Csisztu Zsuzsa régi ismerősünk. Először a magyar tornászválogatott tagjaként figyeltünk fel a nevére, aztán hirtelen átült a kamera másik oldalára. Sportolókat faggatott mély empátiával, majd politikai, közéleti és szórakoztató műsorokban tűnt fel. Rajongói mostanság nélkülözni kénytelenek őt, hiszen tízenöt hónapos kisfia szinte minden percét leköti. De Csisztu Zsuzsa így sem tétlenkedik: hetente egyszer rádióműsort vezet, és most kezdett forgatni egy különlegesnek ígérkező televízió-műsort, amelyet ősztől láthatnak a nézők a Story tévén. Mindeközben gondosan tervezgeti a jövőt.
– Ötéves korától 17 éven át a szertorna töltötte ki az életét, majd hirtelen belecsöppent a média világába. Tudatosan készült erre a pályára?
– Hazugság lenne azt mondani, hogy tudatosan készültem, mert akkoriban még nem lehetett erre készülni. Hiszen ez a pálya, abban az értelemben, ahogy ma beszélünk róla, akkor még nem létezett. Egy nő számára meg végképp nem. Akkortájt egy hozzám hasonló tinilány fejében maximum az fordulhatott meg, hogy színésznő vagy énekesnő legyen. A színésznőség nem is esett volna távol a habitusomtól, de az édesanyám lebeszélt. Azt mondta, hogy a színészi felvételihez olyan mennyiségű irodalmat kell elolvasni, amire nekem a napi nyolcórás edzés mellett nincs időm. Viszont azt is tudta, hogy egy nagyszájú, cserfes, rendkívül kommunikatív gyereke van, akivel kellene valamit kezdeni.
– Tudható volt, hogy a szertorna rövid távú sportpályafutás lesz. Éppen kint voltam az 1988-as szöuli olimpián, amikor a Telesport meghirdetett egy pályázatot: munkatársakat kerestek az akkori nagy csapat – Knézy Jenő, Vitray Tamás, Gyulai István – mellé. Olyan fiatalokat csábítgattak sportriporternek, akik szeretik a sportot, és nyelveket is beszélnek. Édesanyám az én tudtom nélkül adta be a jelentkezést. Ezen kicsit összekaptunk, ahogy hazatértem Szöulból. Aztán 800 jelentkező közül túljutottam az első, majd a második rostán is, és fokozatosan kisebb szakkommentátori munkákat bíztak rám. Az volt a feladatom, hogy a tornát próbáljam meg közelebb hozni a nézőkhöz. A pályakezdésemet tehát nyugodtan hívhatjuk véletlennek, hiszen semmi tudatosság nem volt benne. Az más kérdés, hogy amikor tornászként elnyertem egy amerikai ösztöndíjat: már tudatosan választottam a nemzetközi kommunikáció és televíziózás szakot.
– Sportriporterként kezdett, és miközben egyéb feladatokat is kipróbált, a sporthoz nem maradt hűtlen. Interjúkészítés közben mennyire segíti az, hogy szintén zenész? Könnyebb-e sportolóként szót érteni a sportolókkal?
– Úgy érzem, sokat segít az, hogy én is élsportoló voltam. Valóban az első fecskék között voltam, nem volt hozzám hasonló fiatal nő a pályán. Megesett, hogy elbizonytalanodtam, voltak keserű pillanataim. De volt kapaszkodóm: a visszajelzések. A sportolók és az edzők szerettek, és éppen azért, mert egy voltam közülük. Pontosan tudták, hogy jóindulattal közelítek feléjük, bennem nincs bántási szándék, mindig empátiával viseltetem irántuk, mert tudom, min mennek keresztül.
Ha én megkértem valakit, hogy nyilatkozzon nekem, mindig megtette, miközben megesett, hogy másnak nemet mondott. És tette ezt azért, mert tudta, hogy én sokkal őszintébben, mélyebben érzem át az ő elkeseredett, nehéz vagy éppen határtalanul boldog lelkiállapotát. Közülük valónak tartottak és tartanak ma is, és ez csodálatos dolog.
– Míg a nyolcvanas évek végén kuriózumnak számított a női riporter, mostanság viszont már szinte kötelező lett még a sportműsorokban is.
– Egyre több a nő a szakmában. Kezdetben ritka volt, hogy valaki több helyen kipróbálja magát. Én rengeteget kaptam és tanultam az MTV-ben, mert még a régi iskolát járhattam végig, ahol az ember a zsemlecipeléssel és a fénymásolással kezdi. És ez jó dolog, mert így lehet egy szakmát alaposan megtanulni. Ámbár ez még nem múlt idő: mind a mai napig gyűjtöm az új tapasztalatokat, impulzusokat. Később már tudatosan dolgoztam, nem szerettem volna beskatulyázódni. Természetvédelmi műsorban (Natura magazin), vasárnap délelőtti magazinműsorban (Leporelló) dolgoztam, a tv2-nél pedig politikai-közéleti műsorokat (Jó reggelt, Magyarország, Mokka, Lazac) vezettem éveken át, de dolgoztam a Naplóban is, ami kifejezetten riportműsor. Azt gondolom: mire ezek a feladatok elértek, kezdett elfogadottá válni a nő szerepe ebben a műfajban is. Ma pedig már fiatalok tízezreinek az a vágya, hogy a médiában szeretne dolgozni.
– Mostanság a család áll az első helyen, de azért a munkát sem hanyagolja teljesen. Vasárnaponként a Klubrádió Rekorderek című műsorát vezeti, amelyben elsősorban sportolókkal beszélget, illetve egy most induló tévéműsor műsorvezetőjeként is újra forgat.
– A sport számomra egy kályha, amelyhez mindig vissza lehet térni. Mindig ott lesz az életemben, mindig a szívem csücske marad, nem szeretnék tőle megválni. De ez ne legyen akadálya annak, hogy más területeken is hiteles riporter, műsorvezető lehessek. Az ember kitekint másfelé is. Hajdú Péter producerkedése mellett indul el ősztől a Story tévén egy különleges műsor, Nagy Lehetőség címmel, amelyben hajléktalan emberek egy kiválasztott csoportjának szeretnénk segítséget nyújtani, és megadni nekik mindent, hogy újra kezdhessék az életüket, és visszailleszkedhessenek a társadalomba. Nagy vállalkozás, és biztosan nem marad visszhang nélkül, de engem mindenképen inspirált, hogy egy olyan műsorban dolgozhatom újra, amelyben valós emberek ténylegesen valós problémáin igyekszünk segíteni. A Rekorderek című műsornak pedig azért örülök, mert teljesen a saját „gyerekem”. Műfaját tekintve interjú, ahol olyan emberekkel beszélgetek, akik az emberi teljesítőképesség határait feszegetik. Azért jó dolog, mert egy órán keresztül együtt áshatunk egy kicsit mélyebbre bizonyos témákban olyan emberekkel, akik ebben a kissé félrecsúszott világban értéket képviselnek. És ma, amikor egy fiatal nem tudja, kit kövessen, olyan emberek mutatkoznak meg, akik nekem, az én értékrendem szerint főhajtásra érdemesek. És a visszajelzések azt mutatják: a rádióhallgatók is szeretik őket, és kíváncsiak az életükre, pályafutásukra, teljesítményükre.
– Média-pályafutásról beszélgetünk, miközben van egy sportmenedzseri diplomája is, és az ELTE jogi karának hallgatója. Vannak ilyen irányú tervei?
– Nem teljesen elvetett dolog ez. Az elmúlt években megfogalmazódott bennem, hogy azokat a tapasztalatokat, amelyeket az élsport és a média területén gyűjtöttem, jó lenne kiaknázni. Régi vágyam egy sportimpresszárió jellegű sportmenedzseri cég létrehozása, tehát hogy a tehetséges fiatal már a szárnybontogatásoknál megkapja a megfelelő szakemberek segítségét. Most egy nagyon távoli és eltúlzott példát mondok. A Schumacher testvérekre még gokartozó korukban felfigyelt a későbbi menedzserük, felkarolta őket, és ebből a két palántából világhíres sportolókat nevelt. A kapcsolat nagyon gyümölcsöző volt. Ilyen jellegű próbálkozások nálunk is voltak már, de az, hogy egy ilyen cég sikeres legyen, sok tényező függvénye. Ha tehát befejezem az egyetemet, akkor a szerződések vonatkozásában is talpraesettebbé válhatok, és akkor majd a médiában, a sportban és a jogi pályán szerzett tapasztalatokat ötvözve lehet talán ilyen céget alapítani.
– Ön magabiztos, céltudatos nő, konkrét elképzelésekkel a jövőjéről. Miért van az, hogy a média egészen más képet fest Önről?
– Ezt még soha senki nem kérdezte meg tőlem! A média bizonyos szempontból irányt váltott, ami már nem mindenben egyezik az én ízlésemmel. Egy olyan tempót erőltet sokszor ránk, ami természetellenes, és nem is tárja fel, sőt, nem is tűri a dolgok mélységét. Rendkívül felszínes lett ez az egész műfaj, persze nem minden része, de ami nagy mennyiségben jut el az olvasóhoz, az sajnos igen. Ami a nagyobb példányszámú lapokat, legnagyobb nézettségű műsorokat illeti, csak a felszínt karcolgatják, nem ásnak le a dolgok mélyére. Hozzáteszem: magával a bulvárral nincsen baj. Ez egy létező valami, csak az a kérdés, hogyan csinálják. Nem mindenki számára a minőség a mérvadó, mert nem élnének meg. Ezért sokan elindultak a gagyi felé, ami gyorsan hoz pénzt, mindegy, milyen áron.
– Viszont sajnálatos, hogy az embert ehhez néha eszközként használják fel. Olyan embereket lehetett kikezdeni, akik valamennyire ismertek voltak, hiszen csak azokról lehetett írni, akiknek a neve mondott valamit az olvasók számára. Az ember próbál küzdeni ez ellen, de nem nagyon sikerül. Igyekszem hárítani, amikor különféle dolgok kapcsán sokan és sokszor megkeresnek. Azt mondom: ne írjunk, ha nincs miről. Az nem hír, hogy történt-e valami velem, mert én is csak a normális hétköznapi életemet élem, mint bárki más. Természetesen tudomásul veszem, hogy bizonyos dolgokra az emberek kíváncsiak. Ezeket próbálom egészséges mértékben adagolni, de csak addig, amíg azt gondolom, hogy nem érinti túlzottan a mi intim szféránkat.
De vannak levert karók, amelyekhez tartjuk magunkat! Például az otthonunkba nem engedünk be újságírókat. A férjem civil ember, aki ezt jól kezeli. Tudomásul veszi, hogy kell, de vannak szent és sérthetetlen helyek és témák.
– Hogyan lehet elviselni azt, hogy ennyire a nyilvánosság előtt zajlik az ember magánélete?
– Nehezen, főként, mert nem vagyok ilyen típus. Sokkal zárkózottabb ember vagyok. A szakmából adódó kommunikációs készségemnek köszönhetően nagyon nyitott vagyok mindenkivel, bizonyos szintig. Sokszor olyan szituációkba kényszerítettek bele, vagy kerültem mások hibájából, amihez egyébként soha nem adtam volna a nevem. Ha az elmúlt évekre visszagondolok, alaptalan vádaskodások kereszttüzébe kerültem én is, és a családom is. Én azt az utat választottam, amelyet számomra a jog lehetővé tesz: megkeresem az igazamat! Ezért döntöttem az elmúlt években a sajtóperek mellett, gyakorlatilag majdnem minden bulvárnapilap ellen folyamatban volt perem. Nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás, becsületsértés miatt nyertem büntetőpereket, a polgári perekben pedig személyhez fűződő jogok sérelme miatt kértünk védelmet, és eddig minden bulvárlap ellen nyertünk, első vagy már másodfokon is, továbbá sajtó-helyreigazítási pereket is nyertünk. Ami nagyon fontos a lelkemnek, és helyre teszi az önbecsülésemet is, mert egy független fórum előtt tisztázódik hogy én nem az vagyok, amilyen képet ezek a lapok formálni akartak rólam!
– A médiából követhettük sorsa alakulását: párra talált, gyereke született. Mennyiben változott az élete?
– Az ember próbál készülni az anyaságra, rózsaszín álmokat dédelget. Ám ez teljesen új dimenzió, amelyre még a leggondosabb előkészületek mellett sem lehet felkészülni. Persze nem jelenti azt, hogy váratlanul ért a dolog, de más lett az életem. A gyerek egy csoda! Ahogy elalszik mellettünk, ahogy szuszog, ahogy mindennap tanul valami újat. Egyszerűen azért, mert van! Igyekszem megőrizni az eddig kialakított értékeinket, amennyire lehet, odafigyelni arra, hogy a férjemmel az egymás iránti rajongásunk megmaradjon. Hiszen a legcsodálatosabb pillanatok azok, amikor hármasban együtt vagyunk.
Bernád Emese
