Bár a Bálint-napot már magunk mögött tudhatjuk, a szerelem örök érvényű, és ha Igazi, akkor sosem múlik el. Ez következő novellánkból is kiderül!

A szerző, Király Anikó Feketenyéken él. Eddig megjelent könyvei: Semmi pánik!; Mangalucával Kukkóniában; Strand, papucs, szerelem; Csak barátok.

harsfa-utca-kezdo-homokora.jpg

Petinek be kellett csuknia, majd újra ki kellett nyitnia a furgon hátsó ajtaját, hogy elhiggye, amit lát. Már az is megfordult a fejében, hogy talán a maszkja miatt hallucinál, ám ezt hamar elvetette. A maszk miatt legfeljebb izzadhat. Borzalmasan. A biztonság kedvéért még egyszer becsukta, majd újra kinyitotta az ajtót, ám a csomagtérben csücsülő, lila kabátot viselő idős hölgy nem tűnt el, sőt, egész kényelmesen berendezkedett. Egy nagyobb dobozt használt szék gyanánt, néhány kisebb dobozra feldobta a lábát, a hátát pedig a puhább, bonprixes csomagokkal párnázta ki, miközben ráncos kezében egy termoszt szorongatott. A csomagtér általában doboz, műanyag és ragasztó szagú volt, ám abban a pillanatban rumos tea illattól volt nehézkes.

Petit ugyan lenyűgözte a hölgy találékonysága, mégis kezdte azt érezni, hogy keményen beütött nála a karácsonyi hajtás utáni poszttraumás stressz szindróma, aminek az első tünete az olyan nénikről való képzelődés, akik a kocsija csomagterében alkoholizálnak.

– Mi a gond, fiacskám? – nézett rá a néni vastag keretes szemüvege mögül. – Nem láttál még nyugdíjast?

Ami azt illeti Peti megszámlálhatatlanul sok nyugdíjast látott, és általában az idegeire mentek. Főleg, amikor az emberek rájuk bízták a csomagátvételt, hogy aztán a lehető leglassabban totyogjanak ki az utcára, és még lassabban próbáljanak meg cseverészni a mai rohanó világról, és még annál is lassabban intézzék az anyagiakat. Szóval Peti sok nyugdíjassal találkozott, de sosem a furgon csomagterében.

– Mit keres az autómban? – húzta feljebb az arcán a maszkot Peti. – Hogy jutott be?

A néni huncutul elmosolyodott, kortyolt egyet a teájából. Majd bolond lenne élete legnagyobb húzásáról lerántani a leplet! Ha a futár is annyi idős lesz, mint ő, akkor találja csak ki saját maga, hogy lehet megszökni egy idősek otthonából.

– El kell jutnom a Hársfa utca háromba – mondta végül.

– Nem tudom, feltűnt-e magának, de nem vagyok taxi.

– Tekints rám úgy, mint egy csomagra. Gréta feladásra vár!

– Maga nem egy csomag! – fakadt ki Peti.

– Fiacskám, élj egy kicsikét! Mert ha már annyi éves leszel, mint én, elég nehézkessé válik a dolog. Ha Peti pár évvel fiatalabb lett volna, talán rábólint, sőt szinte látta lelki szeme előtt, ahogy letépi magáról az idétlen galléros egyeningjét, maximumra tekeri a rádió hangerejét, majd egy „akkor zúzzunk, nyanya!“ kiáltással a gázra tapos. Ám ez a képzelgés azonnal kipukkant, amint eszébe jutottak a konyhaasztalán tornyosuló számlák. A legtöbbjét még fel se bontotta.

– Kérem, hölgyem! – masszírozta homlokát türelmetlenül. – Még csak maszkot sem visel, az is lehet, hogy elkapta a vírust, rám ragasztja, én meg szépen kiszállítom a háztartásokba.

teherauto.jpg

Gréta erre kifejezetten felháborodott. A szökési tervében külön fejezetet szentelt a járványügyi előírások betartásának. A nyolcvanhárom évesekre nem éppen jellemző fürgeséggel előkapta retiküljét, kihalászott belőle egy nevetséges, csókos szájat mintázó maszkot, egy pár kesztyűt, és Peti legnagyobb meglepetésére egy tegnapi dátummal ellátott, negatív koronavírus-tesztet.

– Nézze, ez mind szép és jó, de akkor se tudom elvinni a...

– Hársfa utca háromba.

– Oda.

– Pedig van fertőtlenítőm is! – túrta fel ismét a retikült, majd, mintha a nyertes lapjait fedné fel pókerezés közben, az ölébe fektetett egy kisebb és egy nagyobb tubust. – Géles és folyékony szórófejes.

Azonnal fújt is kettőt a szórófejes fertőtlenítőből, amit mókás sziszegő hang kísért.

– Szálljon ki a csomagtérből! – utasította Peti a nénit, majd kisegítette a csomagtérből, és beültette előre. A néni szeme felcsillant.

– Hát mégis elviszel a Hársfa utca háromba?

Peti becsatolta Gréta övét, majd a sajátját is, és kiengedte a kéziféket.

– Nem, elviszem oda, ahonnét jött.

– Nem mondom meg, hol szálltam be.

– Akkor elviszem a rendőrségre.

– Akkor azt mondom, hogy elraboltál.

– Akkor azt mondom, hogy szondáztassák meg. Bűzlik a rumtól.

– Valamivel melegen kell tartani az ember lányát! – morgolódott Gréta, de beletörődött a helyzetbe.

Ez volt a harmadik szökési kísérlete a Páduai Szent Antal Idősek Otthonából. Mostanában borzasztóan öregnek érezte magát. Hiába próbálta meg keresztrejtvénnyel fiatalossá tenni az elméjét, kis sminkkel és rendszeres hajfestéssel pedig a külsejét, érezte, hogy nem sok ideje maradt arra, hogy utoljára ellátogasson a Hársfa utca háromba. Pedig volt még néhány dolog, amit el akart mondani Lénárdnak.

– Na, akkor rendőrség, vagy ahonnét jött? – tette rükvercbe a sebváltót Peti, miközben kérdőn a nénire nézett.

– A Páduai Szent Antal Idősek Otthonánál szálltam fel.

Peti szeme elkerekedett.

– Annál, ami a főtér és a templom között van? De hisz azt a környéket már legalább egy órája elhagytam! Hogy bírta ki ennyi ideig?

A néni jókedvűen megemelte a termoszát.

– Ezt teszi a jó fűtőanyag, fiacskám!

Így alakult, hogy Peti behajtott egy bevásárlóközpont parkolójába, megtért, és a csomagok kiszállítási idejének tolódásán rágódva visszaindult a belváros felé. Az egyik piros lámpánál lopva Grétára sandított. A kezei kissé remegtek, a bőr szinte áttetszőnek tűnt. A futár bekapcsolta az anyósülés fűtését.

– Mégis mikor akarta jelezni, hogy taxiszolgáltatásnak nézte a kocsimat?

– Amint biztos távolságba kerültünk az otthontól.

– Miért nem hívta fel valamelyik rokonát, hogy vigyék el?

– Mert senki se jöhet látogatni, mi meg nem mehetünk ki. A lányom egyedül neveli a két gyerekét, akik egyedül tanulnak otthon, miközben ő egy élelmiszerboltban kasszázik. Elég a maga baja, nem akarom zavarni. Gondolom, mostanában neked is hasonló gondjaid vannak.

web-bannerek-instagram.jpg

Petinek egyetlen gondja volt, mégpedig az, hogy a tévéje valamiért nem hajlandó rácsatlakozni a netre.

– Nincs gyerekem, se feleségem.

– Nahát! Pedig igazán fess fiatalembernek tűnsz. Azért csak akad egy hölgyike, aki szeretne... Hogy is hívják?

– Peti.

– Szóval csak akad egy hölgyike, aki szeretne a Peti buborékába tartozni.

A futár fészkelődni kezdett. Nem szeretett volna beszélni arról, hogy mennyi kapcsolata ment már tönkre azért, mert, nos... nem szeretett beszélni.

És valahogy mindig kifogta azokat az nőket, akik meg igen. Kivéve Zsófit, aki szintén az „akkor beszélj, amikor feltétlenül muszáj“ filozófia híve volt.

– Tavaly alakult valami egy nagyon kedves és jópofa copfos lánnyal, de aztán valahogy megszakadt a kapcsolat. Tudja, a járvány az útjába állt a randiknak.

Erre a néni csak legyintett.

– Az én Lénárdomat még egy tank se tudta volna megállítani, ahogy most engem se, hogy meglátogassam. Nézzed csak! – kapott elő egy monokróm fotót lila kabátjának zsebéből. – Jóképű fickó! Mondjuk én se voltam éppen eldobnivaló...

A következő pillanatban Peti a fénykép meglesése helyett kénytelen volt a fékre taposni. Az autó csikorogva megállt, hajszálnyira az előtte araszoló kocsitól. A biztonsági övek a vállukat szorították, a húszéves Lénárd és a tizenkilenc éves Gréta pedig berepült valahová a lábuk alá.

– Jól van? – kérdezte Peti a nénit, aki hevesen bólogatott, és olyan erősen szorította magához a termoszát, mintha az egy szent szobra lenne, aki megvédte őket a balesettől. Fél óra múltán még mindig ott rostokoltak, valahol előttük baleset történt. Peti sem előre, sem hátra nem tudott menni, ahogy a mögötte tömörülő autók sem.

– Ez nagyszerű! – csapott a kormányra türelmetlenül.

– Ugyan Petikém, nem kell annyira rohanni, ráérünk.

– Lehet, hogy maga ráér forgalmi dugóban ücsörögni öregkorában, de nekem nincs erre időm!

– Arra van idő, amire hagyunk időt – jelentette ki a néni makacsul. – Lefogadom, hogy amiatt a hozzáállás miatt nem tartottad a kapcsolatot azzal a kedves és jópofa lánnyal. Mit mondtál, hogy hívják?

– Nem mondtam, hogy hívják.

– Akkor hogy hívják?

kavezas.jpg

Peti fáradtan felsóhajtott.

– Zsófinak, és mondtam már, hogy a kijárási tilalmak meg egyebek eléggé megnehezítik a kapcsolatteremtést.

– Ezek csak kifogások – jegyezte meg Gréta. – A mai világban olyan pittyogó, villogó kütyümütyük vannak, amikkel bármikor elérhetünk bárkit. Amikor Lénárd udvarolt nekem, akkor tényleg meg kellett erőltetnie magát. Nem ugorhatott be a legközelebbi élelmiszerboltba, hogy csokit vegyen. Nem hívhatott fel, ha beszélgetni akartunk. A mai fiatalok úgy ugrálnak egyik szerelemből a másikba, mintha végtelen sok esélyük lenne. Pedig nincs. Az igazira meg annál is kevesebb. Én három találkozás után megígértem Lénárdnak, hogy a haláláig mellette leszek, ti meg még akkor se vagytok biztosak a másikban, ha éveken át nap mint nap találkoztok.

– Köszönöm a biztató szavakat – motyogta Peti, miközben morcosan konstatálta, hogy Gréta szavainak hatására először gondol Zsófira úgy, aki akár élete szerelme is lehetett volna... Ha nem jön közbe ez a borzalmas év. Na, meg a nehezen elfogadott visszahúzódó természete. Erről hajlamos volt megfeledkezni.

– Tudja, mostanában azért nem olyan egyszerű az ismerkedés, mint régen.

– Petikém, az élet sosem egyszerű – ciccegett Gréta, majd megitta az utolsó korty rumos teáját. – Nézz csak az előtted lévő káoszra! A szerelem is egy nagy káosz. Tele van csalódásokkal.

Peti elgondolkodva megpörgette a visszapillantótükörre akasztott illatosítót.

– Akkor beismeri, hogy azért voltak csalódások?

– A csalódástól nem szabad félni!

– Ezt olyan emberek mondják, akik még nem csalódtak a szerelemben. Maga biztos nem csalódott Lénárdban.

Gréta felnevetett.

– Jaj, dehogynem! Amikor kiderült, hogy jobban szereti a paprikát, mint a paradicsomot. Aztán egyszer elfelejtett eljönni értem az állomásra, mert a nyomdás munkatársaival sörözött. Vagy amikor világosan megmondtam neki, hogy nem szeretem az ékszereket, és mégis azt kaptam tőle az ötvenedik házassági évfordulónkra.

Gréta kihúzta kabátja alól a nyakában pihenő, ezüstláncon hintázó, meglehetősen furcsa, mégis egyértelműen kacsát formázó medált, majd szeretetteljesen a keze közé rejtette.

– De tudod mit, Petikém? Ez a kedvenc holmim az egész világon!

– Egy kacsás nyaklánc? – kérdezte Peti felvont szemöldökkel. Nem volt nagy ismerője a női nem aktuális és mindenkori ékszerízlésének, ám ez a medál még neki is különösnek tűnt. Mindeközben Gréta szeme elhomályosodott, szája sarkában egy finom kis mosoly jelent meg. Amikor megszólalt, látszott rajta, hogy abban a pillanatban nem Peti mellett ül szájmaszkban a forgalmi dugóban, hanem valahol egészen máshol jár, a régi emlékei útvesztőjében.

cukorka.jpg

– Lénárd majdnem húszéves volt, amikor találkoztunk. Igazi városi fiú, aki a nyarakat mindig vidéken töltötte. Egyik ilyen nyári alkalommal az apámat kereste. Apám kivételes suszter volt. A híre még ide, a városba is eljutott. Lénárd pedig meghallotta, micsoda bőrcipőket készít, így betért a mi szerény kis udvarunkba. Nagyon sok kacsánk volt, de volt egy, ami különösen a szívemhez nőtt. Még nevet is adtam neki. Kitalálja, hogy hívták? – pillantott kedélyesen Gréta Petire, aki a kéztartóra könyökölve hallgatta őt.

– Gőgös Gúnár Gedeon? – viccelődött, mire a néni kuncogva megrázta a fejét.

– Nem, Lénárdnak hívták.

Peti ezen jót nevetett.

– Az én kedves Lénárdom – mármint a tollas Lénárdom – valamiért különös ellenszenvet táplált az én ember Lénárdom iránt.

– Megkergette?

– Az egész falun át hajtotta, közben meg a lábszárát csipkedte – kacagott Gréta. – Én meg szaladtam utánuk, apám meg utánam.

– Ilyen csak a mesékben van – rázta a fejét Peti nevetve. – És Lénárd ezek után visszament magukhoz?

Gréta szemében huncut fény csillant.

– Azt mondtam, három találkozás után mentem hozzá feleségül. Na, ez volt az első. Másodszor a tollas Lénárdot a hátsó udvarba zártam, így tudtunk beszélni az ember Lénárddal. Harmadszor már csókot is kaptam.

– Hűha! – tátotta el a száját Peti. – Nem sokat tököltek.

Gréti szúrós szemmel nézett a futárra.

– Elnézést, akarom mondani nem húzták az időt.

– Nos, ha annyit húztuk volna az időt, mint ti, fiatalok mostanában, akkor megöregedtünk volna, mire oltár elé állunk. Tudod, nagyon jó életünk volt.

Peti azon morfondírozott, vajon ő elmondhatja-e ezt magáról úgy ötven év múlva... Vagy akár most. Végül majdnem három órán át vártak a kocsiban, miközben Gréta megállás nélkül Lénárdról beszélt. A tündérmesébe illő történeteket félbeszakította a forgalom lassú araszolása. Ahogy elindultak az idősek otthona felé, Gréta konok hallgatásba burkolózott. Petinek életében először nem tetszett a csend.

– Hogy az a...! – hördült fel, majd olyan hirtelen tért le egy szűk utcácskába, hogy a mögötte haladó autó majdnem belehajtott. Petit ez nem érdekelte. Beütötte a navigációba a Hársfa utca hármat, és elindult. Legnagyobb meglepetésére a Hársfa utca három egy ravatalozó házszáma volt, ami egy egész kicsi temető szélén magasodott föléjük. Peti a kormányra támaszkodva lesett a temetőre, Gréta pedig kikapcsolta a biztonsági övét.

– Tudja, azon gondolkodtam, ha annyira szereti magát Lénárd, akkor miért nem látogatja meg. Vagy miért nem használnak „kütyümütyüt“, hogy beszélhessenek egymással.

idos-par.jpg

Gréta reszkető kezekkel magához szorította a retiküljét.

– Nagyon furcsa lett volna, ha jelen állapotában meglátogat vagy felhív.

– Az már igaz. Szóval Lénárd...

– Hat éve halt meg.

– Értem. Akarja, hogy magával menjek?

– Amit mondani akarok neki, az csak kettőnkre tartozik, de annak nagyon örülnék, ha nem hagyna itt – mosolyogta Gréta.

– Eszembe sem jutna – nyugtatta meg Peti, majd kiugrott az autóból, kinyitotta a néni ajtaját, és elkísérte a temető kapujáig.

– Üdvözlöm Lénárdot!

– Átadom – bólintott Gréta, majd besétált a temetőbe. Alig egy órával később leparkoltak a Páduai Szent Antal Idősek Otthona előtt. Mellettük egy rendőrautó állt, a bejáratban pedig két védőöltözetet viselő ápoló várakozott.

Amikor az egyikőjük észrevette Grétát, azonnal elé sietett. Mielőtt a néni kiszállt volna az autóból, megszorította Peti kezét.

– Petikém, ne tökölj sokat, mert arra nincs idő!

Azzal a futárra kacsintott, és kikecmergett az autóból. Másnap Peti megtalálta azt a fényképet, amit Gréta pottyantott el, amikor majdnem belekeveredtek a balesetbe. A kissé homályos, néhol repedezett esküvői fotón Gréta és Lénárd fiatalon, szerelmesen és boldogan mosolyogtak egymásra. Miután a futár leszállította az előző napról elmaradt csomagokat, kihúzta telefonját a zsebéből, és felhívta Zsófit.

Király Anikó