtem, másszor emésztett a kór, amit úgy hívnak, hogy lelkiismeret-furdalás. Vajon én mit lépnék, ha velem szemben követne el ilyet a kedvesem? Akarnám-e tudni egyáltalán?

Tudtam, hogy bármennyire is igyekszünk (én még a legjobb barátnőmnek sem mondtam el, mert féltem, mit gondol majd rólam), a barátnője rá fog jönni – hiszen nőből van. És a nők megérzik, ha a párjuk félrelép! Ha nem is azonnal, de tudni fogja... És akkor Ő vajon mihez kezd majd: marad, vagy fejest ugrik velem a csillagok közé? Egyáltalán: mit jelent, hogy megcsalta a barátnőjét? Nem én leszek a következő, akin ugyanígy átlép? A tépelődések ellenére nem tudtam magamra úgy gondolni, mint egy gaz csábítóra. És egy percig sem hittem, hogy a legeslegvége rossz kimenetelű lesz.

Persze, voltak pillanatok, amikor a pokolba kívántam magamat. Én voltam „az ötödik kerék”, kínzott a bűntudat – ámde annyira szerelmes voltam, hogy se nem láttam, se nem hallottam. Mert aki szerelmes, az mindenhatónak érzi magát.

Vettünk egy házat, az élet minket igazolt?

Azóta eltelt több mint öt év, s bár még sok intermezzónk volt, végül egy pár lehettünk. Négy éve együtt élünk, vettünk egy régi házat, amit szorgosan újítgatunk, s a továbbiakban is együtt tervezzük a jövőt.

Mégis: el kell hogy ítéljem ifjúkori önmagamat! Bár a szándékom komoly volt, mégsem számoltam vele, hogy messze-messze van egy lány, akiben megforgatom a kést, ha megteszem... Fülig szerelmes voltam, és csak a szépet és jót akartam látni, anélkül, hogy meggyőződtem volna arról, hogy a másiknak tisztességesek-e a szándékai... (Valahogy így mondták régen az anyák, ugyebár?) Ha másról kellene ítéletet mondani, ugyanígy ma sem tartanám helyesnek a sorrendet.

Száz szónak is egy a vége: a kikacsintás rettenetes helyzeteket eredményezhet. Persze, ki tudja… Még happy end is lehet a vége, ez azonban nem menti fel a vétkes feleket.

Varga Virág
Kapcsolódó írásunk