A mese 1. része IDE KATTINTVA olvasható.
A kislány a Tűzmadár hátán színek és fények ezer ötvözetében repült a fellegekben. Kétszer hét órát utaztak, majd alábbereszkedtek.
– Csillagvirághegyek ott, ott! – sikoltotta a lány.
– Ne ficánkolj, kapaszkodj inkább! – szólt hátra a madár. – Azok ott a fáraók hegyei, a piramisok. Óriás kőtömbökből állnak, és csillagvirágok fakadnak rajtuk csakugyan szinte minden pillanatban, amint a nap sugarai a kövek szemcséit érik. De nem is hegyek ezek: ezer meg ezer föld alatti és ugyanannyi föld feletti teremből álló paloták. A fáraók sírhelyei.
– Szálljunk le, szálljunk le valamelyikre! – rikoltotta a kislány.
– Jobb ezeket inkább elkerülni. Hidd el, minden a világon fél az időtől, de még az idő is fél a piramisoktól.
– Légy szi’, csak egy pillanatra! – könyörgött tovább a lány, mintha barátja szavait meg se hallotta volna.
Tűztollú eleinte szabódott, ódzkodott, berzenkedett, ingerülten csapkodtatta szárnyait, izgatottan körözött a levegőben, és már a százegyedik kört is leírta, amikor belátta, hogy utasa tántoríthatatlan. Akkor úgy döntött, körberepüli az építményeket, aztán gyorsan tovaszáll. De hiába volt minden óvatossága: a legmagasabb piramis oldalában egy kőtömb elmozdult, mintha egy pillanatra arrébb tették volna, háló esett rájuk, s már húzta is a mélybe őket.
Sötét aknában zuhantak lefelé. Miután a lábuk ismét talajt ért, és testükről a hálót nagy üggyel-bajjal lefejtették, szűk, tekervényes folyosókon vergődtek. Rossz, állott szagú volt a levegő, körülöttük millió denevér suhogtatta szárnyait, állandóan pókok hálójába gabalyodtak. Járták a labirintusok labirintusát, az út jobbra meg balra, lefelé meg fölfelé ágazott, ezért megjelöltek egy helyet, és minden útkereszteződésnél balra fordultak. „Csapdába estünk, csapdába estünk!” – ismételték mindeközben kétségbeesve.
Addig mentek, míg egy díszes portához nem értek. Már-már azt hitték, meglelték a kijáratot, a madár boldogan kifújta magát, ám ekkor meleg érchangot hallatott az ajtó, mintha csak azt mondaná: „Nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta”, majd jólesőn megnyikorodott, és ők egy óriási terem küszöbén találták magukat. Ahová csak néztek, ékszerek és drága gyémánt, állatfejű emberek szobrai, a terem közepén két, arannyal bevont szekér és csupa aranyos karosszék.
Megálltak a küszöbön, nem mertek közelebb merészkedni. Pedig bátran bemehettek volna, mert nem akárki várta őket odabenn, mint maga Minden Birodalom Leghatalmasabb Uralkodójának Legfölségesebb Szelleme. Ez a terem volt az ő legkedvesebb szobája, itt szokta nézegetni a falra festett képeket, amelyek a Leghatalmasabb Uralkodó – közismertebb nevén a fáraó – dicsőségeit ábrázolják, diadalmenetekről, vadászatokról, az istenek örömére rendezett pompás lakomákról szólnak. Szép festmény örökíti meg azt a pillanatot is, amikor a fáraó földi életének küszöbét átlépi, s papjai továbberesztik a papirusztekerccsel, melyen varázsigék, imádságok és isteneknek szóló mondások vannak. E szent tekercsen írva van, hogy majdan Tűzmadár segíti érkeztét az Örök Boldogság Kapujához.
Amikor tehát Minden Birodalom Leghatalmasabb Uralkodójának Szelleme hírét vette, hogy a Tűzmadár a terem ajtaja előtt áll, azt gondolta, a várva várt pillanat végre elérkezett: vezeklésének hosszú órája a végéhez közeleg. Megkérte az ajtót, táruljon ki a vendégek előtt. És a rákövetkező pillanatban a Tűzmadár a kislánnyal ott állt a küszöbön, s őt kimondhatatlan boldogság töltötte el. Ám öröme nem tartott sokáig, mert a Tűzmadár megint rákezdte: „csapdába estünk, csapdába estünk”. Ez a kétségbeesés visszatartotta a fáraó szellemét attól, hogy a jövevények elébe álljon és megmutatkozzon. Elhatározta, mielőtt bármi is történnék, fölkeresi a mindentudó Szent Szkarabeuszbogár árnyát, és mindent megtud tőle, akármit rejt is a jelen és jövendő. Az aranyos szárnyas szekér tette a dolgát: szépségével közelebb csalogatta a kislányt, s a Tűzmadár vele ment, mert a világért sem engedte volna el egy lépésre sem egyedül. Ekkor becsukódott az ajtó.
A fáraó legfölségesebb szelleme elhagyta a termet, kijutott a folyosóra. Volt ott egy szorosan összekötött nádkévére emlékeztető oszlop, annak háromszor megkopogtatta a falát, majd röpke pillanat alatt gránitburkolatú aknájában harminc méter mélyre alászállt. Az akna egy egészen kicsi kamrába, a Szent Szkarabeuszbogár árnyának lakosztályába torkollik. A szobácska gazdája fölkészülten várta vendégét, tudta már jó előre, mivel a jövőbe látott, pontosan ki fogja őt fölkeresni és miért. Így szólt:
– A Bölcs Fáraó anyja, a Nagy Víz – az ős anyaméh – a külső világban kétszer hét ízben hordta ki a Nap Fiát. Egyszer szülte fáraónak, másszor szülte ácsnak, kihordta kocsisnak, pandúrnak, matróznak, szakácsnak, hentesnek, rablónak, kiskirálynak, sintérnek, méhésznek, hóhérnak, csillagásznak, egy ízben meg kalaposinasnak.
Így öltött a Nap Fia újra meg újra testet. Ahány életet élt, annyi árnya van. Bezárulván a földi élet, a szellemek öntudatlanul visszatérnek ide az első földi testhez. Olyanok, akárcsak Te. Testük is mintha végtelenül finom ködből volna szőve.
– Érdekes dolgokról beszélsz, Szkarabeusz-árny. Csodálatos dolgokról. Eszerint még ma saját sok kezeimmel foghatom kézen magamat! Összefogódzva, egy lélekként indulhatunk a Nagy Útra, az Örök Boldogság Kapujához. Éreztem, tudtam eleitől fogva, hogy egyszer nagy jótéteményben részesít majd a Nap... Ez hát az ő igazi ajándéka!
– Ne örülj annyira nagy uram – hangzott a felelet. – Az igazság sajnos az, hogy a Napnak Fiából, kit kétszer hét esetben szült újra a Nílus, hét alkalommal derék, becsületes ember lett, de a maradék, ugyanannyi életében ostoba volt, hitvány és gonosz. Légy résen, nehogy a hét rossz szellem elnyelje a hét jóságos szellemet itt a Te házadban. A Tűzmadár – kit a kiskirály törvénytelenül ejtett fogságba, kihasználva azt a helyet, ahol holmi sírrablók megsebezték a Palota falát – szabadulást jelenthet, de e szent hajlékot csak tiszta lélek hagyhatja el az egyetlen Igaz Úton áthaladva.
E szavakat hallva a kegyes szellem arra gondolt, talán mégis van kiút mindannyiuk számára, talán a rosszkórságból kigyógyíthatja testvéreit. De mindezt nem mondta ki hangosan, mert tudta, a Szkarabeusz-árny nem csatlakozhat elveszettnek látszó ügyekhez. Mégis kapott tőle a búcsúzáskor egy jó reménnyel kecsegtető mondatot: „Bízz a fokhagyma erejében!” Megköszönte a tanácsot, máris ment a könyvtárba, és lázasan kereste a fokhagyma gyógyítási lehetőségeit a megsárgult papiruszokon.
