Fél nyolc múlt, Zsófi ébresztőórájának hangos csipogása töri meg a csendet. A lány kómásan a mobiljáért nyúl, de a kijelzőn csak néhány munkahelyi ímél és az este félbehagyott Netflix-sorozat ikonja villódzik. Érzi, hogy a torkában lévő gombóc egyre nagyobbra duzzad, de azért rányom a Messengert jelző kék buborékra. Hátha... Bejövő üzenetek: 0. „Hát, ennyi volt“ – sóhajtja, majd egy gyűrött papírzsepivel letörli a szeme sarkából kibuggyanó könnycseppet.

– Rendben kicsi, majd hívlak – ez volt az utolsó mondat, amit két héttel ezelőtt, egy együtt töltött este után Balázstól hallott. A srác leparkolt Zsófiék háza előtt, búcsúzásképp hosszasan megcsókolta a lányt, majd elhajtott. Zsófi mosolyogva nézett a távolodó autó után: hosszú idő után csordultig telt boldogsággal a lelke.

ghosting-what-is-it-and-how-to-move-past-being-ghosted_1200x628-facebook.jpg

Balázs jóképű volt, intelligens, humoros: minden jel arra utalt, hogy komolyan érdeklődik a lány iránt. S bár Zsófi kezdetben elővigyázatos volt, elkapta a gépszíj... Ám másnap hiába várta Balázs hívását, a telefonja meg sem rezzent. A lány óráról-órára ingerültebb lett, még az is felmerült benne, hogy a srácot esetleg baleset érte. (Bár akkor tízpercenként nem bukkant volna fel a cseten...) Balázs később sem jelentkezett. Zsófi egy hétig szenvedett, majd úgy döntött, hogy pontot tesz az ügy végére, és hagyott a srácnak egy üzenetet.
Akkorra már odáig jutott, hogy az elutasításnak is jobban örült volna a semminél: teljesen padlóra küldte a bizonytalanság, szüntelenül a miérteket kereste. Balázs meglehetősen rövidre zárta: nemes egyszerűséggel meg sem nyitotta Zsófi üzenetét. Valószínűleg úgy érezte, hogy amit akkor és ott mondani tudna a lánynak, azt a csönd elmondja helyette...

Elillant szerelmek

Minden alkalommal, amikor a barátaim – fiúk és lányok egyaránt – arról panaszkodnak, hogy a randipartnereik minden előzmény és magyarázat nélkül felszívódnak (ezt hívják ghostingnak), dühöt és csalódottságot érzek. Hevesebbik énem nyomban útnak eredne, s tükröt tartana a bunkók orra elé, hogy megkérdezze: tényleg? Tényleg így viselkedik egy magát felnőttnek tartó, kellő érzelmi intelligenciával rendelkező ember? Ám mihelyt megnyugszom, rájövök, hogy az empátia, az együttérzés és a mások iránti tisztelet olyan tulajdonságok, amelyek egyszerűen nincsenek meg mindenkiben. Az ember szert tehet rájuk a neveltetése vagy a jellemfejlődése során, ám azoktól, akik nem jutottak el az érzelmi érettség felsőbb fokára, ilyesmi nem elvárható. Csak így, sajnos, soha nem fogják tudatosítani ezek a gazfickók (és nők), hogy miféle rombolást végeznek a másik ember lelkében...

Ghosting avagy elillant szerelmek. Úgy zárom le, hogy nem zárom le! Fáj, ha egyszer csak egyedül találjuk magunkat egy kapcsolatban.

Felelős vagy azért, amit megszelídítettél

Az egyik kedvenc pszichológusom, Almási Kitti Antoine de Saint-Exupéry szállóigéjével állította párhuzamba a ghosting-jelenséget. Bizonyára mindannyian emlékszünk még a róka kis herceghez intézett bölcs intelmére, miszerint: „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” Azaz, ha heteken, hónapokon át ismerkedünk valakivel, bontogatjuk, nyitogatjuk és bizalmat sugárzunk felé, számolnunk kell azzal, hogy a másik óhatatlanul is kötődni fog hozzánk. Részesei leszünk a napjainak, a gondolatainak, az életének, s talán meg is szeret bennünket.
Vajon mi történik, ha ezen a ponton, minden magyarázat nélkül olajra lépünk? Mit érez majd az az ember, aki bízott bennünk, s aki a legdrágább kincsét, az idejét szánta ránk? Valószínűleg azt éli majd meg, hogy nem jelentett semmit a számunkra, máskülönben nem hagytuk volna őt kétségek közt, bizonytalanságban vergődni. Emellett megalázva és összetörve fogja érezni magát, hiszen – magyarázat híján – csakis a saját félelmeiből indulhat ki. Az elszenvedő félnek pont ilyenkor a legkönnyebb belehajszolnia magát a vég nélküli önostorozás („nem vagyok elég szép, elég vonzó, elég érdekes”) ördögi körébe.

A könnyebbik út?

Paradox, de azok az emberek, akik úgy zárják le a kapcsolataikat, hogy nem zárják le, nem akarnak tudatosan fájdalmat okozni a másiknak. Olyannyira nem, hogy sokszor épp az tántorítja vissza őket a „normális” szakítástól, hogy nem szeretnék látni a partnerük könnyeit és csalódottságát. Igyekeznek elkerülni a konfrontálódást – hiszen, valljuk be, az ilyesmihez egyikünknek sincs túl sok kedve. Ám egy érzelmileg érett felnőttet éppen az különböztet meg egy éretlentől, hogy érzi magán a felelősség súlyát. Tudja, hogy minden döntés következményekkel jár, s nem próbál meg elmenekülni a kellemetlenségek elől. Különben meg az asztaltól sem állhatunk fel úgy, hogy nem pakoljuk el magunk után a mosatlant: akkor egy kapcsolat után miért érezzük úgy, hogy nem kell eltakarítani a romokat?

ghosting-kek.jpg

Rólam szól? Nem hiszem...

Tizenhat éves koromban megismerkedtem egy fiúval: jóképű volt és titokzatos, az a tipikus „megfejthetetlen srác” kategória. Volt valami belülről fakadó, megmagyarázhatatlan sármja, amivel azonnal levett a lábamról. Éjjel-nappal cseteltünk: még a suliban, a pad alatt is neki írogattam. S bár nem találkoztunk gyakran, másfél hónap alatt teljesen belehabarodtam. Aztán András – nevezzük Andrásnak – egy napon eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Napokig nem keresett, s mikor rákérdeztem, hogy mi az oka a mosolyszünetnek, lerázott azzal, hogy el van havazva. Persze, naiv tinilányként ezt el is hittem, és szinte vigyázzállásban vártam, hogy újra legyen rám ideje. Nagyjából két héttel később aztán kiderült, hogy már javában az egyik osztálytársamnak csapja a szelet...

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a csalódás annyira megviselt, hogy hetekig sírtam miatta. Másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy vajon hol rontottam el, hol a hiba bennem? Beletelt vagy másfél évbe, mire Andrást végleg elengedtem...Azt hihetné az ember, hogy a tinikor elmúlásával magunk mögött hagyhatjuk az efféle játszmákat, de, sajnos, nem így van. A ghostingolás mára annyira elterjedt, hogy nem érhet bennünket meglepetésként, ha a kedvesünk szó nélkül lelép. András óta én is belefutottam egy-két hasonló esetbe, de már erősebb az önismeretem. Ám ellentétben tizenhat éves önmagammal, ma már nem a saját kudarcomnak tartom az affért.

Mit érez majd az az ember, aki bízott bennünk, s aki a legdrágább kincsét, az idejét szánta ránk? Valószínűleg azt éli majd meg, hogy nem jelentett semmit a számunkra, máskülönben nem hagytuk volna őt kétségek közt, bizonytalanságban vergődni.

Csak egy kicsi emberség...

Közel nyolcmilliárdan élünk ezen a bolygón: magától értetődő, hogy nem passzolhat össze mindenki mindenkivel. Van, aki hamar megtalálja a társát, másnak csak évek után sikerül – ám próbálkozások nélkül még senkinek sem ment. Sokszor buktatók, csalódások és kudarcok kövezik ki az utat, s párszor bizony összetörik a szívünket. Nyilván nem kell néhány hét ismerkedés után örök szerelmet fogadni, s igenis tovább állhatunk onnan, ahol nem találjuk a helyünket. Mégis jó lenne, ha közben a saját gyávaságunk miatt nem bántanánk a másikat feleslegesen. Emberség. Talán csak kicsivel több emberségre lenne szüksége mindenkinek.

Olláry Ildikó

 

Kapcsolódó írásunk: Megyek a titkárnőm után...

web-bannerek-hirlevel-02_1.jpg

Új Nő csapata