Sokáig szándékosan kerültem a karácsonyi fotózásokat. Fotósként mindig ott motoszkált bennem a félelem, hogy ha belevágok, akkor az anyukák Pinterest-álmaihoz kell igazodnom: színpalettákhoz, trendekhez, precízen kitalált „karácsonyi tökéletességhez”.
Közben pedig látom a futószalagszerű fotózások világát: 2D-s, nyomtatott háttér, 20 perc per család, mindenki ugyanolyan pózban, ugyanolyan díszletek között. Tudtam, hogy ez nem én vagyok, és nem így szeretném, ha ismernének.
Karácsony, ahogy végre én is el tudom mesélni!
A fordulat egy babanéző látogatás közben történt. A volt zenekarom – az endorfin – dobosának, jó barátomnak a családjánál jártunk, beszélgettünk a munkámról. Egyszer csak felvetették: van egy üres, frissen felújított lakásuk Rozsnyón, és ha szeretném, használhatom novemberben fotózásra.
Olyan természetesen, olyan könnyedséggel vetették ezt fel, mintha mindig is engem várt volna ez a tér. Ebben a pillanatban valami új fény gyúlt bennem. Máig nagyon hálás vagyok érte.
Éreztem, hogy itt az idő túllépni a félelmeimen, és megmutatni, hogy milyen lehet egy olyan karácsonyi fotózás, amelyik nem díszletgyár, nem futószalag, nem műanyag ünnep, hanem valódi, természetközeli, szívből jövő.
Dekoráció, ami történetet mesél – és tovább él utánam
Elhatároztam, hogy a fenntarthatóság lesz az alap. Számomra ez nagyon fontos. Így állt össze a díszletem:
- Élő, cserepes fenyő, amit a közeli hosszúréti faiskolából kaptam ajándékba. A fotózások után hazahoztam, reményeim szerint egyszer majd a kertben ad árnyékot.
- Kölcsönzött fajátékok: retró szánkó, fa hintaló.
- Újrafelhasznált papír, tölthető elemek, kölcsönkért „báránybőr”.
- Saját kézzel készített dekoráció: szárított narancs, vécépapír-gurigából hajtogatott csillagok, csipkebogyó és fenyőág a hátsó kertből.
A próbafotózásra a dobosom családját hívtam el. Velük állítottam be a fényeket, a hangulatot, és velük jöttem rá arra is, hogy a teljes dekoráció mobilis, strapabíró és gyerekbiztos. Az igazi sztárrá vált kellékem pedig egy LEGO fényképezőgép lett, amelyet tavaly karácsonykor kaptam a páromtól.
Szívhez szóló történetek
Hogy kicsit felkeltsem az érdeklődést, indítottam egy Facebook-nyereményjátékot. Nem számítottam rá, de sokan bizalmat szavaztak anélkül, hogy fel tudtam volna mutatni az előző évi fotózások eredményeit. Olyan családok érkeztek, akik tényleg meg akarták élni a fotózást, nem törekedtek a felszínes tökéletességre, csak jó volt együtt lenni, bolondozni.
Felszabadult, sokszor megható pillanatok voltak ezek, valódi nevetések, történetek, amelyekkel én is gazdagabb lettem.
Volt egy ikerpár, akiket az utómunkánál nem volt egyszerű megkülönböztetni, egy család, akik A Very Teddy Christmas albumról átváltva vicces indiai karácsonyi dallamokra ringatóztak, mások néptáncoltak a szoba közepén. Egy kislány pedig teljesen komolyan közölte, hogy inkább velem jönne haza, és azóta is emlegeti a kassai otthonában, hogy van egy új „rozsnyói barátnője”.
A legmeghatóbb felkérésem egy újonnan formálódó családtól érkezett: épp két gyermek örökbefogadása előtt állnak. Ez volt az első közös fotózásuk. A képeket nem mutathatom meg, de minden pillanat a szívembe vésődött.
Természetesen a végén a saját házi kedvenceinket is megörökítettem. Látszik is rajtuk: nem először pózolnak, és nagyon élvezték.
Mit adott nekem ez a karácsonyi szezon?
Megmutatta, hogy a karácsonyi fotózás lehet intim, őszinte, fenntartható és gyengéd. Nem kell hozzá műfenyő, műhó, műmosoly. Elég egy tér, ami lélegzik. Elég egy fenyő, ami él. Elég egy hangulat, amiben mindenki önmaga lehet.
Annyi szeretet és pozitív visszajelzés érkezett, hogy a tervek szerint már idén meghirdetem a jövő évi időpontokat – természetesen ismét novemberre. December nálam továbbra is az elvonulásé, a befelé figyelésé. És ami a legszebb ebben az egészben: végre kialakult bennem az a karácsonyi fotózás, amiben igazán hinni tudok.
