A kora délután ellenére már sötétség öleli körbe a házat, melynek ablakai szentjánosbogárként mutatják az utat. Odabent nyoma sincs a hideg télnek. A kandallóban ropog a tűz, az asztalon adventi koszorú, a párkányon apró kis díszek, a levegőben csodálatos sültalma- és fahéjillat. A legapróbb részlet is arról árulkodik, hogy a ház lakói, Holocsy Katalin, a Komáromi Jókai Színház színésze és férje, Tóth Tibor színházigazgató számára idén a karácsony valóban a szeretet – és a várakozás ünnepe. Mert ajándék lapul a fa alatt, az alig két hónapos Hanna baba.
– A férjem rettenetesen családcentrikus ember – kezdi ámulatomat látva a művésznő – A családja és az otthona szent és sérthetetlen. Mindenre odafigyel. A legapróbb részletre is, sőt, még a lakást is ő rendezte be. Én sokkal pragmatikusabb vagyok.
– Ezt részben otthonról hoztam – veszi át a szót Tóth Tibor. – Amilyen rendetlen kisgyerek voltam, senki nem gondolta volna rólam, hogy a katonaság ennyire megváltoztat. Nemcsak kifejezetten pedáns és akkurátus ember vált belőlem, de lemásolok minden mintát, amit annak idején a szüleimtől láttam. Karácsonykor előjön, hogy igenis fontos az ünnepi terítő, az ajándék méltó becsomagolása, a karácsonyfa felöltöztetése, ahogy mi ott, a keleti végeken, Nagyszelmencen mondjuk. De nem csak az ünnepnapokban fontosak a külsőségek. Egészen más egy egyszerű ebéd hangulata, jobban ízlik az étel is, ha szépen meg van terítve az asztal. Számomra minden étkezés szertartás: egyfajta rítus. Ráadásul a színfalak közt olyan közegben élek, ahol mindig mindent megrendezünk, minden részletre odafigyelünk, és az életnek ezt a rituális megközelítését áthoztam a civil életembe is.
– Ez nem okoz néha konfliktust kettőtök között?
– Nem, mert mindketten rendszeretőek vagyunk – mondja Kati. – Gond akkor van, ha máshol képzeljük el egy-egy tárgy helyét. Volt rá példa, hogy ugyanazt az angyalkát naponta tízszer toltuk tíz centivel jobbra, illetve balra. Este aztán, mikor ránéztünk, elkapott minket a nevetés. Ha az ember megérti, hogy a másik nem dacból, hanem belső késztetésből „rakodik”, akkor nincs miért civakodni, és elrontani az ünnepvárás bensőséges hangulatát.
– A karácsonyról mindenkinek ugyanazok a külsőségek, és mégis teljesen más emlékképek jutnak eszébe.
– Gyerekkorom karácsonyairól minden túlzás nélkül állíthatom: csodálatosak voltak. Számunkra a karácsony egyet jelentett azzal, hogy végre együtt a család. Év közben ugyanis édesapám (Holocsy István színművész, később színházigazgató) esténként többnyire a színházban volt. Az ünnepek alatt azonban nem „csupán csak” otthon volt – de olyan intenzíven volt együtt velünk, hogy attól még különlegesebb volt az ünnep élménye. Az egyik évben kitalálta, hogy elég a megszokásból, és elvitt minket az ünnepekre egy kis erdei faházba. Szentestére kis erdei fenyőt díszítettünk saját kezűleg készített papírdíszekkel.
Nem volt semmi csillogás-villogás, pompa, ajándékdömping, csak valami olyan nagy békesség és szeretetélmény, ami ritkán adatik meg az embernek. Egész nap főztünk, síeltünk, szánkóztunk, hógolyóztunk. Az ott töltött napok minden perce arról szólt, hogy most együtt a család.
– Engem karácsony előtt mindig nagy várakozás töltött el, két okból is – emlékezik vissza Tibor. – Az első, hogy nem kellett iskolába menni, megadatott egy hosszabb téli szünet. A másik az ünnep meghitt hangulata. Szelmenci gyerekkorom karácsonyait még emlékezetesebbé teszi, hogy mi még jártunk kántálni. És miközben mentünk rokonokhoz, barátokhoz, talpunk alatt csikorgott a hó, valami misztikus, zord téli világ vett minket körül. Az ajtókhoz érve aztán bekiabáltuk, szabad-e az istent dicsérni, és amikor kiszóltak, hogy szabad, akkor karácsonyi énekeket énekeltünk. Majd kijöttek a házbeliek, adtak süteményt, cukorkát, pénzt. Este az egész családunk együtt ment templomba. Ez kihagyhatatlan volt.
– Az ország két távoli pontjáról származtok. Mennyiben tér el a csallóközi és a nagyszelmenci hagyományos karácsonyesti menü?
– Eltér. Nálunk káposztaleves, rántott hal, mákos, illetve diós bobajka a menü. Az elmúlt tíz évben – amióta Katival együtt vagyunk –, többnyire az ő családjával, Komáromban töltöttük a szentestét, amikor is halászlé, rántott hal került a tányérokra. És bejgli.
– A bejglit a nagyi „titkos” családi receptje alapján készítjük. Régen az anyukám sütötte az egész családnak, de idővel megtanulta a nővérem is, három évvel ezelőtt pedig én is rászántam magam. Karácsony második napján aztán kocsiba ülünk, és az év hátralévő napjaira leautózunk Nagyszelmencre, Tibi szüleihez. Idén azonban, mivel Hanna még csak két hónapos lesz, tavaszra halasztjuk a nagy családi látogatást.
– A legtöbb színésznő harmincon túl vállalkozik a szülésre, és többnyire rövid időn belül vissza is térnek a színpadra.
– Én eleve későn, 27 évesen kerültem a pályára, mivel két iskolát is kijártam: a pozsonyi Színház- és Filmművészeti Egyetem előtt elvégeztem a veszprémi Érseki Hittudományi Főiskolát. Kezdő színésznőként pedig fontos volt, hogy sokat dolgozzam: kipróbálhassam magamat a különféle darabokban. Szerencsére sok jó, és fontos szerep talált rám az elmúlt években, így nem mondhatnám, hogy hiányérzetem volna. Másrészt viszont mindig is fontos volt számomra a sorrend. Addig semmiképpen nem szerettem volna áldott állapotba kerülni, míg nem vagyok férjnél. Abban a tudatban akartam oltár elé állni, hogy önmagamért vesznek el, és nem azért, mert gyermeket hordok a szívem alatt. Mivel csak három éve volt az esküvőnk, a babázás is kitolódott. Pedig már nagyon vártuk Hannát. Szerencsére a várandósság alatt az égadta világon semmi problémám nem volt, még hét hónaposan is játszottam az Anconai szerelmeseket Esztergomban.
– Én úgy gondolom – szól közbe Tibor –, hogy nem lehet olyan szerep, feladat, siker, ami pótolni tudná egy nő életében a gyereket. Mindennek megvan a maga ideje, és mikor megszületik a gyerek, attól kezdve ő a legfontosabb. Sajnos, sokszor egzisztenciális okokból hamar, alig pár hónap után vissza kell menniük az anyukáknak dolgozni. Pedig rendkívül fontosak az első évek. Igazgatóként is azt szoktam ajánlani a kolléganőknek, ha csak lehet, legalább két évig maradjanak otthon. Láttam már rá rossz példát, amikor a szülő karrierjét a gyerek sínylette meg.
– Tielőttetek még nehezebb feladat áll, hiszen mindketten színészek vagytok. Délelőtt próbák, este fellépések. Mi a tapasztalatotok, össze lehet egyeztetni a családot a színházzal?
– A mi munkaidőnk kötetlen, és jó esetben egy heti munkatervet ismerünk előre. Közben lehetnek turnék is, és bármi jön közbe, nem lehet azt mondani, hogy „most nem felel meg”, mert a színház csapatjáték.
– Tényleg nagyon nehéz. Segítség nélkül lehetetlen. A nővérem (Holocsy Krisztina színművésznő) is állandóan egyeztet, hogy éppen ki tudna vigyázni a kisfiára. Most fordul a kocka: én leszek rászorulva a nővéremre. Most már anyukámon is osztozkodunk, szerencsére az öcsém is szívesen besegít. Bizony sokkal egyszerűbb annak, akinek a párja civil és négy órakor már otthon van! De ez még a jövő zenéje. Azt, hogy mikor megyek színpadra, Hanna dönti el. Igazság szerint nem bánnám, ha nemsokára jönne egy kistestvér.
Nemcsak a biológiai órám ketyeg, de jónak tartom, ha nincs nagy korkülönbség a gyerekek között. A nővérem és köztem is csupán másfél év van, és kiskorunkban nagyon jó játszótársak voltunk, mikor nagyobbacskák lettünk, egymás barátai voltunk, felnőttként pedig egymás támaszai vagyunk jóban-rosszban.
– Reménykedünk – szól közbe Tibor, miközben gyengéden megfogja felesége kezét. – Mi is, ahogy Katiék, hárman voltunk testvérek. Lélekben már régóta kész voltam az apaságra. És valóban: nincs csodásabb, mint mikor az apa először kezébe veszi a gyermekét. Néha magam is meglepődöm az érzéseimen.
– Éjjel, ha felsír a pici, aggodva kérdezi, mi baja lehet. Fürdeti, pelenkázza, és ha kell, még át is öltözteti. A férfiöltözőben is a „babázás” a téma. Nagyon büszke apuka. Hanna nagy ajándék az életünkben. Sőt Tibornak születésnapi ajándék, hiszen pontosan a szülinapján, október 27-én jött világra.
– Ha karácsonyra egy képzeletbeli csomagban átadhatnátok Hannának valamit abból, ami számotokra nagyon fontos, mi lenne az?
– Őszinteség és igazságérzet. Legyen őszinte, és legyen képes harcolni az igazáért.
– Ugyanilyen fontos, hogy tudjon szeretetet adni – és elfogadni. Az ilyet azonban csak példamutatással lehet átadni a gyermeknek. S mostantól ez a mi felelősségünk!
Végszóra felsír Hanna. Kati azonnal átmegy a másik szobába, karján a picivel jön ki elköszönni. Boldog karácsonyt!
