A nyelv olyan, mint egy felhő

Magyarok vagyunk, néhol magyarok közt, néhol pedig szlovák tengerben élünk. Kilépve otthonról a magyar nyelvet sokszor felváltja a szlovák. De ez van a boltban, a munkában, az orvosnál vagy ügyintézés közben, sokszor a magyar többségű településeken is. Bele sem gondolunk abba, mennyi mindent lefordítunk magunkban egy nap. Hizsnyai Tóth Ildikó erre mondta azt, hogy ösztönös fordítók vagyunk. 

– Így van – kezdi mosolyogva. – A tolmács–fordító szakosoknál jól tetten érhető, hogy akik kétnyelvű családból jönnek, azok gyerekkoruk óta ezt csinálják. Fordítanak. A fülükön bejön az apuka hangja, a szájukon pedig kijön az anyuka hangja. Vagy fordítva. Például amikor a gyereket az anyuka megkéri: Mondd meg apunak, hogy kész a vacsora!, a kicsi azzal megy oda az apjához, hogy Ocko, už je prestreté! Tehát egészen máshogy fogalmaz, pontosan úgy, ahogy korábban aputól hallotta. Nem nyelvi rendszerben gondolkodik, hanem mindig az adott helyzetre vonatkoztatva. Spontán teszi ezt, ösztönösen. 

Egy kisebbségi magyar mindig tolmács–fordító. Észre se veszi, naponta hányszor fordít a fejében, miközben csak a boltban vásárol vagy elmegy a bankba intézkedni. Nem szó szerint fordítunk, hanem a helyzethez illő nyelvi sémákat használunk. Ez a fordítás alfája és ómegája.

– Ez azt jelenti, hogy a gyerek nem tudatos?

– A nyelv egy szokásrendszer. A példánknál maradva: a gyerek hallott valamit, s a szituációnak megfelelően felhasználta. A digitális térből vett példával élve, a nyelv olyan, mint egy felhő. Onnan hívjuk le magunknak a mondandónkat, a helyzettől függően. Otthon az otthoni nyelvünket használjuk, viszont ha a szakmánkat szlovákul tanultuk, akkor a szakmánkat ezen a nyelven értjük jobban. A testvérem állatorvos, szlovák egyetemen tanult, tehát a szakterminológiát, a szakmája nyelvét jobban bírja szlovákul.

– A kétnyelvű gyerekeknél melyik lesz az elsődleges nyelv? Melyik lesz az a nyelv, amit a gyerek jobban fog beszélni, mint a másikat? 

– Az egyik nyelv dominánssá válhat, igen. Ha egy kétnyelvű családban kiegyensúlyozott a gyerek nyelvhasználata, akkor mindig az iskola fogja eldönteni, hogy a későbbiekben melyik nyelv lesz számára az elsődleges. 

– Mikor kezdtél ilyen fordítói kérdéseken gondolkodni?

– 1997-ben egy pályázattal kerültem a magyar tanszékre, mint hungarológus. Szlovák hallgatókat tanítottam, akik magyarról fordítottak. Nagyon élveztem! Mivel főként szlovák diákjaim voltak, az ő szemükkel kezdtem nézni az anyanyelvemre. 

– Megváltozott ezáltal a magyar nyelvhez való viszonyod?

– A nyelvek összehasonlítása, illetve az, hogy az egyik nyelv felől vizsgálod a másik nyelvet és fordítva, új látásmódot ad. Egy idő után én is máshogy kezdtem tekinteti a magyar nyelvre. Azt szoktam mondani, hogy többször tanultam meg magyarul. Először úgy, hogy megszülettem, s ez lett az anyanyelvem. Másodszor, amikor egyetemista koromban nyelvi tudatosságot szereztem azáltal, hogy megtanultam a nyelvi rendszereket. Végül pedig akkor, amikor elkezdtem fordítóként ezzel foglalkozni, illetve elkezdtem a magyart idegen nyelvként tanítani. 

– Kisebbségi magyarként ugyebár folyamatosan tolmácsolunk és fordítunk, sokan már gyerekkorunkban is. Miként válhat ez a hasznunkra? 

– Egyetemi oktatóként gyakran tapasztaltam, hogy ha leteszünk a diák elé egy szlovák szöveget, nagyon érdekes módon fordítja le magyarra. Általában szó szerint, nem a magyar nyelv szabályai szerint, pont ezért a szöveg nyakatekerten, idegenül hangzik. Ilyenkor mindig megkérdeztem a diáktól: Leírnál magadtól magyarul egy ilyen mondatot? A válasz rendszerint: Nem, soha! (Nevet.) Viszont a szlovák nyelvi közegben mozgó magyar gyermekekben jelen van a fordítási kényszer, amit gyerekkoruk óta eltanultak, csak finomítani kell rajta. 

– Hogyan látod, mennyire eredményes ma a szlovák nyelv oktatása az iskolákban? A gyerekeiket szlovák iskolába írató szülők fő érve, hogy magyar iskolában a gyerek nem tanul meg szlovákul. 

– Nagyon sokan azt szeretnék, ha a gyerekük legalább olyan jól beszélne szlovákul, mint magyarul. Ám az iskolában a szlovákot nem idegen nyelvként tanítják, pedig sok magyar gyereknek annak számít, hiszen magyar közegben él. Szerintem sokkal jobb eredményt lehetne elérni, ha fordítást és tolmácsolást is tanulnának a gyerekek. Komolyan gondolom, hogy kisebbségi helyzetben a fordítást már alapiskolában el kellene kezdeni – de gimnáziumban feltétlenül szükség lenne rá. Nemcsak a nyelvtanórákon, de más tantárgyak esetében is el tudnám ezt képzelni. Vagyis nem csupán formálisan kérdeznénk ki tőlük szavakat, hanem beépíteném az órákba a fordítást. Módszertanilag nagyon szépen fel lehetne építeni. 

Laikusok mondják, hogy a nyelvek logikája különbözik. Máshogy gondolkodik minden nyelv, és az embert a nyelve is befolyásolja.  Ezt a szempontot a nyelvtudomány nem tárgyalja, a hétköznapi nyelvhasználók viszont szoktak ezen filozofálni.

– Hogyan segítene mindez a szlovákiai magyar gyerekeknek?

– Az iskolában elkülönülnek egymástól a tanórák, a magyar nyelv, a matematika, a szlovák nyelv. A gyerekek nem kötik őket össze. Egyetemen, szlovák–magyar szakosként én is ezt tapasztaltam – néha mintha két külön egyetemre jártam volna. A szlovák nyelv szempontjából tanították a szlovákot, és a magyar nyelv szempontjából a magyart. Igazából a fordítás volt az, ami később összekötötte nekem ezt a két szakot. Rájöttem, hogy mikor magyarra fordítok, a magyar nyelv szempontjából kell tekintenem a szlovákra. Tehát a fordítás során egymás felől közelítjük meg a nyelveket. Nemcsak szóról szóra átültetjük a mondatokat, hanem magyar szövegkörnyezetbe is helyezzük őket. Lásd ismét a fenti asztalt terítős példát!

– Szlovákiai magyarként gyakran szembesülünk azzal, hogy különbözik egymástól az a magyar nyelv, amit idehaza beszélünk, s amit Magyarországon használnak. Mi itt egy archaikusabb nyelvváltozatot beszélünk. Hogy látod ezt?

– Mindenki pluszfeladatként éli meg, hogy nekünk muszáj „szépen és helyesen” beszélni magyarul, és persze az állam nyelvén is értenünk kell. És még így is vannak, akik kétségbe vonják a magyar nyelvtudásunkat. Hát miféle élet ez? (Nevet.) De mi folyamatosan tudunk nyelvet és nyelvváltozatot váltani, azt hívjuk le abból a bizonyos felhőből, ami az adott szituációba beleillik. Mondhatjuk például, hogy mustár, de azt is, hogy horčica. Erre mondom én azt, hogy van egy édesanyanyelvünk és egy mostohaanyanyelvünk. 

– Pontosan mit értesz ez alatt? 

– Van az édesanyanyelvünk, amin megtanultunk a világról beszélni és gondolkodni, és a mostohaanyanyelvünk. Ez az, amit az iskolai oktatás során elsajátítunk. Ez is a kétnyelvűségnek egy formája. Minden ember máshogy beszél otthon, máshogy a munkahelyén és a nyilvános helyeken. Olyan, mint mikor otthon csakis kényelmes ruhába bújunk, felvesszük a melegítőnadrágot és a pulóvert. Amikor viszont kimegyünk, jobban adunk magunkra, szebben öltözünk fel. Anyanyelveinket is így váltogatjuk. 

– Egyszer említetted, hogy a fordításba és a tanításba is csak úgy belecsöppentél. Hogy csöppentél bele a kétnyelvűség témájába? 

– Rejtve a fordítói és a tanári munkámban is benne van a kétnyelvűség. Komolyabban viszont A Jaffás és a Kofolás című rádióműsorban kezdtem foglalkozni vele. A Pátriának volt egy magyarországi szaktanácsadója, Kerényi György. Míg Pozsonyban tartózkodott, szeretett volna egy nyelvi ismeretterjesztő műsort készíteni nálunk is. 

– És felkért, hogy csatlakozz hozzá?

– Bent voltam a Pátria stúdiójában, amikor elhangzott a számból egy mondat, ami nagyon megfogta őt. Azt mondtam: egy kisebbségi ember – ha tudatosítja, ha nem – mindig tolmács-fordító. Észre se veszi, naponta hányszor fordít a fejében, miközben csak a boltban vásárol, vagy elmegy a bankba intézkedni. Ez annyira megtetszett Kerényinek, hogy kijelentette: velem, vagyis egy fordítóval szeretne készíteni páros beszélgetőműsort. Ketten megalkottuk hát az egyéves rádióműsor vázát: privát élet, iskola, munkahely és a nyilvános terek. Ezekből a témákból készítettük a félórás adásokat úgy, hogy megszólítottunk sokféle szakembert. Nagy sikere volt.

Ha a roma gyerekek nem magyar iskolát választanának, a magyar iskolák csaknem felét holnap bezárhatnák. Egyre nagyobb az asszimiláció szlovákiában a magyar nemzetiségűek vagy a magyar felmenőkkel rendelkezők körében. ez azt jelenti, hogy évről évre csökken a beiratkozók száma a magyar tannyelvű iskolákba. A születések száma is alacsonyabb a magyarok körében. (Ez többek között azt is mutathatja, hogy nem látnak perspektívát maguk előtt.)

– Mi a véleményed, ugyanolyan befogadóközönsége lenne ma is, mint 2017-ben?

– A Pátria online is elérhetővé tette a beszélgetéseket, és azóta sokan visszahallgatták. Nemcsak a Kárpát-medencében, hanem külföldön is állandó hallgatóközönségünk volt, még Svédországból és New Yorkból is írtak nekünk. A határon túli magyarokat érintette meg leginkább a műsorunk. A magyarországiak közönyösebbek a téma iránt. Ők is tanulnak ugyan nyelveket, de az nem ugyanaz, mint mikor valaki beleszületik abba, hogy egy másnyelvű országban él, s körülötte is minden – a feliratok, az ügyintézés – más nyelvű. 

– Az „amerikás” magyarok tapasztalata mennyiben hasonlított a felvidékiek helyzetére?

– Ők is megélik a kisebbségi helyzetet. Mondanék ehhez egy példát. Egy magyarul is tudó szlovák nő hozzáment egy erdélyi magyarhoz, New Yorkba költöztek, a gyerekeik már ott születtek. A gyerekek ugye tudtak angolul, a szülőkkel magyarul beszéltek, de a szlovák teljesen kiesett a nyelvek közül. Magyarul is csak a szülőket hallották beszélni – így nekik igazi kitekintés volt A Jaffás és a Kofolás. Az iskolás adásokhoz ugyanis kitaláltunk egy karaktert, Jankát. A kis Jankát képzeletben elkísértük hol a tömbmagyarságban élő, hol a szlovákok lakta településekre, vagy éppen a nyelvhatárra. Az amerikai gyerekek elcsodálkoztak azon, hogy nemcsak őket tanítják a szüleik magyarul, hanem a távoli Európában is van egy sorstársuk Janka képében. Annyira megszerették ezt a kitalált karaktert, hogy le is rajzolták. Kell ennél nagyobb siker? Szerintem nem.