Habsburg Ottó halálával lezárult egy nagy uralkodóház története. Ha nem változnának az idők, ha nem esett volna szét az Osztrák–Magyar Monarchia, ma császárunk és királyunk halálára emlékeznénk. A nagyapa, Ferenc József császár 1912-ben még nagy reményeket fűzött Habsburg Ottó születéséhez.
Akkor már 64 éve uralkodott, és azt remélte, hogy utódai további évszázadokon át az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodói lesznek. A korabeli lapok megírták, hogy I. Ferenc József úgy vélekedett, kisunokája lesz hivatott arra, hogy „a 20. század második felében vezesse a birodalmat, remélhetőleg egy boldogabb korban, mint ez a mostani”. De közben változtak az idők, pontosabban minden teljesen megváltozott.
Az utolsó Habsburg uralkodó halála
Tíz évvel később, 1922. április 1-jén ragyogó tavaszi idő köszöntött Madeira szigetére. A Quinta de Monte villában azonban komor volt a hangulat. A parkban játszadozó gyermekek között megjelent az édesanyjuk, kézen fogta a kis Ottót, és azt mondta: „Édesapád hívat, hogy tanúja legyél, egy keresztény hogyan adja vissza a lelkét teremtőjének.” Az anya Zita Bourbon–pármai hercegnő volt, a halálra készülő keresztény pedig I. Károly, az utolsó osztrák császár, IV. Károly néven magyar király. Az első világháború azonban végett vetett a Monarchiának, és Károly csupán a családja és a királypártiak szemében maradt király. Halálával hatszáz év után véget ért a Habsburg-dinasztia uralkodása. Habsburg Ottónak, az utódnak köszönhetően azonban mindmáig jelen vannak Európa történetében.
A Monarchia végnapjai
Habsburg Károly különösebben nem készült az uralkodásra, hiszen mindenki arra számított, hogy I. Ferenc József halála után unokaöccse, az energikus és rátermett Ferenc Ferdinánd kerül a trónra. A mélyen hívő Károly nem foglalkozott politikával, csak katonai pályafutásával törődött. 1911-ben feleségül vette Zita Bourbon–pármai hercegnőt, akivel boldog házasságban élt. (Halála után Zita királyné sose vetette le többé a gyászruhát.) De közbejött a szarajevói merénylet, és a trón örököse hirtelen Károly lett. Európa felett súlyos viharfelhők gyülekeztek.
A merénylet után a Monarchia kemény hangú ultimátumot küldött Szerbiának, amelyet lehetetlen volt elfogadni. Szerbia el is utasította, mire Ferenc József „büntető hadjáratot” indított ellene abban a hitben, hogy ez csak helyi háború lesz. Nem így történt – egy sosem látott méretű háború robbant ki.
A császár
Károly azonban egyelőre csupán szemlélője volt az eseményeknek. A változás 1916. november 21-én következett be életében, amikor I. Ferenc József meghalt. Az új császár a lehető leggyorsabban véget kívánt vetni a háborúnak. Gyakran kifejtette családjának, hogy ezt a háborút Ausztria semmiképp sem nyerheti meg. Látta, hogy az elhúzódó hadviselés gazdaságilag és erkölcsileg is megviseli a birodalmat – számára az elesettek hosszú listája nem csak statisztika volt. Amikor látta, hogy német szövetségeseiket nem tudja eltéríteni a háborútól, cselekvésre szánta el magát, és sógora, Szixtusz Bourbon–pármai herceg közvetítésével 1916 decemberében titkos tárgyalásokat kezdeményezett Franciaországgal a háború befejezéséről. A tárgyalások azonban zátonyra futottak. Másik tervként különbékére törekedett az antanthatalmakkal, de erre sem került sor.
A franciákkal való béketárgyalásoknak a császárra nézve még egy kellemetlen következményük volt. IV. Károly forrófejű külügyminisztere, Ottokar Czernin beszédében megtámadta Clemenceau francia miniszterelnököt, azt állítva, hogy az béketárgyalásokat ajánlott neki. A francia kormányfő azzal válaszolt a támadásra, hogy nyilvánosságra hozta a császár Párizsnak írt leveleit, és a francia lapoknak azt nyilatkozta, hogy Bécs volt az, aki elindította a béketárgyalásokat. Károly nagy dilemma előtt állt. Ha elismeri a levelek valódiságát, akkor árulóvá válik Németország szemében, ha pedig letagadja, akkor elveszíti hitelét az antanthatalmak előtt. Csak rossz megoldást választhatott. Ezt írta a német császárnak: „Clemenceau aljas vádjaival nem vagyok hajlandó foglalkozni. Válaszomat ágyúim adják meg nyugaton.” Ezzel a válaszával Károly jelentősen rontotta tárgyalási esélyeit az antanthatalmakkal.
A Birodalom vége
A háború befejeződése után Károly szilárdan bízott abban, hogy sikerül megmentenie a Habsburg-monarchiát. A megoldást a soknemzetiségű birodalom föderalizálásában látta, terve azonban későinek bizonyult. A csehek, szlovákok, szlovének és horvátok teljes egészében elutasították a javaslatot, hogy a Monarchia kötelékében maradjanak, mert saját államot kívántak alakítani. Mivel Ausztriában kikiáltották a köztársaságot, Károly legalább Magyarország trónját igyekezett megtartani, mert Magyarország formálisan még mindig monarchia volt, melyet egy kormányzó, Horthy Miklós igazgatott. Horthy azonban nem volt hajlandó átengedni a hatalmat. Károly hamarosan aláírta a lemondó nyilatkozatot. IV. Károly egész élete folyamán nagy érdemeket szerzett háborúellenes politikájával. Mélyen hívő, türelmes, barátságos és jámbor ember volt. II. János Pál pápa 2004-ben boldoggá avatta, és szentté avatási eljárása is elkezdődött.
Habsburg Ottó édesapjával, I. Károllyal
Száműzetésben
IV. Károly legidősebb fiát, Habsburg Ottót más fából faragták, mint édesapját. Ő is mélyen vallásos volt, ugyanakkor jóval több érzékkel nyúlt a politikai kérdésekhez: mindig reálisan mérte fel a helyzetet, és nemcsak az eseményeket látta, hanem azok következményeit is. Akárcsak az uralkodócsalád minden tagja, ő is buzgó katolikus volt, és a Habsburgok eszmevilágának megfelelően az uralkodó szerepét nem az önkényeskedésben és szeszélyességben, hanem a felelősségben látta.
Aszerint élt, hogy minden tettéért Istennek tartozik felelősséggel, legfőbb feladatának pedig népe szolgálatát tartotta. Ottó látta, milyen hibákat követtek el elődei. Véleménye szerint 1867-ben Ausztriának nemcsak Magyarországgal kellett volna kiegyeznie, hanem a birodalomban élő szláv nemzetekkel is. Hogy ez megmentette volna-e a Monarchiát, ki tudja. Ottó egész életében kárhoztatta a 19. században lábra kapott nacionalizmust, amelyet Európa tragédiájának tartott. Kár, hogy a sors megtagadta tőle az uralkodói posztot, amelyre hivatva érezte magát élete végéig.
1918-ban, a Monarchia felbomlásakor Ottó hatéves volt. Károly lemondó nyilatkozata után Ausztriában kikiáltották a köztársaságot. Az alkotmányozó nemzetgyűlési választások után az osztrák kormány választás elé állította a császári családot: vagy internálják őket, vagy svájci száműzetésbe vonulnak. Ez utóbbit választották. 1920-ban és 1921-ben Károly még megpróbálta elfoglalni a magyar királyi trónt, hiszen Magyarországon még mindig legitim uralkodó volt, de próbálkozása mindkét esetben sikertelenül végződött. Magyarország egyébként sem volt biztonságos számukra, mert a forradalmárok bandái az orosz cári család mintájára az osztrák császári családot is ki akarták irtani.
Évekig tartó vándorlás várta a császári-királyi családot. Vagyonukat Ausztriában az 1919-ben hozott Habsburg-törvény alapján államosították, így a nyolcgyermekes család pénz nélkül maradt. Az utódállamok nagy összegeket ajánlottak fel Károlynak, ha a család lemond a trónigénylésről, az uralkodó azonban ezt kategorikusan elutasította.
Három autóra rakott holmijukkal Pozsonyon keresztül előbb Bécsbe mentek, majd egy hegyvidéki villában éltek, amelyet egy gazdag portugál bocsátott rendelkezésükre. A fűtetlen, nedves épületben a családfő megbetegedett, és 1922-ben spanyolnáthában meghalt. Közben az Osztrák Köztársaságban elfogadásra került egy olyan törvény, amely kimondta, hogy a Habsburg-család tagjai addig nem tartózkodhatnak az országban, amíg le nem mondanak a trónigénylésről. Végül a spanyol király, Zita királyné rokona fogadta be a családot, majd Madeira szigetére költöztek.
Zita királyné itt teljesen gyermekei nevelésének szentelte magát. Keménykezű, fáradhatatlan, következetes anyjuk volt. Ottót, az elsőszülött fiút kezdettől fogva uralkodónak nevelte. Osztrák–magyar minták szerint tantervet állított össze számára, és egypercnyi szünetet sem engedélyezett. Magántanárokat fogadott. A gyermek Ottó trónörököshöz méltó képzésben részesült, amely egy később megalakuló monarchia vezetésére készítette fel (még horvátul is megtanult). Kedvenc tantárgya a történelem volt. Hogyisne, mikor az európai történelem azonos volt családja történetével!
Ottó színre lép
Habsburg Ottó zsenge ifjúkorától kezdve csak a jelennek és a jövőnek élt. Édesanyja Belgiumba, a leuveni katolikus egyetemre küldte, ahol politika- és társadalomtudományokkal foglalkozott, és 1935-ben doktori címet szerzett. Az egyetemen gyorsan tanult, és jóval többet osztálytársainál, mert hajtotta a felelősségérzet, amelyet népe iránt táplált. Szörnyülködve tapasztalta, hogy az arisztokrácia egyes tagjai a barnaingesek felé orientálódnak. Ottó kezdettől fogva tisztán látott: miután elolvasta a Mein Kampfot, Hitlert veszedelmes őrültnek tartotta. (A könyv stílusáról ironikusan úgy nyilatkozott, hogy ki kellene bővítenie a címét Harcom a német nyelvvel-re.) Sajnos éppen a rosszul író, de annál hatásosabban szónokló Hitler lett az, aki idő előtt véget vetett Habsburg Ottó fiatalságának. Ottó Hitler megjelenésétől kezdve tartott attól, hogy meg akarja támadni Ausztriát, s ezt mindenáron meg akarta akadályozni. Hitler viszont gyűlölte a Habsburgokat, mert szerinte szándékosan elszlávosították a birodalmat, s ezáltal beszennyezték a német vért.
Ottó herceg az esküvő előtt Regina hercegnővel 1951-ben
1933 januárjában a húszéves Habsburg Ottó felkereste Hindenburg német elnököt, miután előzőleg rangrejtve részt vett Hitler berlini nagygyűlésén. Egy kisebb csoport kommunista közelében állt, akik meg akarták zavarni a gyűlést. Azután megérkezett Hitler, és tekintetével végigmérte a kommunisták csoportját. Habsburg Ottó szerint a kommunista tüntetők a szó szoros értelmében lemerevedtek – Habsburg Ottó később ezt Hitler démoni tekintetének tulajdonította. Véleménye szerint Hitlernek megvolt az a ritka tulajdonsága, hogy a tömegben mindenki azt érezte, a Vezér egyedül őrá néz. A nagygyűlés végén a kommunista csoport a többekkel együtt üvöltötte, hogy „Heil Hitler”.
Az ifjú Ottó Berlinben találkozott a német császári család egyik tagjával, August Wilhelm Hohenzollern herceggel is, aki SA-egyenruhában fogadta őt. A herceg továbbította Habsburg Ottónak Hitler üzenetét, hogy szívesen találkozna vele. Ottó elutasította a találkozót, mert sejtette, hogy kézfogásukat a Führer propagandacélokra használná fel Ausztriában, ahol még mindig erős császárhű és Monarchia-párti körök éltek. Hitler azonban nem adta fel tervét, és újra meghívta Habsburg Ottót egy Göringnél tartandó vacsorára. Habsburg Ottó ismét nemet mondott. Hitler erre dühbe gurult, és „neveletlen gyermeknek”, „az áruló Károly és az intrikus Zita fiának” nevezte.
Hitler elől menekülve
Hitler mindenáron likvidálni akarta az osztrák trón ambiciózus várományosát, nemcsak a Habsburgokkal szemben érzett ellenszenve miatt, hanem azért is, mert Ottó mindent elkövetett, hogy megakadályozza hazája német megszállását. (1933-ban Münchenben, 1940-ben Belgiumban akarták megölni őt és családját, s csak hajszál híján menekült meg.)
Tárgyalásokat kezdett Kurt Schuschnigg kancellárral, ő azonban kapitulált Hitler előtt, és az Anschluss bekövetkezett. Habsburg Ottó ezt élete egyik legszomorúbb napjának nevezte, de nem tört meg, és a francia lapokban világgá kiáltotta, hogy az osztrákok többsége Hitler ellen van.
A megmentő
Habsburg Ottó és családja a megszállt Belgiumból Franciaországba menekült. Mikor a németek elfoglalták Párizst, veszélybe került a több tízezer, Franciaországban élő osztrák zsidó, szocialista és kommunista élete. Habsburg Ottónak köszönhető, hogy meggyőzte a portugál főkonzult, Aristide Mendest, hogy adjon a menekülteknek portugál vízumot, amelynek birtokában már átvonulhattak Spanyolországon keresztül Portugáliába, majd a Dominikai Köztársaságba és Kubába. A becslések szerint Habsburg Ottó mintegy 15 ezer menekült életét mentette meg.
A fiatal Habsburg Ottónak missziója teljesítése után búcsút kellett vennie Európától. Az Egyesült Államokba ment veszélyben levő családjával, ahol rendszeresen találkozott Roosevelt elnökkel. Mélyen elítélte Edvard Beneš terveit a németek kitelepítéséről, Benešt a „gonosz géniuszának” nevezte. Szintén Habsburg Ottó fáradhatatlan igyekezetének köszönhette Ausztria, hogy a háború után az ország fele nem lett szovjet övezet. A háború után azonban Ausztria elfelejtette a Habsburg-család érdemeit, és hazájukban továbbra is számkivetettek maradtak – tíz évvel a háború után ismét megerősítették az ún. Habsburg-törvényt. Ottó nem tudott belenyugodni a számkivetettségbe, és sok monarchista csalódására 1961-ben aláírta nyilatkozatát, amelyben lemondott a trónról.
További öt évnek kellett azonban eltelnie, míg újra hazája földjére léphetett. Az osztrák szociáldemokratákhoz hasonlóan a német szociáldemokraták is elutasítóak voltak vele szemben. Habsburg Ottó a hetvenes évek végén a bajor CSU színeiben jelöltetni kívánta magát az Európai Parlamentbe, de a legendás Willy Brandt kijelentése után, miszerint „ő képvisel mindent, ami a társadalmunkban rothadt”, az EP-be való bejutás reménytelennek látszott. Végül München akkori érseke, Joseph Ratzinger bíboros, a későbbi XVI. Benedek pápa állt ki mellette.
Szorgalmas, mint Ferenc József
Habsburg Ottó sose gondolt rá, hogy kivándoroljon az USA-ba. Az Államokat „fordított értékrendűnek” tartotta, ahol olyan fogalmak, mint a becsület, méltányosság stb. nem sokat jelentenek, hiszen a siker fokmérője az anyagi jólét. Habsburg Ottó rendkívül tevékeny életet élt. Sokat utazott, előadásokat tartott, újságokba, folyóiratokba írt, könyveket adott ki. Az volt a meggyőződése, hogy az élet egy percét se szabad elvesztegetni. Alig aludt, alig engedélyezett szabadot magának.
Személyesen ismert minden jelentős európai politikust, minden pápát, bejárta Ázsia országait, és kapcsolatba lépett az országok vezetőivel. Kora legnagyobb politikusának Charles de Gaulle-t tartotta, és nagyra becsülte Konrad Adenauert. Otthon volt az amerikai politikában, közeli ismeretségben állt J. F. Kennedyvel és Lyndon B. Johnsonnal. Nagy csalódást jelentett számára Amerika és Európa, amikor 1956-ban tétlenül végignézték, ahogy a Szovjetunió vérbe fojtja a forradalmat szeretett Magyarországán. A szovjet megszállás napján nem ebédelt, és egész nap a rózsafüzért imádkozta. Ezen a szomorú napon is volt egy vigasztaló gondolata: „Magyarország megszállása a Szovjetunió végének kezdete.”
Köszönöm, nem
A háború után már nem voltak uralkodói ambíciói. Franco tábornok tele volt aggodalommal, hogy mi lesz Spanyolországgal a halála után, és felajánlotta a trónt Habsburg Ottónak, aki azonban a javaslatot udvariasan elutasította, mondván, hogy uralkodói tervei már régen nincsenek. Álmai azonban voltak: egy Dunai Föderációról álmodott, egy keresztény alapokon nyugvó egységes Európáról. A hetvenes években a terhességmegszakítást engedélyező törvényekkel kapcsolatban az volt a véleménye, hogy előrevetít olyan törvényeket, amelyek alapján el lehet pusztítani az öregeket és betegeket („ma abortusz, holnap eutanázia” – mondta). Amikor 1988-ban II. János Pál beszédet mondott az Európai Parlamentben, egy ír képviselő plakát lengetésével és közbekiáltásokkal zavarta meg a pápa beszédét. A 76 éves Habsburg Ottó is azok között volt, akik Ian Paisly kezéből kivették a pápát gyalázó plakátot, s a képviselőt kivezették a teremből.
Habsburg Ottó és legidősebb kislánya, Andrea
Habsburg Ottó rávette Ausztriát, hogy lépjen be az EU-ba, az Uniót pedig meggyőzte, hogy fel kell vennie tagjai sorába az összes közép-európai posztkommunista országot, a balti államokat is beleértve. Szívén viselte elsősorban Horvátország és Szlovénia sorsát. Nem véletlen, hogy Magyarországon tömeges aláírásgyűjtést szerveztek köztársasági elnökké választása mellett. Szlovákiával kapcsolatban is volt egy találó megállapítása: Vladimír Mečiarról ezt nyilatkozta: „Inkább pszichológiai, mint politikai probléma.”
Páneurópa Unió
Habsburg Ottó neve elsősorban az 1923-ban alakult Páneurópa Unió mozgalom nevével kapcsolódott össze, amelynek 1936-tól tagja, 1957-től alelnöke, 1973-tól elnöke volt. A szervezet a szabadság, a keresztény humanizmus, a szociális felelősségvállalás és az európai népek egyesítésének eszméjét tűzte zászlajára – Habsburg Ottó valamennyi gondolattal mélyen egyetértett, és tevékenyen részt vett megvalósításukban. Habsburg Ottó szívét kívánsága szerint külön urnában Magyarországon, a pannonhalmi bencés főapátságban helyezik végső nyugalomra.
