Van egy hely az Alsó-Csallóközben, ahol a hagyományok még fontosak. A pékségben a rétest kézzel húzzák, a cukrászüzemben igazi vajjal és tejszínnel készülnek a finomságok.
Vagy például a színes macaron, a franciák kedvelt sütije, melyet például az Új Nő bálján is megkóstolhatott a nagyérdemű. S hogy ki készíti ezeket az ínyencségeket? Hát a vásárúti Bugár Krisztina.
Krisztina a katedrát cukrászkötényre cserélte.
– Honnan ez a sütés iránti szenvedély?
– Iskolában sosem tanultam cukrászmesterséget, a középiskolát pincér–szakács szakon végeztem el. Az édesanyámtól és a nagyanyámtól kaptam mindent. Ők mutatták meg nekem a sütés csínját-bínját. 1997-ben az anyukámmal közösen indítottuk el a pékséget, hagyományos rétest, knédlit, lángost, pogácsát sütöttünk. Én még láthattam a nagyanyámat rétest nyújtani. Gyermekként nagyon megfogott, mikor a kinyújtott tésztát mint egy lepedőt lebbentette meg az asztal felett. Álmunk egy közös cukrászda volt, ahol igazi házi finomságokat árulunk. Édesanyám korai halála azonban meghiúsította a tervet. Csak tíz évvel később, 2007-ben, a lányom segítségével nyitottunk ki.
– Sok cukrászdában inkább a szemnek sütnek. Elcsábítanak – aztán a kóstolónál nagyot csalódunk…
– A mi filozófiánk az – ezt az édesanyától tanultam, akinek a receptjeit a mai napig őrzöm, használom! - hogy a süteménybe bele kell tenni mindent, amit az megérdemel: a krémbe igazi, 82 százalékos tehénvaj való, a krémesbe pedig legalább 30 százalékos, tehéntejből készült tejszín dukál. A süteményt mindig úgy kell elkészíteni, mintha a saját családjának sütne az ember – szívvel. Hiszen mindenki azt szeretné, hogy a hozzá közelállók a lehető legjobbat kapják. Ezért is adtuk cukrászdánknak a Dolce Vita, vagyis édes élet nevet. Nem tagadom, mi is kipróbáltunk már különféle porokat, alapokat, amelyek egyszerűbb munkamenettel, gyorsabb tempóval kecsegtettek. Az eredmény azonban minden esetben jóval a várt alatt maradt. Mi szeretnénk megmaradni a hagyományoknál, még ha nem fizetnek is olyan jól. Vallom azonban, hogy az elégedett, visszajáró vendég és a jó hírnév megteszi a magáét, s a végén a siker nem marad el.
A közelmúltban az egyik szlovák napilap titkos kóstolóra indult a pékárukat kínáló pozsonyi standokon, s Krisztina töpörtyűs pogácsája százból száz pontot kapott, megelőzve így a többi kóstolt terméket.
– Az elégedett vásárlónál nincs hálásabb reklám.
– Ez így van. Nemrégiben falunk vendége volt Nagy Feró, aki az egyik süteményünkkel nem bírt betelni, és külön kérte, hogy a Kinder Buenónkat ezután Feró kedvencének nevezzük. Említhetném még Eperjes Károlyt, aki a színészválogatottal járt nálunk. A közös étkezést követően eltűnt, visszaszökött a cukrászdába, és mikor megtaláltuk, csak annyit mondott: ilyen finomat még Pesten sem evett… Nemrég jött is az üzenet: hamarosan a környéken fog járni, és biztosan benéz hozzánk.
– Vásárút manapság réteséről, pontosabban réteshúzó fesztiváljáról híres. Ennek ötlete az Ön fejéből pattant ki.
– Sok évvel ezelőtt még az anyukámmal vettünk részt Győrben egy hasonló rendezvényen, ahol szintén megpróbáltak rekordot felállítani. Aztán mikor először megválasztottak képviselőnek, elkezdtünk közösen gondolkodni, hogy is szerezhetnénk nevet a falunak. És nekem eszembe jutott a rétes! Eleinte sokan kételkedtek a sikerben, nehéz volt szponzorokat találni, de a nézők számát, a lelkes csapatokat és az eladott réteseket látva, a következő évben már a falu teljes vezetése mellénk állt. Idén szerveztük meg ötödször a fesztivált. Külön öröm számomra, hogy sokan már az unokájukat is hozzák magukkal, a tízéves gyermektől a nagymamáig mindenki rétest húz. Idén először már férficsapatunk is volt.
Az Új Nő-bálra készített, csodás ízű macaronok: példánk nyomán már többen rendeltek tőlük.
– Ön a Vásárútért Polgári Társulás elnöke is. Miért jött létre ez a társulás?
– Célunk a kulturális események támogatása falunkban. Idén a társulással sikerrel pályáztunk a fesztivál szervezésére. A fesztivál bevételét egyébként elejétől kezdve a helyi alapiskolának adjuk. De támogattuk már hátrányos helyzetű gyermekek táborozását, táncosaink versenyre való kijutását, illetve nyelvi kultúránkat is. Simon tanárnő Göbügyöp és pimpimpáré című, vásárúti nyelvjárási jelenségeket feldolgozó könyvét mi jelentettük meg.
– Fesztivált szervez, cukrászdát és pékséget vezet, képviselő és egy polgári társulás elnöke. Hogy lehet mindezt bírni?
– Azt hiszem, az erőmet az édesanyámtól örököltem. Ő rendkívül energikus asszony volt, aki ha kellett, három fiatalt is átugrott. Az ő lendületét a lányomban látom viszont. Mikor a pékséget megnyitottuk, mindent magunk csináltunk, sütöttünk. Én házaltam a termékeinkkel, aztán a kész árut is én hordtam szét a boltok között. Ennek aztán az lett a következménye, hogy megpattant egy ér az agyamban, és kórházban kötöttem ki, ahol a kimerültségem miatt nem adtak volna egy lyukas garast sem értem. Most már jobban megosztjuk a munkát, a férjem is és a lányom, Krisztina is besegítenek. A cukrászdát is vele nyitottuk. Én az édesanyám elképzeléseit, Krisztina pedig a modern, látványelemekkel díszített vonalat képviseli. Szereti a látványcukrászatot, emellett kitűnő ízérzékkel rendelkezik, és mer kísérletezni az alapanyagokkal.
Óriási türelme van, amit főként a tortáink díszítésénél kamatoztat. A cukrászat szerelmese: magyar–pszichológia szakon végzett, de a katedrát cukrászkötényre cserélte.
– A férjét is sikerült megfertőznie?
– Sajnos nem. Ő csak kritikusként és kóstolóként vesz részt a munkafolyamatokban.
– Ennyi fenséges finomság mellett hogy lehetnek ilyen jó karban?
– Az az igazság, hogy mindannyian nagyon szeretjük az édességet, és eszünk is bőséggel, de ezek szerint mégsem eleget.
– Mit csinál akkor, mikor éppen se nem süt, se nem szervez?
– Régebben, amibe csak tudtam, belekezdtem. A falu szervezeteiben, ha kellett egy ember, velem mindig számolhattak. Így lettem még leányként önkéntes tűzoltó és a női focicsapat tagja. Később nótaénekes, énekkaros, színész. Azonban folyamatosan lejjebb kell tennem a lécet, már nem bírok ennyifelé szakadni. Jelenleg a második ciklusomat töltöm képviselőként, szeretek Vásárútért dolgozni. Nekem így kerek az életem, örökmozgó vagyok, ilyen temperamentummal áldott meg az ég. Szerencsés embernek tartom magam, mert azt látom, hogy a lányommal immár a harmadik generáció viszi tovább a dolce vita szeretetét!
