A gyerekek közötti viták nagy része nem olyan komoly: hol arról vitáznak, mit játsszanak, hol egy játékon vesznek össze. Van, hogy a gyerekek maguktól is le tudják zárni a vitát, máskor szükség van egy kis külső segítségre.
A felnőtt feladata ilyenkor a meghallgatás, nem pedig a bíráskodás. Ha valakinek a pártját fogjuk, csak fokozzuk az agressziót. Ha mindkét felet meghallgattuk, próbáljunk közösen megoldást találni a problémára, rávezetni a gyerekeket a helyes megoldásra.
Veszekedések után a gyerekek elsősorban saját fájdalmukkal vannak elfoglalva – akkor is, ha ők kezdeményezték a vitát. Ilyenkor nem is gondolnak a bocsánatkérésre. Ne erőltessük a gyereket, ha rögtön a veszekedés után nem akar bocsánatot kérni. Hagyjuk, hogy a gyerek a saját szemszögéből mesélje el a veszekedést. Ezután kérdezzük meg tőle, tudja-e, hogyan érezheti most magát a barátja. Ha a gyerek nem válaszol, mondjuk el, hogy szerintünk a másik gyerek is biztosan szomorú és sértődött.
Térjünk vissza a témára addig, amíg a gyerek be nem látja, hogy megbántotta a másikat, és meg nem bánja, amit tett vagy mondott. Ezután jöjjön a bocsánatkérés. Ha gyermekünk elismeri, hogy nincs igaza, és bocsánatot kér, éreznie kell, hogy ezért nagyra tartjuk.
Van, amikor bocsánatkérésünk az udvariasság jele, máskor mély érzésekkel kapcsolódik össze. Ezeket a különbségeket a gyerekek is érzik.
Próbáljuk meg összegyűjteni, hogyan lehet bocsánatot kérni, és melyik helyzetben milyen bocsánatkérés jöhet szóba. Ha arra neveljük a gyereket, hogy konfliktushelyzetben is azonnal bocsánatot kérjen, mielőtt még kialakulna benne a megbánás és az abból fakadó „jóvá akarom tenni” szándék, a bocsánatkérés csupán üres gesztus lesz számára.
A bűnösség kérdésének a gyerekek között kirobbanó vitákban nincs nagy jelentősége, ha a gyermek a konfliktusokban különböző szerepet tölt be: egyszer a vita kiváltója, másszor áldozat. Ha viszont úgy látjuk, hogy a gyermek mindig áldozat vagy a konfliktus kezdeményezője, beszéljünk a pedagógussal.
A kisgyermekek nehezen tudják beleélni magukat mások helyzetébe. De fokozatosan meg lehet velük értetni, hogy mások szükségletei éppolyan jogosak, mint a sajátjai. Ami fájdalmat okoz, vagy rosszulesik neki, az fájdalmat okoz és rosszulesik másoknak is. Hogy alakíthatjuk ki a gyermekben az együttérzést? Mesélés közben például megkérdezhetjük: „Mit gondolsz, hogy érzi magát Jancsi és Juliska a boszorkánynál?” Ha esetleg egy beteg családtagot látogatunk meg a kórházban, hazafelé azt mondhatjuk: „Szerintem a nagyi nem érzi magát valami jól a kórházban, és alig várja, hogy hazajöhessen. Te mit gondolsz?”
A felnőttek közötti vitákat nem kell eltitkolni a gyermek elől. Ha a szülők úgy vitatkoznak, ahogy azt csemetéjüktől is elvárják, a gyerek a pozitív példából sokat tanulhat. Ha viszont a családban mindig a legerőszakosabb, a leghangosabb akarata érvényesül, a gyereknél ez a viselkedésminta rögzül.
