Fittyet hányok a megszokott sémákra

Bombera Krisztina a szemünk előtt érett riporterré. A kereskedelmi televíziózás indulásával került a tv2-höz, lett gyakornokból riporter, majd szerkesztő, műsorvezető. Aztán – miután nevet szerzett – sokak megdöbbenésére szögre akasztott mindent, és férjével elutazott az USA-ba. De a munka ott is rátalált: a 2001. szeptemberi terrortámadások szemtanújaként nem tehette meg, hogy ne vegye újra kézbe a mikrofont.

Hazaérkezése után sem csábult el a sikertől: karriert félretéve már három éve gyerekei nevelésének szenteli napjait. De a hivatás nem ereszt, újra megtalálták a kihívások: szeptembertől az mtv amerikai tudósítója lesz.

– Mikor érezted úgy, hogy neked a médiában van a helyed?

– Véletlenül alakult így. Angol–amerikanisztika szakos voltam az ELTE-n, és már untam, hogy csak angolszász dolgokkal foglalkozom. Mivel az időmbe belefért, B szakként felvettem a médiát. Akkor még klasszikus újságírásban gondolkodtam, nem televízióban. Nem is néztem tévét soha életemben! Aztán mégis belecsöppentem: 1997-ben indultak a kereskedelmi adók, amelyek sok gyakornokot felszippantottak. Az volt a szerencsém, hogy tudtam, mit akarok. Csak a közélet érdekelt, a szórakoztató meg show-műsorok nem – így kerültem a hírosztályra. És mentem felfelé a szamárlétrán: voltam gyakornok, aztán kis riporter, nagyobb riporter, kis szerkesztő, műsorvezető.

– Ismert lettél, mégis elmentél Amerikába a férjed után. Akkoriban ez nagyon kockázatosnak tűnt, hiszen előre senki sem sejthette, hogy életed egyik legnagyobb kihívása vár: a szeptemberi merényletek tudósítása.

– Amikor mérlegre tettem a jövőt, az nyomott többet a latban, hogy ne legyünk sokáig külön. A családomon kívül általában nem nagyon ragaszkodom semmihez: tárgyakhoz, rangokhoz. Ebből a szempontból sorsszerűen gondolkodom: valami majdcsak megtalál, amiben boldog leszek.

– A következő nagy döntés a gyerekek voltak. Biztosan ijesztgettek, hogy nem lehet évekre kiesni a szakmából. Ennek ellenére az anyaságot választottad.

– Elég későn egyébként, nem vagyok fiatal anya. Érdekes módon, amióta megvannak a gyerekeim, akik nekem a legfontosabbak, azóta érzem, hogy a gyerekvállalás a legnagyobb felelősség. Nem való mindenkinek. Senki se szüljön külső kényszer miatt, vagyunk ezen a bolygón elegen! Egy gyerek akkor szülessen meg, ha várják és szeretik. Nincs szomorúbb a boldogtalan gyerekkornál.

Életemet tagadhatatlanul megváltoztatta szeptember 11-e. Traumatikus volt látni, hogy egyik pillanatról a másikra semmisülnek meg életek! Ez előhozta bennem a legfontosabb kérdést: Minek is vagyok? Mi célból élem az életem?

Nem akarom alulértékelni a munkát, de azt mondtam magamnak: jó lenne új fázist nyitni, a munka helyett a családommal törődni. Megszületett Márk, majd később Nóra.

– Szeptembertől egy új korszak kezdődik családod életében: te leszel az mtv amerikai tudósítója. Sokat gondolkodtál az ajánlaton?

– New York nagy kihívás. Gondolkodtam rajta, főleg azért, mert lesz egy nem túl hosszú időszak, amikor a férjem nem tud kint lenni velünk. Az volt a legnagyobb kérdés, hogy a gyerekek kibírnak-e jó pár hetet az apjuk nélkül. (Mert – főként Márk – nagyon apásak.) És a másik kérdés: ahogy egykor én meghoztam a döntést, hogy otthagyom a munkámat, és irány a férjem után, most meg tudjuk-e tenni, hogy a férjem jöjjön utánam... Hogy most ő alkalmazkodjon.

– Mindnyájan ismerjük a kereskedelmi tévék által sugárzott műsorokat, ahol csak a nézettség számít. Mit vársz új munkahelyedtől? Több komolyabb, színvonalasabb műsort?

– Amit én fogyasztóként nézek a televízióban, azok közszolgálati műsorok. Nincs mit tagadni, ilyen az ízlésem! A közszolgálati műsorokat azonban mindig kevesebben nézik, mint a kereskedelmibb jellegűeket. A kereskedelmi televíziók annyi embert érnek el, hogy az ott sugárzott műsorok komoly hatást, szerencsés esetben pozitív hatást is tudnak gyakorolni a nézőkre. Előfordul, hogy a közszolgálat jó minőségben, jó színvonalon hoz létre műsort, csak kevés ember  nézi. Vagy pont azt a közeget éri el, amelyik amúgy is egyetért vele. Tehát nem tud véleményt formálni, hiszen véleményazonosak találkoznak. Egyszer egy bulvárműsor szerkesztője mondta – akit nagyon szidtak, hogy rettenetes vacakot ad el az embereknek főműsoridőben –, hogy viszont ha ő betesz egy komoly anyagot a fogyatékos roma gyerekek pereiről, akkor azt 3 vagy akár 4 millió ember látja. Most akkor ezzel legitimálja a minden este sugárzott nagy adag vacakot is? Most akkor ezzel legitimálja a többi témáját is, amit sokan értéktelennek, sőt rossznak tartanak? Nem tudom a választ.

– Most hivatalosan gyesen vagy ugyan, de azért fel-felbukkansz műsorvezetőként. És nem gálaesteken, hanem különböző civilszervezetek rendezvényein.

– Jóban vagyok több civilszervezettel, főleg azokkal, amelyek a nők és a gyerekek jogait próbálják érvényesíteni. A jogi egyetemet is tulajdonképpen azért kezdtem el, mert érdekelnek az emberjogi kérdések, a kiszolgáltatottság, az egyenlőtlenség elleni harc. Egyszer majd ezzel szeretnék foglalkozni. Csak ehhez még nőniük kell a gyerekeknek, meg túl kell lennem jó pár munkán.

– Olyan közszereplő vagy, aki nyíltan vállalja feminizmusát. A legtöbben kézzel-lábbal tiltakoznak ellene, mintha megbélyegző jelző volna.

– A feminizmus tabutéma mifelénk. Feministának lenni ciki. Mert ha feminista vagy, azonnal megbélyegeznek: rosszkedvű, agresszív, férfigyűlölő, biztos nem elég csinos – valami súlyos probléma van vele. Én azonban feministaként azt mondom: imádom a férfiakat, imádom a gyerekeket, nem vagyok karrierista állat, szeretek gyesen is lenni, de nem tervezem, hogy hosszú távon a férjem tartson el, vagyis szerintem a dolog lényege: a választás szabadsága és az egyenlőség méltósága. Egy rendes feminista nem nőuralomra vágyik a férfiuralom helyett, hanem általában véve idegenkedik az uralomtól és elnyomástól. És aki utálja az uralmat, az nem törekszik arra, hogy ő legyen a hierarchikus viszonyban a csúcsragadozó. Éppen ezt szeretné megszüntetni, nem ugyanazt akarja – nővel az élen – újratermelni.

– Valamiért nem tudjuk átadni ezeket a gondolatokat, a média meg ugye csak a kiragadott a szélsőségekkel foglalkozik...

– Ez a kortárs média örök csapdája. Tíz évet dolgoztam kereskedelmi tévében, és látom a csapdáját. Egyrészt természete és feladata szerint a profittermelésre törekszik, amit a szélsőségek kiemelésével, az agresszióval, a vér–erőszak–gyerek–kutya szerepeltetésével lehet elérni. Másrészt tragédia, hogy ezek a leginkább eladhatóak. A tyúk vagy a tojás volt-e előbb? Mi „butítjuk” az embereket, vagy az emberek  vannak olyan szinten, hogy ezt kérik? Vagy a kettő egymást generálja? Bárkivel beszélek, azt hallom, hogy mindenki kizárólag könyvet olvas, meg esetleg a National Georgaphicot és a híradókat nézi. Ehhez képest a sorozatok és a bulvárműsorok a legnézettebbek. Akkor ki az, aki ezeket nézi? Karinthy Barrabás című novellája jut az eszembe. A kérdésre, hogy ki maradjon életben, külön-külön, egyesével, szemtől szembe mindenki Jézus nevét kiáltja, de az együttes tömeg mégis Barrabásét.

– Sok ember annyira saját magára figyel, hogy észre sem veszi a többi embert. Gyakran azt sem, akit  társul  választ.

– Eleve nem hiszek három dologban: az egóban, a hatalomban és a pénzben, mert ez a három dolog csak rosszat tesz az emberekkel. A hatalom és a pénz növeli az egót, úgyhogy minden arra csúcsosodik ki, hogy Én, Én, Én, és még hatszázszor is Én. Szerintem ott rontja el az ember, hogy kevés benne a kompromisszum. Visszakanyarodva a feminizmushoz: a feminizmus számomra a kompromisszumot jelenti, nem pedig az új uralmat. A hatalom nekem egyenlő a kompromisszumnélküliséggel, azzal, hogy én megmondom neked, hogy te mit csinálj és hogyan. Én ezt személy szerint nem tűröm, nem viselem el, és én se mondom másnak, hogy mit csináljon. Tiszteletben tartom a saját korlátaim megszabásával az ő terét. Ez például a házasságban nagyon fontos.

Fontos a szerelem, de az élet nemcsak szerelem, hanem kompromisszum is, a szó nemes értelmében. Természetesen nem arra gondolok, amikor valaki eljut odáig: „Jaj, nekem más nem jutott, jó lesz így is!” Ez nem kompromisszum, hanem megalkuvás! Az emberek sokszor, amikor a saját rovásukra kompromisszumot kellene kötniük más emberekért, akkor tévesen azt hiszik, hogy ők éppen megalkusznak. Pont azért, mert az egójukból le kell nyirbálni egy kicsit. Kevés embernek tanítják meg manapság, hogy nemcsak ő létezik, hanem mi együtt létezünk. 

– Nehéz ezt olyan világban, ahol azzal bombáznak, hogy nekem ez jár, én ezt megérdemlem, vedd el, szerezd meg!

– Nagyon fontos különbség van a magánszféra és a közszféra között. A magánéletemben sokszor konfliktuskerülő ember vagyok, a közéletben pedig harcos. Ha emberi jogokról van szó, szívesen nekimegyek bárkinek, nem érdekel, mennyire befolyásos. Ne higgye azt egy közszereplő, hogy bármivel többet ér, mint a másik ember! Neki nem jár több, mint a másiknak. Mindnyájan egyenlők vagyunk, senkinek sincsenek kiváltságai rang, pénz vagy pozíció miatt. És ez vonatkozik a férfi-nő viszonyra is, a neme miatt sem jár senkinek se több. Pusztán azért, mert valaki férfinak született, nem fogok rá felnézni.

–  A  nőknek  azt  is  felhánytorgatják, hogy amint vezető beosztásba kerülnek, rögtön felveszik a vezető férfiakra jellemző ellenszenves tulajdonságokat.

–   Nem hiszek abban, hogy vannak női  szerepek meg férfiszerepek. Miért ne lehetne egy nő maszkulin a munkahelyén, ha a maszkulinitásnak a jó vonásait nézzük. Ha felelősségteljes döntéseket kell hozni, hozzon jó döntést. Ha pedig hataloméhes gazember, akkor nem maszkulin, hanem rossz ember. Miért kellene a férfiakat megsértenem azzal, hogy valakire, mert rossz ember, azt mondom, hogy maszkulin. A  férfiak jó tulajdonságait is szeretem hangsúlyozni: miért nem sírhat egy férfi, miért nem lehet jó apa, miért nem lehet több apuka gyesen? Nádas Péter mondta egyszer: annyiféle tulajdonságom van, amelyek között a nemem csak az egyik, és messze nem a legfontosabb.

Nem hiszek eleve maszkulin meg feminin dolgokban. Jó és rossz dolgokban hiszek. Azon kívül, hogy a bányákban férfiak dolgoznak, gyereket meg a nők szülnek, nem szoktam olyannal foglalkozni, hogy női lényeg meg férfilényeg. Ebben is radikálisan fittyet hányok a megszokott sémákra.

Azt gondolom, vannak jó emberek, meg vannak rossz emberek, vannak kompromisszumkereső, vannak gyerekszerető, vannak türelmetlen, vannak hatalmaskodó emberek. Tulajdonsághegyeket tudok felsorolni anélkül, hogy bármelyikhez hozzátársítanám, vajon férfi- vagy női tulajdonság-e. Rengeteg iszonyatos nőt ismerek: sárkány, rosszul bánik a gyerekével, rossz főnök, hatalmaskodik, pénzéhes, önző. Ettől lenne férfias? Ugyanakkor egy jó apa, aki szeretetteljes, gondoskodó, éjszaka felkel a gyerekhez, az nőies? Ezek női tulajdonságok? Ezért önkritikusan állok magamhoz, éppen a saját gyerekeimen látom, hogy a fiam mennyire hagyományosan „fiús” és a lányom mennyire „lányos”. Míg a kislányomnak már másfél évesen fontos, hogy hogy néz ki, és hogy mindenkit elbűvöljön, a fiam a traktorok és láncfűrészek bűvkörében él, pedig az apja ilyesmit nemigen használ! De ezek nem az élet fontos dolgai.

– Eljutottunk a sztereotípiákhoz: megvannak az elképzeléseink, hogyan kell kinéznie a nőnek és a férfinak, hogyan kell viselkedniük, melyek a férfias, illet-ve nőies tulajdonságok. Hogyan lehet ezeket a sztereotípiákat kiirtani?

–  A  mai  férfiak  meg  vannak  zuhanva, mert a nők már nem olyanok, mint régen. A férfiak azonban sokszor nem találják az új szerepüket. Szerintem segítsük a férfiakat, nyújtsunk nekik segítő kezet. A nők jobb állapotban vannak, mert többet tudnak teljesíteni, jobb az önképük, több szférában felelnek meg. A sztereotípiák akkor tűnnek el, ha ugyanúgy bánunk a fiúval és lánnyal, ugyanazokat az elvárásokat támasztjuk velük szemben. A lánytól nem azt várjuk el, hogy jól menjen férjhez, a fiú meg jó munkahelyet találjon. Ha már úgy nőnek fel, hogy egyformán kezelik őket, hátha másak lesznek...  De hogy személyes példát mondjak: Anyósom fontosnak tartotta, hogy mindenkinek van dolga a háztartásban, a fiainak is ugyanúgy kell pakolniuk, takarítaniuk, mosogatniuk. Ezért a házasságunkban már fel sem merült, hogy én kezdjem el ezt magyarázni a férjemnek.

– Köszönöm a beszélgetést!

Bernád Emese